Honnan tudhatom, hogy ami éppen történik, az azért van, mert Isten úgy akarja? Rengetegszer kerül elő a kérdés keresztyén körökben. Szeretnénk helyesen dönteni, krisztusi életet élni, ahogy szokás mondani, de újra és újra előkerül ez a bizonytalanság. Vajon Isten vezeti életünk fonalát, vagy az egyén döntései határozzák meg az irányt?
Van-e egyáltalán mozgásterem, ha döntésről van szó? A korszellem azt diktálja, hogy igen. Bármi megtörténhet, minden fejben dől el, csak elég elszántnak kell lenni, és máris megvalósítható az elképzelés. Ilyenkor év elején talán erősebb is ez az irány. Csak hát közben a realitás mást mutat. Az akaratunk és elszántságunk elég gyakran ütközik olyan „apró” korlátokba, mint lehetőség, idő, tér, pénztárca vastagsága, testi és szellemi adottságok hiánya. Kinek az akarata valósul meg tehát akkor, mikor nem a sajátunk látszik bekövetkezni?
Bennünket, reformátusokat gyakran azonosítanak a predesztináció tanával. „Ugye ti vagytok azok, akik az eleve elrendelés tanát valljátok?” – érkezik a kérdés újra és újra, ha olyan társaságba keveredünk, ahol ugyan hallották már a református szót, de nem tudják pontosan, mi fán terem. „Nálatok tulajdonképpen az élet már egy lejátszott meccs, akkor mi értelme? Milyen élet az, ahol Isten már előre eldöntötte az élet végét? Milyen élet az, ahol kiszolgáltatott porszemként sodródsz csupán és csinálhatsz bármit, nem nyom semmit a latba?”
Amikor ennyire hirtelen érkeznek ezek a kérdések, talán nem is tudjuk, mi lehet a helyes válasz. Olyan bölcsesség birtokában kellene lennünk, ami konkrét válaszokat ad Istenről és az élet túloldaláról úgy, hogy még az itteni oldalról is csupán töredékes az ismeretünk. De miért is kellene minden ismeret birtokában lenni? Talán tudatlan-e az az orvos, aki a háziorvosi rendelőben látja el a betegeket, de nem végez szívműtétet, mert nincs hozzá jogosultsága? Minden bizonnyal nem. Így egy lelkésztől vagy keresztyén embertől sem várható el, hogy minden kérdésre tűpontos választ adjon. Óvakodnék attól, aki mindig mindenre tudja a választ olyan témában, mely túlmutat emberi korlátain, de magunkat is óvom ettől a fajta mindentudó bölcsességtől.
Egy kedves pszichológus ismerősömtől származik a mondat, aki gyerekekkel foglalkozik: „Jogom van azt mondani, hogy nem tudom.” Nem azért nem tudok minden kérdésre válaszolni, mert nem vagyok elég képzett, nem. Egyszerűen nem tudom és emiatt nincs bennem sem szégyen, sem kisebbrendűségi komplexus. Nem tudom. Ki merem jelenteni és ebben benne van, hogy tisztában vagyok a korlátaimmal, de az is, hogy nyitott szemmel és szívvel élek a világban és tanítható vagyok. Hiszek abban, hogy létezik egy az enyémnél sokkal nagyobb akarat és hatalom, mely bölcsen igazítja az életet akkor is, amikor nem látok át mindent. Hiszem, hogy hatalmában a kegyelem és a jóindulat összpontosul nem pedig a pusztítás szándéka. Hiszem, hogy ebben a jóindulatban benne van a mi korunk emberélete is, ami nem tudattalan sodródást jelent csupán, hanem mindennapi reménységünk alapja.
Az, hogy hiszek, nem egyenlő azzal, hogy minden tudok, de azzal igen, hogy van valaki nagyobb, akit Uramnak és Istenemnek nevezek, és akinek a szava hitelt érdemlően jelen van az életemben. A nevemben hordozom, hogy nem én vagyok a mester, de tanítványa vagyok. A hit egy része ismeret, de a másik része bizalom. A bizalom pedig nem a pontos ismeretről szól, hanem a jelenlétről. Hogy van valaki, aki megtart amikor összeroskadnak a lábaink, reménnyel tölt el, ha bizonytalanná válik az élet, és fényt hoz oda, ahol egyre sötétebbek az árnyak.
Minden új év egyfajta identitás kereséssel indul. Meg vagyok győződve róla, hogy egészséges identitásúak és kapcsolataikban sokkal jobban funkcionáló emberek volnánk, ha identitásunk alapja, valóban az volna, hogy keresztyének vagyunk. Reformátusok, akik nem csak szájukkal mondják, hogy „hiszem és vallom”, hanem ez a kijelentés benne van kezükben, lábukban, életük minden rezdülésében.
Amikor nyílik a lehetőség és az idő az életre, abban benne van Isten akarata.
