Puzsér, mindnyájunk erkölcsi ítélőbírája, arra figyelmezteti a magyar olvasót, hogy ne akarja már lenyúlni Szilágyi Áron sikerét, s ne akarjon sütkérezni a bajnok dicsőségében. Intelme elsősorban közszereplőknek szól, de magamra vettem, miután tegnap épp arról írtam, hogy Szilágyi mi, mármint a magyar nemzet vagyunk. Bizony, én sütkéreztem a bajnok dicsőségében.
De Puzsér szerint ez helytelen, sőt kulturálatlan. „A hazaszeretet és annak filléres kifejezője, a nemzet sportolóiért való rajongás is olyan már, mint az előemésztett gyorséttermi trashfood: nemcsak az íze garantált, de rágni sem kell. Nemcsak a vereséghez, de a győzelemhez sem árt némi méltóság – ne akarják lenyúlni a dicsőséges pillanatot azok, akik semmit sem tettek az aranyért!”
Nem tudom pontosan kinek, kiknek szólnak sorai, csak jelezném, hogy írásának lehet egy olyan olvasata is, hogy már az is baj, ha magyarok – akik adott esetben semmit sem értenek a sporthoz – azonosulnak egy magyar sportoló sikerével, „sütkéreznek” a dicsőségében.
Szóval, magyarkodnak. Már megint ez a nacionalista magyar. Mert mennyivel különb egy francia, egy német, egy amerikai szurkoló, akitől távol áll minden nemzetieskedés, s még csak véletlenül sem érzi úgy, hogy honfitársának sikere az ő sikere lenne.
Az a körülmény nyilván elkerülte Puzsér figyelmét, hogy az Olimpia nemzetek versengése, s épp abban van a varázsa, hogy a nemzeti érzés megélésének humanizált formája. De Puzsér szerint ez a magyaroknak nem jár.
Szóval, igenis sütkérezek Szilágyi Áron győzelmében. Ennyi még maradt. Ha már egyszer a világ nagy, demokrata, értékközpontú és távolról sem nacionalista hatalmai egyfolytában azt akarják belénk verni, hogy szégyelljük magunkat, mert magyarok szeretnénk lenni.
