Megszólal

Hittantábor

Erről a szóról egy lelkésznek – főleg már így huszonvalahány év gyülekezeti szolgálat után – sok minden eszébe jut.
Tervezések, szervezések: szálláshely keresés-lefoglalás, és ha ismeretlen, új a helyszín, akkor helyszíni szemle is, ebédek leszervezése. Aztán szórólap gyártása, tavaszi hittanórákon nagy tervezgetések, hívogatás, jelentkezők regisztrálása, utazás megszervezése és persze pályázatírás egy kis anyagi segítség reményében.
Ahogy pedig közeledik a hét, jön a lelki rákészülés, a tematika kitalálása, bibliai történetek hozzákeresése, közösségi játékok gyűjtögetése – kitalálva, hogy hogyan lehetne ezekkel gyerekbarát módon feldolgozni az igei üzenetet a reggeli áhítat után.
Fontos az utánajárás a közeli látnivalóknak, kirándulóhelyeknek, legyen az múzeum, várrom vagy templomrom, hármashatár, skanzen, ásványvíz-forrás, horgásztó, fazekasműhely egy kis agyagozással is akár, vagy tavasbarlang. A legjobb, ha a hét témájához is köthetőek a délutáni kirándulások és másnap vetélkedő is lehet az újonnan tanultakból.
Tábor előtt néhány nappal pedig mikrobuszt kölcsönözni, szolgálati autót feltankolni, áruházban megvenni a több kiló szeletelt sajtot, szalámit, néhány rúd párizsit, pár doboz margarint, lekvárokat, szalvétát, WC-papírt és még rengeteg mindent. Nem elfeledve az elsősegélyes, alap-gyógyszeres dobozt sem!
Csak így leírva is szinte belefárad az ember – még ha különös áldás, hogy mindezt a szintén lelkész házastárssal együtt megélve-munkálkodva – nekem mégsem elsősorban a fáradtság jut eszembe. Pedig az jócskán ott van az egész heti kemény munkában, gyermekfelügyeletben, talpon hajnaltól éjfélig (ha hajlandók addigra a drágák lenyugodni ☺): beszélni-mesélni-tanítani, énekelni, túrázni, játékot és mosogatást levezényelni…

Mégis a legelevenebb emlékek maguk a gyerekek. ♥
Amikor jól voltak, játszottak, nevettek, énekeltek – kánikula utáni zuhogó esőben is, reggeli álmossággal az Igére figyeltek, csendben imádkoztak, aztán elevenen nyüzsögtek, ahogy közösen főztünk, szalonnát sütöttünk, tavasbarlang mélyén a csónakban együtt sikoltoztunk (már amelyikben én eveztem…)
Meg amikor nem annyira voltak jól, és fáradtan caplattunk a forró homokos úton vagy hegyi kaptatón – nagyokat beszélgetve, ásítoztak egy tudálékosan hosszan magyarázgató idegenvezetőt hallgatva, mikor kullancsot vagy szálkát kellett „kioperálni”, vagy lebetegedett gyereket hazavinni (ilyen egyszer volt).
Rengeteg emlékem van, személyes és kedves, olyanokról is, akik már azóta felnőttek, komoly kereső, meg már családos emberek lettek. Olyanok, akiket azóta szinte alig láttam, de olyanok is, akiknek már gyermekeit kereszteltük. Hálás vagyok Istennek mindegyik táborért (igen, a brutális jégesősért is!), azért, hogy Ő velünk volt mindebben.

Idén, két év covidos kihagyás után, újra lesz hittantábor, bár ez most még csak napközis. Öröm és aggodalom együtt van bennem, de tudom, hogy nagyon jó lesz a gyerekekkel belefáradni minden napba, és beleörülni Isten jelenlétébe és az egymással való együttlétbe.
Olyan kicsike, pár napos kis építőkövek ezek talán a nagy egyház életében. Vagy inkább picike magocskák a gyerekek életében. Belevetődnek az élmények-emlékek sűrű kertjébe, és az évek majd hordanak rá port, földet, szikkadt göröngyöket, sok egyéb magot is. De talán mikor éppen kell, kihajtanak és életté lesznek, gyökerekké, amikbe kapaszkodni lehet.