A minap kezembe akadt egy hitelszerződés, melyben ügyvédi bikkfanyelven hosszasan taglalták a felelősség kérdését, hogy ki mikor és miért felel, és mivel tartozik a másiknak. Ha rövidre akarnám zárni a fejtegetést, akkor az lenne a summa, hogy mindenért az adós felelős egy személyben. Sajnos annyi baj, meg nem értés, viszály van az emberek között, hogy alapból mindenkinek magába kellene nézni és le kellene szállni a magas lóról. Mindenkiben ugyanis két ember lakozik: egy ügyvéd és egy ügyész. Hiszen saját maguknak mindig tudunk felmentést találni a tetteinkre, de hajlamosak vagyunk másokat rögvest a legszigorúbb módon elítélni. Gróf Széchenyi István 1830-ban kiadott Hitel című írását „Honnunk szebblelkü asszonyinak” címezte, mert szerinte csakis ők tudják megváltoztatni a világ menetét szeretetteljes nevelésükkel.
„Fogadjátok Hazám érdemes Leányai! Tiszteletem ‘s Szeretetem jeléül ezen kis munkám ajánlását. Vegyétek, bár férfiakhoz illendőbbnek mondják azt sokan, nyájas kegyességgel Pártfogástok alá. A Hitelrül szólok, ‘s a’ mi belőle foly, a’ becsületrül, az adott szó szentségérül, a’ cselekedetek egyenességérül, ‘s így Előttetek sem lehet a tárgy idegenebb, mint előttünk, mert annyi Nemes és Szép, a’ mi az Emberiséget felemeli, a’ Ti Nemétek műve. Ti viszitek karjaitokon életbe a kisded nevendéket, ‘s jó Polgárrá nevelitek; a’ Ti nemes tekintetetekbül szí a férfi lelki erőt ‘s élszánt bátorságot. ‘S ha léte alkonyodik a Haza ügyében, Ti fontok koszorút homloka körűl. Ti vagytok a polgári Erény ‘s Nemzetiség védangyali, melly Nélkületek higyjétek soha ki nem fejlik, vagy nem sokára elhervad, mert Ti vontok minden körűl bájt ‘s életet. Ti emelitek egekbe a’ port ‘s halhatatlanságra a halandót. Üdvözlet és hála Néktek!” (Széchenyi István Hitel)
A rohanó világban a haszonszerzés reményében folytatott harc, mint valami megállíthatatlan eróziós folyamat, folyamatosan devalválja az erkölcsi normákat. Mert hol van már az adott szó becsülete ebben a világban!? Számtalanszor találkozunk a szolgáltatóipar és az élet sok más területének is olyan „jeles” képviselőivel, akik bármit megígérnek ugyan, de semmit sem teljesítenek. Hányszor várunk úgy szerelőre, hogy szabadságot kell kivenni, mert a problémánk elhárítása csakis munkaidőben lehetséges. Ez még valamennyire érthető, hiszen a szerelőnek is van munkaideje. De az már nem, hogy amikor otthon tűkön ülve hiába várunk, majd jóval a megbeszélt idő után rátelefonálunk a szakira, máris egy általa már X-szer bejáratott kifogást kapunk csupán tőle bocsánatkérés helyett. Aztán egy újabb dátumot, mely ígérettel ismét hasonlóan felültet bennünket. Van olyan is, hogy nagy sebbel-lobbal nekilátnak ugyan a munkának, de nem fejezik be, mi meg ismételten csak várakozhatunk. Megtörténhet, hogy felveszik előre az egész munkáért a pénzt, aztán valahol eltűnnek a befejezés meg sehol. Csak rontja a helyzetünket, hogy egy megkezdett munkába egy másik iparos nem szívesen áll bele. De nem jobb a helyzet az egészségügyben sem, ott is sokszor csak hitegetnek időpontokkal, mert ha fel is veszik az 1000. csengetésre, akkor azt közlik, hogy a jövő hónap hányadik napján hívjam fel őket, mert akkor tudnak majd időpontot adni. Olyan világban élünk, amikor felelőtlenül mindenki ígér fűt-fát. Az ígéretekben talán az a jó, hogy nagy naivan fel lehet nekik ülni, mert reménységgel kecsegtetnek. Az ígéretnek megnyugtató hatása van a kuncsaftra nézve, aki boldogan viszi haza a semmit a tarisznyájában.
Hadd meséljem el a kabátom történetét. Ne gondolja senki, hogy egy nagy értékű ruhadarab élettörténetét szeretném megörökíteni és másokat terhelni ezzel, hiszen egy egyszerű kínai gyártású télikabátról van szó. Na, de nem szeretném leminősíteni sem, mert ez a kabát 2 az 1-ben, azaz ki lehet venni bélését és átmeneti kabátként is jól funkcionál. Amennyire a kinézete, de legalább annyira az ára miatt is vettük meg. Sajnos a viselés során rá kellett jönnöm, hogy komoly tervezési hibái vannak. A ¾-es kabátba annak teljes hosszában cipzárt varrtak, ami erősen korlátozta a lépéseim hosszát és a leülést. Várható módon a villámzár fel is adta egy idő után a kettőnk közti folyamatos küzdelmet. Elvittem egy varrónőhöz a kabátot, hogy cserélje ki a cipzárt és az ujjak hosszát igazítsa méretemre. Ki is cserélte a cipzárt, de az ujjhossz rövidítését csak szezon utánra vállalta. Leterheltségére hivatkozott, valamint arra, hogy ez bizony nagy munka. Megbeszélésünk szerint május elején elvittem hozzá a kabátomat, és azt az ígérvény kaptam, hogy telefonál, ha elkészült vele. Eljött a szeptember vége, semmi jelzést nem kaptam. Végül én telefonáltam neki, hogy szükségem lenne a kabátra. Meg volt sértve, hogy mertem rátelefonálni, majd közölte, hogy ha ennyire sürgős, akkor vissza is adhatja, vihetem, ahova csak akarom. Még azt is hozzátette, hogy nem érti, mire ez a nagy sietség, hiszen nincs még olyan hideg. Mit is mondjon ilyenkor az ember!? Én csak annyit válaszoltam, hogy a kabát pont most az átmeneti időben is jó szolgálatot tenne, mert ki lehet venni belőle a bélést. „Ja, akkor majd telefonálok kedden” – volt a válasza. Végül a következő hét végén elmentem a kabátért, amiről kiderült, hogy a varrónő neki sem állt. Mindezek ellenére mikor meglátott sértődötten annyit mondott: „Visszaadom a kabátját, nem csináltam meg, hordja így!” És ezzel a lendülettel bezárta előttem az üzlete ajtaját. (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy az illető korábban azzal kérkedett, hogy ő mennyire vallásos, megtért ember, aki jobbára csak egyházi embereknek varr!)
Hányszor halljuk a mindennapokban, hogy adjuk be ezt vagy azt a kérelmet, papírt és majd visszaszólnak. Írásos beadványok esetén még van némi esélyünk a válaszra, de a szóbeli, no pláne telefonos megkereséseknél jellemzően nem igen remélhetünk viszontválaszt, mivel többnyire a válaszadónak nem fűződik érdeke hozzá. Az ismételt kérést vagy a korábbi ígérettel való szembesítést legtöbbször zaklatásnak értelmezik és könnyen visszatámadást kapunk jutalmul. Gyakran az lesz a vége a történetnek, hogy a kérelmező teljesen kifárasztásra kerül, és már ő érzi kényelmetlennek az esetet, feladja, és kálózza, azaz elkönyveli a veszteséget.
Érdemes újra elolvasni Széchenyi sorait. Kedves Hölgyek! A Ti munkálkodásotok emeli fel a nemzetet. Ti tanítjátok meg az ifjú generációt becsületre és az adott szó szentségére. Mert sosem az a szegény ember, akinek nincs egy huncut petákja sem, hanem az az igazi szegénység, ha valakinek már hitele sincsen, vagy ahogy mondani szokták: bort iszik és vizet prédikál. Mert a hitelesség nagyon nagy kincs, melyet könnyen el lehet veszíteni, akkor aztán már hiába öntünk tiszta vizet a koszos korsóba. Moslékos vályúból sem akar senki sem steaket sem bécsiszeletet vacsorázni.
Ma olyan világot élünk, amikor mindenkinek magának kell eldönteni, hogy kinek a szavának ad hitelt. Azt azonban soha se feledjük el, hogy mi mindnyájan kaptunk kreditet (hitelt) az Úrtól, ne éljünk vissza a bizalmával. Ne felejtsük el éppen ezért sem a Neki, sem pedig az egymásnak tett ígéreteinket idejében beváltani.
