Ez ilyen újévi emlékezgetés. Gondolkodtam rajta, hogy nem árulom el előre a turpisságot, hogy nem egy emberrel készült a riport és ráadásul nem is az. Megtörtént események képezik az alapját.
A Ráday helyén új épület áll, már nem tudod megmutatni a régi kollégiumi szobákat, ahol teológusként éltetek. Mire emlékszel, ami ahhoz az épülethez köt?
Előfordult, hogy elkeveredett a kulcs, és akkor a szomszéd erkélyről kellett átmászni, feltéve, hogy nyitva volt az erkélyajtó, vagy legalább bukóra az ablak. Akkor be tudtunk menni. Ennek volt némi veszélye, mert három emelet is volt. Egyik teológus társunk egyszer ki is esett talán a másodikról, és csak a lába tört el. Megúszta.
Annak is volt veszélye, ha nyitva volt az ajtó a Markusovszky tér felé. Szórakozott teológus társam minden alkalommal, amikor belépett a szobába, fogta a levetett cipőjét és a sarokba vágta. A sarokban volt az erkélyajtó. Na, az egyszer nyitva volt. Ebben az időben nem tudtunk minden nap egy új cipőt venni, a kirepült helyett.
Úgy tudom, hogy külön emeleti szinteken éltek a lányok és a fiúk.
Így van. Az első emelet volt a lányoké. A második a fiúké. De a harmadik koedukált volt. Végül sokan vágytak oda. El kell képzelni, ha beszélni akartunk egy lánnyal a lányszinten, és a lányok egy fiúval a fiú szinten, akkor be kellett a folyosón kiáltani a nevét, és talán valaki, vagy mindenki meghallotta és kijött, vagy szóltak neki. Azt is tudni kell, hogy a rendszerváltásig még a teológusok aláírtak egy nyilatkozatot, hogy a teológiai tanulmányaik alatt a tanulmányokra koncentrálnak és vállalják, hogy nem házasodnak meg.
A harmadik szint az szabadabb volt a külsős lakók miatt is.
Előfordult, hogy valamelyik fiú csapni akarta a szelet egy lánynak, akkor nem a folyosó végére ment le kiabálni, hanem lemászott a felső erkélyről az első emeletre. Mire képes a vonzalom.
Milyen lehetett a teológia kollégiumában élni, tanulni? Úgy képzelem, hogy rengeteg aszkézissel és monoton tanulással járt.
Ebben van valami. Sokat kellett tanulni. Ezért különböző alkalmak szerveződtek. Voltak imakörök, filozófikusabb füstölgő, gitározgató, énekelgető és sörözgető társaságok is. Voltak kifelé nyitó, ásatásokat, kutatásokat, felméréseket végző, fotózó teológusok is.
Ingerszegény környezetben ingereket generál az ember, és talán éppen ezért rengeteg csibészség is megesett.
A kollégiumi szabályzatban benne volt, hogy meddig kellett visszaérkezni, mert bezárták a kollégium bejáratát. Késők mindig voltak. Voltak indokolatlan késők. Szerelem, bánat, csavargás. Voltak igazoltan késők, színház, egyetemi rendezvény stb… Mindenesetre a portások a becsengető későket felírták, akiknek másnap a dékáni hivatalban kellett jelentkezniük. Ha a szomszéd bérház felől bemásztak az elválasztó falon keresztül, akkor nem volt ilyen.
Előfordult, hogy egy alkalommal a dékáni hivatalban erősen felbőszült az akkori dékán. Olvasta az esti késők neveit, és nem kicsit lepődött meg a névsoron. Kálvin János, Luther Márton, Zwingli Ulrich. De hát egy portásnak nem kell feltétlenül érteni az egyháztörténelemhez és a teológiához.
Rémületes dolgok is történtek?
Egyszer volt vízözön. Egy este egy fenyegető bibliai idézet jelent meg egy fiú szoba ajtaján. Na, nem hasonlít a Dániel könyvében a Belsaccár lakomáján történtekhez, ahol egy ujj írt a falra. Feri volt. Egy üzenet Mózes könyvéből a Noé történetéből: „Csinálj magadnak bárkát góferfából”. Ennek előzménye is volt, hogy a szoba lakói, Péter és Karcsi levizezték Ferit az eggyel lejjebbi emeleti szoba erkélyén. Feri visszavizezett valami fecskendővel. Akkor lavórral vizezték tovább, ami kiverte a biztosítékot. Akkor jelent meg a felirat. A fiúk bezárkóztak. Volt rendes zár, másik zár. De Feri hajnalban álkulccsal mégis bejutott a szobába. Mentségére legyen mondva mindent felpakolt a földről magasabbra, a szőnyeget, papucsot, elektromos cuccokat, könyvet. Mindent, aminek a víz árthatott volna. Majd egy slag segítségével vízzel töltötte fel a szobát mintegy 3-4 cm mélységben a kis mosdóhelységből. Utána visszazárta az ajtót, és az igazak álmát aludta. Másnap mindenki csodálkozott, hogy a pedáns fiúk, akik sohasem hiányoztak egy óráról sem, csak harmadik órán jelentek meg először, de akkor is vizesen, csapzottan. Próbált már valaki egy felmosó ronggyal tengernyi vizet összegyűjteni?
Professzorok is laktak az épületben. Velük hogy élt a diáság?
A professzorok külön lakásokban laktak családostul. A tanórákon kívül is találkoztunk velük, és családjukkal. Köszönés, egy kis beszélgetés, érdeklődés, receptcsere.
Volt, amikor egészen különleges találkozásra került sor, ahol kiderül, hogy a professzor is ember és finom humora is van.
Abban az időben volt egy vicc. A nyuszi és farkas találkoznak. A nyuszi vadonatúj kerékpárral hajt. A farkas kérdezi, hogy honnan vette. Mire a nyúl feleli. Van annak, aki el nem issza. A farkas iszogatott. A következő találkozásnál a nyuszi már motorral jött. Ott is eljátszódott az előbbi jelenet, van annak, aki el nem issza. A harmadik alkalommal már egy új kisautót vezetett a nyuszi, és amikor kérdezte a farkas, hogy honnan vette, szintén az volt a válasz, hogy van annak, aki el nem issza. Amikor legközelebb találkoztak, a farkas helikopterrel érkezett. Most a nyúl lepődött meg. Honnan van farkas? Mire a farkas: visszavittem az üres üvegeket.
Az egyik nagy társaság, aki füstölgött és sörözgetett is időnként – egyébként professzorok is szívesen vettek részt ezekben a beszélgetésekben – összeszedték az erkélyről két-három hónap minden üres üvegét. Két utazótáskányi lett tele. István vállalta, hogy visszaviszi az üvegvisszaváltóba. Az udvar felöli függő folyosón ment, biztos, ami biztos. Ott nem találkozhat senkivel, akinek nem kell tudnia, mi van a táskában. De a függő folyosó végén van egy ajtó, amelyen át be lehet jutni az épületbe. Ott állt Ladányi professzor úr. István nem akarta letenni a táskákat, hogy kinyissa az ajtót, mert akkor csörög. Professzor úr pedig kitárta az ajtót. István óvatosan megpróbált átkelni az ajtóüregen, de szűknek bizonyult, és nekiverődtek a táskák az ajtófélfának, amelyek vasból voltak. Persze, hogy csörögtek. Ladányi professzor úr nagyon kedvesen, finoman kérdezte meg: István! Helikopter lesz?
Jól tudom, hogy azért nem voltak könnyűek ezek az évek, és meg kellett szenvedni minden vizsgán, záróvizsgán, minősítő vizsgákon?
Ment a könyvtárazás, a jegyzetelés, az éjszakai diskurzusok a könyvtárban, folyosón, termekben. Magolás, ami nyelvek nyelvtanát, és szószedeteit illeti. A beszélgetések, összehasonlító elemzések. Még Erika írógépek voltak, és azon kellett elkészíteni a beadandókat. Harmóniumon zenélni kellett. Sok kínos pillanata volt azoknak a vizsgáknak, ahol a zeneszerző, korálkönyv írója teljes meggyőződéssel állította volna, hogy nem is ismeri, de még csak nem is hallotta ezt a darabot, amit mi a kottáikból „lejátszottunk”.
Egy megkeseredett professzorunk a nyugdíjazása előtt kiírta a vizsgaidőszakban az ajtajára: „ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel!” És tényleg „vér szivárgott” néha az ajtó alól.
Azért megérkezett rá a teológus válasz is: „a reménység pedig nem szégyenít meg” Róm 5,5
Legyen ez a zárszó. Ez a reménység.
