Általában az az elképzelésünk életünk eseményeiről, hogy valami akkor történik meg, amikor mi magunk megérünk rá. Ha eleget tanultunk, eljutunk egy bizonyos fizikális, értelmi szintre, ha megdolgoztunk valamiért, akkor megtörténhet, amit elterveztünk. Jöhet a várt eredmény. Bizonyos esetekben működik, máskor meg azt tapasztaljuk, hogy ha a fejünk tetejére állunk sem jön, amiért annyit gürcöltünk. Hogy van akkor ez? Mi vagyunk kevesek valamihez, vagy a világ működik másképp?
Egyre inkább azt gondolom, hogy igazából nem mi érünk meg, nem mi jutunk el a következő szintre, hanem az idő telik be és érkezik annak ideje, hogy ami nem is olyan rég még titkon formálódott, felszínre kerüljön. Ez a gondolat persze magában foglalja azt is, hogy az eseményeknek van egy előkészítője. Van valaki, aki kiterveli, elgondolja és elindítja a folyamatot, hogy valamikor, amikor az idő megérik rá, napvilágra kerüljön. Ahogy gyarapszik éveim száma, egyre mélyebb értelmet kap az a sokszor hallott kijelentés, hogy Isten teremtett, fenntart és bölcsen igazgat mindeneket. Hiszem és vallom azt az üdvtervet, amit a világ teremtésekor eltervezett, és rá tudom bízni magam ezekre a bölcs döntésekre.
Bizonyára, akik úgy vélik, az ember bármit megtehet, csak nagyon kell akarni, tiltakoznak a fent elmondottak ellen. Sokszor hallom a mondatot: „Minden, amim van, csak magamnak köszönhetem.” Kétségtelen, keményen dolgozunk nap mint nap kényelmünkért és biztonságérzetünkért, gyerekeink jövőjéért, de hamis illúzió azt képzelni, hogy az a sok minden, amink van, csupán kezünk munkájának eredménye. Egyik rövid kis énekünk is megfogalmazza ennek bölcsességét: „Ha te meg nem tartasz, Uram Isten, hiába vigyáznak a mi szemeink.” Minden, ami létezik ezen a világon csakis azért lehet, mert Isten igent mondott rá, és van helye a hozzá vezető utunkon. És amikor azt mondom, minden, akkor abban benne vannak a krízisek, kudarcok, próbatételek, melyek faragnak, formálnak és vissza is igazítanak felé.
Az esetleges tiltakozás mellett azonban fontos kérdéseket is felvet az a gondolat, hogy az idő megérik valaminek eljöttére. Mit jelent a szabad akarat, ha minden el van már rendezve? Hol marad az ember felelőssége? Honnan tudjuk, hogy pont most van itt az idő?
Szépen csengő demagóg beszédeket lehet fűzni a szabadság elrongyolt eszméje köré, de milyen szabadság az, amiből kizárják a Jézusban szabadító Istent? Milyen szabadság az, ahol a kereszténységemre hivatkozva számonkérik a tolerancia hiányát, és amikor értékrendem szerint nemet mondok arra, ami bűn, velem szemben elfogy a tolerancia. Nem hiszem, hogy bármi lehetek, csak nagyon kell akarnom. Nem hiszem, hogy eldönthetem, fiú leszek vagy lány, esetleg mindkettő egyszerre. Nem hiszem, hogy tetteimmel vagy szavaimmal meg kellene váltanom a világot, de hiszem, hogy teljes szabadságom lehet Istenben úgy is, hogy hagyom, hogy Ő igazítsa az életet az örökkévalóság útján. Hogy miért? Mert úgy csak azzal foglalkozom, ami valóban az én feladatom. Nem veszek többet magamra annál, mint ami szükséges, de nem is veszem félvállról, amire engem személyesen elhívott. Azt is hiszem, hogy Isten mellett elköteleződni életünk legfelelősségteljesebb döntése, amivel mintegy kiszakadunk egy csomó szabadságnak álcázott kicsinyes megkötözöttségünk alól. Ha Isten a szeretet, márpedig ezt olvassuk a Szentírásban, máshogy nem is lehet viszonozni ezt a szeretetet, csakis szabad döntésünkből, különben nem szeretet, hanem félelem és rettegés marad.
Ez a félelem és rettegés van rajtunk, amikor nem sikerül megélni azt, ami a jelenben történik. Elfogadni az élet minden percét szép és könnyekkel teli állapotában nem tudjuk, ha csak a magunk határaiban gondolkodunk. Ha nincs egy szélesebb horizont, amire ráhelyezhetjük magunk és szeretteink sorsát, elvész a most és beszivárog a „milyen lett volna, ha…?” elégedetlensége vagy a „mi lesz, ha…?” félelme. Megelégedni annyival, amennyi az adott pillanatba belefér olyan életbölcsesség, amit érdemes gyakorolnunk, hogy annak az örömnek a teljességét éljük, amire Isten mindannyiunkat megszólított Jézusban.
