Sohasem tudtam magamról, hogy ortodox lennék, önmeghatározásomban ez eszembe sem jutott. Inkább azt mondanám, liberális konzervatívként tekintettem magamra, már ha a klasszikus liberalizmus mond ma még valamit.
De hát változik a világ, s ez óhatatlanul is kihat arra a világnézeti helyre is, ahova tartozónak gondolom magamat. A világ itt természetesen a mai nyugati liberális uralmat jelenti, amelynek nyomulása megállíthatatlannak tűnik, hatalmi éhsége pedig kielégíthetetlen.
Nem elég, hogy bevette az egyetemi világot, óriáscégeket, a film-és szórakoztatóipart, a kommunikációt, a civil mozgalmak nagy részét, betör a magánszférába, missziói hevületében létre akarja hozni a „progresszív” kereszténységet is. Mint látjuk némely nyugati egyházon, nem is eredménytelenül.
Szóval úgy lettem ortodox, hogy maradtam az, aki voltam. Például még mindig azt gondolom, hogy van férfi és nő, van apa és anya, van házasság és van család, úgy, ahogyan azt a Biblia olvasásának évezredes hagyományában megértettük. No és persze Isten az, aki minden állandóság és örök igazság alapja.
Úgy lettem ortodox, hogy közben a liberális világ elmozdult mögülem, „halad”, s már messze nem érzem magamban azt a kényszert, hogy bizony nekem, a kereszténynek is haladni kell a korral, mert különben lemaradok. Nem vagyok hajlandó világnézeti normává, sőt kényszerzubbonnyá tenni ezt a ma őrjöngő, abszurditásba hajló liberális idiotizmust, amelynek egyetlen célja a hagyományos identitások és sajátszerűségek teljes felszámolása.
Sosem gondoltam volna, hogy a Nyugat eszméje, amely mindig is azonosulási pontot nyújtott, egyszer csak olyan átértelmezésen megy át, hogy elveszti vonzerejét, s eljön a kiábrándulás, az illúzióvesztés ideje. Sőt, még ennél is több: a liberális nyomulás vállalhatatlanná válik.
Épp itt az ideje, hogy színre lépjen egy új ortodoxia, amely nem attól ortodox, hogy a korszellem elment mellette, képtelen megújulni, zárvánnyá vált, hanem attól, hogy tudatosan és kritikai igénnyel nemet mond a haladásnak nevezett liberális idiotizmusra, nem hajlandó azt kötelező világnézeti normaként elfogadni, s áldozatként odadobni még a kereszténységet is.
Ma, és ebben az összefüggésben az ortodoxia a szélsőségesen liberális világkép elvi alapjainak teológiai kritikája.
Nos, így lettem reflexív ortodox. Maradtam az, aki voltam.
