Milyen képtelen, egyben nagyszerű ötlet, hogy gondolatokat fordítsunk le az áram nyelvére: hosszúakra, rövidekre és szünetekre! Ezen az elven működött a távirat, amelyet április végén vezet ki szolgáltatásai közül a Magyar Posta.
Különös jószág volt: nem volt alkalmas hosszú litániákra, prédikációk, szonettek, szerelmi vallomások metaforáinak átadására (ahogyan azt a Darvas Iván – Kiss Manyi-féle kabaré is szépen mutatta), de tudott röviden, szikáran tudósítani életről, halálról, győzelemről vagy veszteségről, az élet nagy jelentőségű eseményeiről. Az információnak ez az exkluzív gyorsasága gazdaggá tehetett, vagy ellehetetlenített életeket, és stratégiai vagy álhíreket közvetített akár háborúban álló hatalmak között. Időtállóbbnak bizonyult, mint a floppy lemez vagy a teletext: még 2019-ben is arról szóltak a hírek, hogy a Magyar Posta fejleszti a távirati szolgáltatását, de eljárt felette az idő. A digitális hírközlés lassan 5G-s sebessége már azt is lehetővé teszi, hogy kórustagok a távolból énekeljenek együtt mindenfajta késés nélkül, valós időben, a távirat viszont még a legjobb körülmények között is csak négy óra alatt ért célba, és aránytalanul drága technológiának számított.
Morsét, a távközlés atyját állítólag azért kezdte el piszkálni az egész távkommunikációs témakör, mert hirtelen veszteség érte: meghalt a felesége, míg ő festőként épp egy New York-i megbízáson dolgozott. Hiába indult azonnal haza Angliába, amikor apja levelét kézhez kapta, mégis lekéste a temetést, nem tudott elbúcsúzni a szerelmétől. Ki viszi át az információt a túlsó partra időben? – ez lett a nagy kérdés. Nemcsak a feltaláló vesztesége a megrendítő, hanem az is, hogy barátaival évekig küzdöttek azért, hogy megtalálják a támogatókat az első távíróvonal kiépítéséhez. Akkoriban nem volt ekkora össztársadalmi igény és szükség a távkapcsolódásra. A kevesek bolondériájának gondolták, míg hasznot nem hozott, mára pedig újra a kevesek bolondériája maradt, mióta gyorsabb és olcsóbb technikák is elérhetők.
Vajon meddig használtuk volna még a táviratot, ha nem szorít rá minket a járvány a távkommunikáció minél gyorsabb és olcsóbb formáira? Meddig aprózzuk el a figyelmünket, hogy lehetőleg semmitől ne kelljen megválni? Ha nincs krízis, ki mondja meg mi az, amibe még érdemes energiát fektetni? Régi is volt, drága is volt, margóra is szorult: haat nyugodjon beekeeben a taavirat stop. Ezt már nem visszük át magunkkal a pandémia utáni életbe.
De ki mondja meg mi fog beválni? Míg a VR-szemüvegeknek a jelenleginél lényegesen nagyobb keresletet jósoltak a jövőkutatók, addig a csoportos videohívások, online megbeszélések a mindennapi életünk részeivé váltak. Nem beszélve olyan innovációkról, mint az e-recept, amely merőben leegyszerűsítette a gyógyszerkiváltást. Ezeket a megoldásokat valószínűleg akkor is megtartjuk, amikor már nem leszünk rájuk szorítva, legalábbis amíg nem jön valami még jobb. Az e-recept rendszeréhez is minden adott volt már, de vajon akkor is bevezették volna, ha nem kell hirtelen minimálisra csökkenteni a találkozásokat és az orvosok terheit? A krízis talán nemcsak befejezni, hanem elkezdeni is segít nekünk olyasmiket, amiket már régóta ildomos volt.
Egy ilyen világválság kellett ahhoz, hogy a technika, a hírközlés nagy szanálást tartson, és múzeumba tegye azt, ami már csak elaprózta az energiát, és használatba hozzon olyan új eszközöket, amelyek pedig napi szinten tudják könnyebbé tenni az életet. A COVID 19 okozta rengeteg változás nemcsak az ipart, a cégeket, a kommunikációt érintette, de érint bennünket, személyeket, és érinti a közösségeinket, a gyülekezeteket is. A profitorientált világ nem tudta elkerülni, hogy alkalmazkodjon és rugalmasan lépjen a változások mentén, különben tönkrement volna. Mi – beszéljünk akár önmagunkról, akár közösségeinkről – sokszor nem vagyunk rászorítva a változásra. Minden további nélkül ragaszkodunk rossz szokásokhoz, beleragadunk érzelmekbe vagy szerepekbe, és nem kezdünk újat ott, ahol kellene. Pedig akkor, ha elvégeznénk ezt a szanálást a személyes világunkban és a gyülekezeti életünk tekintetében, talán elmondhatnánk, hogy ez a járvány nemcsak veszteségeket hozott az életünkbe, hanem fejlődést, növekedést is. Hogy javunkra vált a nagy keserűség.
