Dr. Csabai Ágnes lelkipásztor-egyiptológus kerékpározása önmagában nem hírérték. Ám az, hogy Spanyolországban az El Caminon tizenkilenc nap alatt kilencszáz kilométert tekert úgy, hogy ezalatt tizenegyezer kilencszáz méter szintkülönbséget gyűrt le egyedül, az már igencsak különleges dolog. Minderről lányának naplót írt Madridtól Santiago de Composteláig. Ebben az interjúban megismerhetjük az egykori pápai refist, aki a teológia mellett egyiptológiát tanult, aki ösztöndíjas volt Kairóban és Atlantában, aki Anat istennőből doktorált, aki egyaránt vállalta a lelkipásztori szolgálatot Georgiaban és Dél-Somogyban, most pedig Veszprémben egyetemi lelkész és óraadó tanár Budapesten.
„Ősidők óta” ismerjük egymást, ezért tudom, hogy markánsan dunántúli vagy.
Több mint négyszáz éve dunántúli a családom, és közel négyszáz éve református. A Balatonfelvidékhez és a Dél-Bakonyhoz köthetők felmenőim. Apai és anyai ágról is mindenkim református. Édesanyám Öcsön született, de én már Sopronban, mert ott telepedtek le a szüleim. Aztán Veszprémbe költöztünk és ott nevelkedtem, majd a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában kaptam az identitásomat. Az, hogy dunántúli református vagyok, egyrészt azt a háromszöget jelenti, ahonnan származom: Sopron-Veszprém-Pápa, másrészt egy örökséget, amibe beleszülettem. Nem tudom magam definiálni anélkül, hogy református vagyok, annyira meghatároz engem, az egész életemet.
Ezért mentél Pápára a Refibe továbbtanulni?
Pontosan! Amikor a pápai református gimnázium ’91-ben újraindult, tíz éves voltam és már akkor eldöntöttem, hogy oda akarok menni tanulni, mert ott református lehetek. Én már gyerekként aktívan benne éltem a veszprémi református gyülekezetben, ami egy élő, jól működő, nagy egyházi közösség volt. Vajna Lajos bácsi volt a lelkészem, és hétfő-kedd kivételével minden nap templomban voltam, mert ott éreztem jól magam. Hetente kétszer volt hittanóra, aztán volt cserkészgyűlés is meg énekkar, de még nőszövetségi gyűlésekre is jártam – az átlagéletkort jelentősen javítva. Pont a konfirmációmkor volt lelkészváltás a gyülekezetben. Vajna Lajos bácsi nyugdíjba ment, így konfirmációi előkészítőre már Niederhoffer Zoltánhoz jártam. Szerettem azokat az alkalmakat is. Tizenhárom évesen mentem először kántorképzőbe Pápára, és nagyon jó hatással volt rám. A pápai kántorképző és a pápai gimnázium miatt pedig egyértelmű volt, hogy teológiára megyek tovább.
A tudomány vagy a gyakorlati szolgálat miatt akartál teológiára menni?
Mind a kettő fontos volt. Az ókori kelet gyermekkorom óta érdekelt, olvastam a keleti mitológiákat. A teológiai tanulmányok folytatásában tudományos szempontból meghatározó volt az Ószövetség és az ókori kelet minél mélyebb megismerése, gyakorlati szempontból pedig az élő gyülekezetben otthonra találásom miatt egészen egyszerűen lelkész akartam lenni. A kettő teljesen passzolt egymáshoz, ezért nem gondolkodtam másban soha, csakis a teológiában.
Nagy dunántúli szíved ellenére mégsem Pápát, hanem Budapestet választottad teológus éveid helyszínéül. Miért?
Mert már gimisként tudtam, hogy a teológia mellett fogok még valamit tanulni, és azt egyszerűbben tehetem meg Budapesten. Az ókori nyelvek, különösen a latin szak felé kacsintgattam. Ez egyébként így is lett, mert a teológiai képzés során kapott tudásanyag az ókori vallások esetében még részletesebben érdekelt, ezért kitaláltam, hogy felvételizek egyiptológiára. Tudtam, hogy ha tudományos életet kívánok folytatni, akkor komolyabban vesznek úgy, ha elvégzem a teológián túl az egyiptológia szakot. Egyébként valóban Budapesten végeztem, de Pápán volt a lelkész-szentelésem!
Miért nem hebraisztikát, vagy valami Közel-Kelethez kapcsolódó területet választottál?
Azért, mert József története nagyon megfogott, meg Mózes Egyiptomhoz való kapcsolódása is érdekelt. Nagyon komolyan készültem a felvételire, ami a teológia harmadévére esett, amikor is négy szigorlatom volt és két alapvizsgadolgozatot kellett megírnom. Rengeteget olvastam és tanultam. Kétszáz jelentkezőből kilencünket vették fel, akik közül heten előkészítőre jártak, kettőnk közül pedig a másik felvételt nyert személy nem is egyiptológiából, hanem történelemből felvételizett. Nagyon örültem neki, és akkor először azt éreztem, hogy valamit letettem az asztalra.
Engedd meg, hogy a refis évekhez visszatérjünk, amit kicsit átugrottál, és hirtelen Egyiptomban találtuk magunkat! Kik voltak Pápán a legmeghatározóbb tanárok számodra?
Pápa életem legboldogabb négy éve volt. Négy fontos EMBER volt ott, akik nem csak tanárok voltak, hanem annál sokkal többek, ezért nevezem EM-BER-nek őket. Fontossági sorrendben a következők: Dr. Kálmán Attila igazgató, Vadász Márta vallástanár, Dr. Czapáry Endréné Éva néni igazgatóhelyettes, matematikatanár és Torma Ákos történelemtanár.
Miben tapasztaltad meg az ő ember voltukat?
A legjobb sztori az, hogy Czapáry Éva néni harmadik év elején (szerkesztői megjegyzés: mai tizenegyedik évfolyam) ki akart rúgatni a pápai Refiből, mert csacska kamaszként négyen kilógtunk cigizni, és ráadásul az akkor romos Nátus épületbe szöktünk be. Hogy mennyire nem elfogult egy emberrel szemben Éva néni és mennyire nyitottan áll az emberekhez, azt az bizonyítja, hogy év végére én lettem az osztályunkból az egyik kedvenc diákja. Nagyon sokat beszélgettünk utána, és megismerhettem a mindig szigorú Czapáry Éva néni humoros és mély érzésű oldalait is. Ennek megtapasztalása nagyon fontos volt számomra.
Mivel tudtátok meggyőzni, hogy ne rúgasson ki?
Semmivel. Kálmán Attila megmentett. Úgyhogy itt most rá is térnék a másik nagy emberre. Kálmán Attilára azt mondom, hogy apám helyett apám volt. Nem egyik pillanatról a másikra kerültünk ilyen jó kapcsolatba. Emlékszem, hogy gyakran együtt mentünk az iskolába, mert ott lakott a lányinternátusban, és valakivel mindig együtt ment a gimnáziumig és beszélgetett vele. Aztán a nyári kántorképző idején is sokszor beszélgettünk, és észrevette, hogy nekem mennyire fontos a reformátusság. Nekem nem volt tanárom, de mindig ő tartotta a matek érettségi felkészítőt hétfőn este. Humán osztályosként igencsak rám fért ez. Leleményesen csináltuk, ami matekfeladatot Czapáry Éva néni hétfőn feladott, azt mindig Kálmán Attilával csináltattuk meg. Amikor nem találta egyből a megoldást, hanem többször letörölte a táblát, mindig azt mondta, „hát az elején még nem tudom, hogy mi lesz a vége”. Másnap Éva néni nézte a táblára felírt házi feladatot, és megjegyezte: „hm, látom, az igazgató úr nagyon jól megoldotta a házi feladatot”. Vadász Márta volt a vallástanárom, akit nagyon szeretek. A maga kedves, megértő hozzáállásával, az elfogadó és sugárzó jelenlétével ő békét és nyugalmat árasztó ember volt. Ezen vonásai miatt volt nagyon fontos nekem. Torma Ákos pedig friss, üde légkört hozott az évszázadokat elénk élő pápai kollégiumba. Hozzáállásával színesítette a tanári kart.
Úgy fogalmaztál, hogy apád helyett apád volt Dr. Kálmán Attila igazgató úr, akit úgy szólítottál, hogy Papa. Emlékszem, hogy akárhányszor ösztöndíjjal Kairóban voltál, folyamatosan kiküldte neked a Reformátusok Lapját.
Ó, igen, tényleg! Kairóba járatta nekem a Reformátusok Lapját, hogy le ne maradjak a kétezres évek első évtizedének egyetlen nagy református eseményéről se! Egyébként az érettségi után kezdtem Papának hívni, mert ő maga mondta így: „nehogy szégyent hozz Pápára és a Papára”. Így lett ő Papa, pótolva azt az űrt, ami a vér szerinti apám halála miatt bennem volt. Annyira érdekes az Isten csodája! Megadta az utolsó személyes találkozást még halála előtt, nyár végén. Amikor hazajöttem Amerikából, és Veszprémből elvittél hozzá Tatára, már perforált vakbélgyulladással nagy fájdalmak között alig bírtam ülni az autóban, és este már kórházban voltam. Nem tudtunk volna később már találkozni, mert én beteg lettem, ő pedig már nagyon beteg volt. Telefonon folyamatosan beszéltünk, és mindig úgy vette fel a telefont, hogy „még élek, még élek!” És aztán egyszer már nem vette föl a telefont. (csend) Azon az utolsó találkozáson mondtam neki, hogy elkészültem a disszertációm anyag-gyűjtésével, mire ő azt mondta: „te csak azt hiszed”. És igaza volt, mert utána még elég sokat dolgoztam a disszertációmon Darányban.
Mi volt a doktori disszertációd témája?
Két szóval meg tudom jelölni: Anat istennő. A címe pedig hosszan így hangzik: „Izráel és Egyiptom kapcsolata az Ószövetségben – Anat istennő”. Ezt a címet adtuk meg Karasszon István professzor úrral az elején, és tényleg azt éltem meg, amit Papa szokott mondani: az elején még nem tudom, hogy mi lesz a vége. Egy peremterületet kutattam köszönhetően a teológiai és az egyiptológiai végzettségemnek. Többféle nyelvről kellett fordítanom. Mivel Ugaritból származó istennő, így szükség volt az ugariti nyelvre, aztán megjelent Egyiptomban, így tehát kellettek az egyiptomi szövegek, természetesen utána kellett nézni az ószövetségi vonatkozásoknak, aminél szükség volt héberre és arámra, és egy kisebb mennyiségű görög nyelvű szövegrészt is kellett fordítanom. Ráadásul szinte alig van Anatról magyar nyelvű irodalom, így folyamatosan kellett használnom az angol, német és francia nyelvet szekunder források esetében.
Neked az élő és a holt nyelv elsajátítása nem okoz problémát. Van erre valami technikád?
Latin volt az első nyelvem gimnáziumban, és tizenhét évesen tettem le a latin középfokú nyelvvizsgát. Az általános iskolai német nyelv tanításának színvonala hagyott némi kívánnivalót maga után, úgyhogy tényleg a latin volt az első nyelvi élmény. A holt nyelv után először furcsa volt angolul megszólalni, de gyorsan belerázódtam. Most, amikor Spanyolországban jártam, meg is jegyeztem, hogy inkább a latin tudásomat kellett volna fejleszteni, mert ott annak vettem hasznát. Senki nem beszél angolul, viszont rengeteg latin kifejezést használnak, csak a kiejtése más. Szavakat nem kellett tanulnom, csak annak kellett utánanéznem, hogyan ejtik ki. Nem gyötrelmes a nyelvtanulás számomra, hanem ragadnak rám a kifejezések. Nincs különösebb technikám. Ez tulajdonképpen egy ajándék Istentől. Soli Deo Gloria! – ahogy Papa mondaná.
Miért választottad Anatot a disszertációd témájául?
Először onnét jött a vele való foglalkozás, hogy megtalálható az Ószövetségben és Egyiptomban is, sőt ugariti nyelvórára is jártam a teológián Karasszon professzor úrhoz, így az ugariti eredetét is tudtam vizsgálni. Úgy gondoltam teljesen nekem való téma, és már Egyiptomban írtam róla egy tanulmányt. Másodízben pedig az amerikai ösztöndíj idején javasolta nekem Anatot az atlantai Columbia Theological Seminary-n William Braun ószövetségi professzor, akinek elmondtam, hogy elakadtam. Beszélgetni kezdtünk az ókori istennőkről, és szűkítettük a témát, főleg abból a szempontból, hogy még nem írtak olyan sokat róla. Az ő megerősítésére egész nyáron ugariti szövegeket fordítottam.
Anat markáns és erőszakos vonásokkal rendelkező istennő. Milyen volt vele foglalkozni?
Rajongásig nem juthattam vele kapcsolatban, hiszen a vérben gázoló, ellenségeit leölő, szexuális aspektussal rendelkező, mindenkitől független Anat nem keresztyén ideált testesít meg. Ami azonban mégis közelíti őt a mai kor női ideáljához az a harcos és kitartó jellemvonása. A disszertációm végén megfogalmaztam, hogy Anat vonásaira a mai feminizmus hogyan vetíti rá a saját célját. Én magam nem vagyok feminista, hanem felismertem ezt a jelenséget.
Úgy látom, hogy az életedben gyakran megvan a főváros-vidék kettősége.
Mivel a teológia elvégzése után az egyiptológiai tanulmányaim, majd a doktori iskola is a fővároshoz kötöttek, ugyanakkor fontos volt, hogy ne szakadjak el Dunántúltól, így segéd-, aztán beosztott lelkész lettem Veszprémben, a nagytemplomi gyülekezetben Niederhoffer Zoltán mellett. De Závodi Zsuzsához az új templomba is jártam szolgálni, legutóbb pünkösdkor ágendáztam az új templomban. Veszprémből mentem ki ösztöndíjjal Atlantába, ahol szintén végeztem lelkészi szolgálatot a magyar gyülekezetben, valamint megörököltem a charlotte-i gyülekezetet is. Amikor hazajöttem, akkor leköltöztem Dél-Somogyba, és a darányi körzetben lettem lelkész. Jelenleg a Veszprémi Egyetemen egyetemi lelkészként szolgálok. Tényleg a világ teljesen különböző attitűdű gyülekezeteiben voltam és vagyok lelkész. Veszprémben otthon voltam a gyülekezetben, komfortzónán belüli biztonságot jelentett. Na, onnét bizony ki kellett lépnem, amikor Atlantába mentem, ahol a gyülekezeti tagokat lelkileg is támogatni kellett, bármely időszakban is hagyták el Magyarországot. Nagyon érdekes volt, hogy akár ’56-ban, akár a ’80-as években, de akár 2000-ben hagyták el a hazájukat, megragadtak az akkor jellemző politikai látásmódnál. Ismerték a későbbi eseményeket a sajtóból, de beleélve értelmezni már nem tudták. Általánosan jellemző volt rájuk egyfajta bűntudat, és a szózat éneklésekor folyton lesütötték a szemüket. Javasoltam is nekik, hogy nem kell minden ünnepség végén elénekelni, hogy „Itt élned s halnod kell”, és nem kell fagyos hangulatba kerülni amiatt, hogy ilyen vagy olyan okból máshol élnek és halnak. A harmadik hely, Darány volt, ahol nagyon szerettem lenni, de egy teljesen más világ volt. Városi lányként falun éltem és kertet műveltem, és bár Dunántúlon voltam, mégis messze volt a családom. Ez a messzeség abban testesült meg a legfájdalmasabban, hogy karácsonykor nem láttam anyukámat, testvéreméket, anyósomat.
De hát Atlantában sem láttad a családodat!
Viszont ott mi egy nagy család voltunk gyülekezetként. Egymás családtagjai voltunk. Mindenki ott maradt az istentisztelet után, nem mentek haza karácsonyozni, hanem együtt ünnepeltünk asztalhoz ülve. Ezért nem éreztem magam Atlantában annyira egyedül.
Jelenleg Budapesten és Veszprémben élsz, szolgálsz.
Igen, mert mindig az volt az álmom, hogy egyetemen taníthassak. Most a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán vallástanár szakosoknak tartok ószövetségi bevezetést és exegézist, illetve a veszprémi Pannon Egyetemen, ahol egyetemi lelkész vagyok, órát tartok. Nem tudtam és soha nem is fogok tudni elszakadni Dunántúltól, mert nem is akarok elszakadni. Szívesen laknék Veszprémben, csakhogy a gyerekemnek itt, Budapesten van az iskolája, ahol tanulni tud. Ezért nem tudok innét elköltözni.
A sok utazás – és még az egyiptomi arab tavaszra ki sem tértél…
Ó, igen, bizony kemény időszakokat éltem már meg. Egyiptomban az egyik ösztöndíj ideje alatt egyetlen hét volt, amikor nem hallottam a kalasnyikovok hangját, mert akkor volt a választás. Én nem turistáskodni voltam soha Egyiptomban, viszont sokkal többet is láttam belőle, mert nemzetközi ösztöndíjasként utaztam ott. Öt év alatt összesen egy évet töltöttem Egyiptomban, és évről évre láttam a változást, ami végbement ott. Az arab tavasz után úgy kellett elmenni a városba, hogy meg kellett nézni az interneten, hogy hol van forrongás, és azokat a helyeket ki kellett kerülni. Egyik alkalommal felgyújtottak egy minisztériumot, és a kerülőút az amerikai nagykövetség felé vitt, ami szintén le volt zárva, tankok meg katonák vették körül. Ahogy mentem közelebb, levettem a napszemüvegemet és a fejkendőmet, lobogtatva útlevelemet, – hogy lássák, európai vagyok – akkor a sorok megnyíltak, és beengedtek.
Szóval: a sok utazás meghatározza a világlátásodat?
Persze! Minden tapasztalat, amit a Kárpát-medencében, Egyiptomban, USA-ban és most legutóbb Spanyolországban szereztem, befolyásol engem a véleményalkotásban. Nagyon érezhető a különbség ezek között a vidékek között, de mindenen túl a legerősebb meghatározó az, hogy adott terület a nyugati kultúrkörhöz tartozik vagy sem. Érdekes, hogy Egyiptomban többször volt honvágyam, míg Amerikában csak egyszer. Ezt oda vezetem vissza, hogy az arab világ nem a nyugati kultúrkör, míg Amerika igen. Spanyolországban is otthonosan mozogtam, mert nem volt annyira éles a kontraszt.
Mikor jött az ötlet, hogy nyeregbe pattansz és Spanyolországban megteszed a Caminot?
Lassan három éve szöget ütött a fejembe, és egyre inkább éreztem, hogy szükségem van erre, hogy lélekben erős tudjak maradni. Tulajdonképpen Istennel akartam lenni, hogy felépítsen. Ezért mentem egyedül. Csak Ővele, senki mással. Vágytam arra, hogy akár a legfeszítőbb érzéseimet is kiadhassam. És ez megadatott, amikor egy emelkedőn minden erőmet összeszedve üvöltöttem ki az összegyűlt fájdalmaimat, és utána bementem egy templomba és kiimádkoztam. Nekem ez valóságos zarándoklat volt, nem egy biciklizés.
Gondolom erre fel kellett készülnöd, mert ez nem olyan volt, mint bringával járni boltba vagy munkába, de még csak nem is annyi, mint körbe kerekezni a Balatont.
Bizony nem. Évek óta készültem rá lelkiekben és testileg is. Biciklivel edzettem, mert semmi mással nem akartam menni, mivel a lábam miatt nem tudok hosszan gyalogolni. Hetente egyszer tudtam időt szánni arra, hogy száz-százötven kilométert tekerjek márciustól kezdve.
Milyen kerékpárral vágtál neki az útnak?
Nem lehet akármivel menni. Én egy Cube országúti biciklivel tettem meg az utat, amin a kerekeket lecseréltettem, mert túl vékonynak ítéltem meg a felnit. Túrásítottam, úgyhogy vastag, de könnyű gumikat tetettem rá.
Az utad során egyre nehezebbé vált a zarándokélet?
Nem, pont fordítva. Az egyetlen dühítő élményem Madridban volt, amikor kiderült a vasútállomáson, hogy a biciklimet nem tudom elvinni Pamplonaba, mert nem vihetem fel a vonatra. Hiába mondtam, hogy így kértem a jegyet – angolul. És mivel nem sokan beszélnek angolul, kedvesen eladtak nekem egy jegyet hatvan euróért egy bicikliszállításra alkalmatlan vonatra. Azért az egy érvágás volt, mert nem fizették vissza a jegy árát. De nem estem kétségbe, hanem fogtam magam, és eltekertem Madridból Burgosba. Ismersz, hajlamos vagyok eltévedni, de megnéztem térképen, és kétszázötven kilométert írt. Viszont letöltöttem a bikemap alkalmazást, és úgy már háromszázhuszonöt kilométer lett, mert nem mehettem autópályán. Ráadásul négyezerötszáz méter szintkülönbség volt. Na, akkor úgy éreztem, hogy lehet, hogy túltoltam a dolgot, és sok lesz ez nekem. Utólag már örülök, hogy Madridtól végig tekertem. Az első éjjel a szabad ég alatt aludtam, mert a pelegrinus szállások olcsók, de ott nem volt ilyen, viszont a legrosszabb hotel is ötven euró, és úgy döntöttem, ideje visszaspórolni a vonatjegy árát. Hálózsákom volt, ruhám volt, a biciklim megvolt, az Isten velem volt, úgyhogy a szabad ég alatt éjszakáztam. Másnap pedig a patakban fürödtem. Nem vagyok felelőtlen, ezért úgy választottam helyet, hogy a várostáblánál a kerítés mellett, hogy az állatok ne jöjjenek rám, de baj esetén gyorsan be tudjak menni a városba.
Hogyan birkóztál meg a hőséggel?
Madridtól Burgoson át Galíciáig végig szenvedtem tőle. A bőröm minden kence ellenére leégett, még most is vörös vagyok, csak a napszemüveg helye fehér. De ez nem állított meg. A második nap volt egy döbbenetes élményem az izzó hőségben. Két falu között tekertem negyven fokos melegben dombnak felfelé. Pontosan olyan volt, mintha a Zselicben tekertem volna – föl, le, föl, le. De nem a dombbal volt bajom, hanem hogy tizenöt kilométert mentem úgy, hogy egy teremtett lélekkel nem találkoztam. Mint egy horrorfimben: jobbról-balról búzamező, iszonyú hőség, sehol egy lélek, még egy traktor se! Na, akkor az egyszer aggódtam. Nem féltem, hiszen végig egyedül mentem, hanem azon aggódtam, hogyha engem itt ér valami, akkor a napon aszalt „csoffadt testecskémet” (nevet) mikor találják meg? Jónás próféta jutott eszembe, aki Ninive mellett a tűző napon duzzog, mert az egyetlen árnyék is elvétetett. Akkor adta Isten a lelkem megerősítésére azt a józsuéi igét, hogy „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz”. Ez lett az egész utam mottója.
Végül elértél a következő faluba gond nélkül.
Igen. Az első közösségi helyre, egy amolyan falusi kocsmába tértem be, ahol végre voltak emberek. Amikor beléptem oda biciklis felszerelésben, olyan szemmel néztek rám, mintha egy csodabogár lennék. Mondtam, hogy Burgosba tartok, mutattam a caminos útlevelemet, ám ez nekik körülbelül olyan volt, mintha egy dél-somogyi kocsmában a legmagasabb hőségriadó napján azt mondaná valaki angolul, hogy Budapestre tart biciklivel. (nevetünk)
Gondolom, nem mindenhol néztek rád furcsán.
A spanyolok nagyon kedvesek és segítik a zarándokokat étellel, itallal. Ámulatba ejtő barátsággal fogadnak, és folyamatosan vannak istentiszteletek. Angolul is, de olyan akcentussal, hogy alig lehet érteni, én például a spanyollal többre mentem a latin tudásom és az egyházi nyelvezet miatt. A zarándokokra mondott folyamatos áldással megadják a lelki többletet a Camino állomásain, és segítik, hogy átéld a Camino üzenetét. A templomokba behívnak, nagyon szívélyesen fogadnak. Minden nap istentisztelet volt számomra. Olyannyira része lett a napoknak, hogy nem tudtam már, hogy milyen nap van, mert nekem minden nap vasárnap volt, azaz templomos nap. Sőt azon túl menően minden percben Istennel voltam, vele foglalkoztam. Ezért fontos a zarándokút; kilendít a hétköznapokból, és egy héten nem csak egy napot vagy Istennel, hanem minden nap minden percében. Castrojerizben a templom mennyezetére vetítették ki a bibliai történeteket a teremtéstől kezdve a Caminoig, majd utána volt egy beszéd, amiben elhangzott, hogy ez az utazás a csodák sorozata. Ezt meg tudom erősíteni. Csodákat éltem át én is az úton, melyekhez a hihetetlen jelzőt tudom társítani.
A zarándoklat mégis távol van a reformátusoktól.
Igen, de kivételek akadnak azért, mert van rá belső igény. Például amikor Galicián mentem át biciklivel, akkor felmentem O Cebreiroban a hegy tetejére. Nagyon megszenvedtem azt a kaptatót, egyedül ott kellett tolnom a biciklimet egész út során. A templomban egy holland nővel mentem be, aki dicsérte a templom szépségét. Tényleg az volt, nem voltak benne freskók. A kereszt úgy volt megvilágítva, hogy az árnyéka kétoldalra kivetült a falra. Szóval dicsérte a templom és kereszt szépségét, mire mondtam neki, hogy én református vagyok. Erre ő büszkén mondta, hogy én is!
Ha elvonatkoztatunk a belső, lelki élményektől, és csak a külsőségeket vesszük, akkor milyen reformátusként a Camino? Nagyon meg kellett szűrnöd a spanyol katolicizmus szobrait és freskóit?
A spanyol templomok totálisan eltérnek a magyar római katolikus templomoktól, egyáltalán nem olyanok, mint a Szent István bazilika. Teljesen más, nincsenek a mennyezetek kifestve, ezért könnyebb is volt elvonatkoztatni. Santo Domingoi templomban semmi más nem volt, mint kereszt. Jó, azért a leóni katedrális az pazar módon fel van ékesítve. De úgy vagyok vele, hogy amit nem akarok, azt nem veszem észre.
A zarándoklat során mennyire volt lehetőséged városnézésre?
Mivel nem vágtattam végig az úton, így volt rá lehetőségem. Nem egy teljesítmény túrán vettem részt, hanem feltöltődtem, aminek a részét képezte a helyi nevezetességek megtekintése. Például Burgosban két éjszakát töltöttem pont azért, hogy tudjak megérkezni és jelen lenni. Volt egy kis könyvem, ami segített abban, hogy naponta mekkora utat tegyek meg. Nem mindig hallgattam rá, mert például mindenképpen szerettem volna egyszer a hegyek között aludni, mert az nagyon hasonló volt Gyergyóhoz. Ezért rövidebb távot tettem meg aznap, mindössze csak huszonöt kilométert. Viszont utolsó nap hatvan kilométert tettem meg, mert akkor már nagyon meg akartam érkezni. Az ahhoz szükséges erő akkor Istentől jött. Soli Deo Gloria! Az út elején nagyon keveset bírtam enni, és akkor jutott eszembe az Illésnek mondott angyali szó: „kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted”. Pont erre az átlendítésre volt szükségem nekem is, és az ige által megadatott.
A hírekből folyamatosan erdőtüzekről lehetett azidőben hallani. Nem voltál miatta veszélyben?
Közvetlen veszélybe nem kerültem, de a szél hozta az erdőtűz szagát, és terjengett a füst. Emiatt nem volt nehezebb az utam. Örömből sokkal-sokkal több volt. Például Astorgában magyar önkéntesek dolgoztak, és azon a zarándokszálláson egy időben többen is megszálltunk magyarok, és ott örvendtünk egymásnak. Mire az egyik francia srác megjegyezte: ti magyarok olyanok vagytok, mint egy nagy család, és hihetetlen, ti mindenhol ott vagytok. Valóban így van ez. Az egyik kávézóban spanyolul rendeltem, és a pultos magyarul szólalt meg: „szerintem nyugodtan beszélhetünk magyarul”. Én pedig olyan fáradt voltam már akkor, hogy hirtelen nem is értettem a helyzetet, és akkor rámutatott egy üveg unicumra. Akkor esett le, hogy a Café Omegába tértem be, amiről korábban már hallottam is, hogy magyar a tulajdonosa.
Egyedül vágtál neki az útnak. Nem voltál magányos?
Dehogy voltam magányos! Hogy lehettem volna magányos, mikor velem volt Isten, a Biblia és a biciklim. Az egyedüllét és a magány nem egy és ugyanaz. Magamban voltam és az Istennel. A templomi töltekezés után a szálláshelyen pedig emberek között voltam, ami a társaságigényemnek bőven eleget tett. Egyébként híre ment annak, hogy egy magyar nő egyedül teszi meg az utat biciklivel Madridtól Burgoson keresztül.
Szóval az a három tényező, hogy egy nő, egyedül és biciklivel halad Santiago de Compostela felé, ritkán esik egybe?
Igen, nem szokványos jelenség voltam. Az egyik zarándok állomáson úgy örültek nekem, mint egy szenzációnak, amikor rájöttek, hogy én vagyok az a nő, aki egyedül teker. Egyébként a zarándokszállásokon találkoztam magyarokkal is, de a gyalogos út másfelé visz, úgyhogy nem velük haladtam. Sokan úgy gondolják, hogy kerékpárral könnyebb megtenni az utat, mert műúton közlekedsz. Én erre csak annyit kérdezek: másztál már meg biciklivel tizenkét fokos emelkedőt órákon át? Salosba valóban csak legurultam, de odáig el kellett jutni. Egyetlen egyszer toltam a biciklit, amikor az út háromnegyedét hegynek fel megtéve huszonöt kilométert magam mögött hagytam, és megálltam, viszont utána nem tudtam elindulni. Egyszerűen nem tudtam a meredek emelkedőn lendületbe kerülni. Ezután mindig az volt a szabályom, hogy hegynek meredeken fel nem állok meg pihenni.
A Santiagoba való megérkezés milyen élmény volt?
Én elsírtam magam, amikor megérkeztem a Jakab apostol temploma előtti térre, és ámulatba estem, hogy mennyire gyönyörű a bazilika épülete. A hely szakralitását nem vonom kétségbe. A megérkezésem után egyből átvettem a komposztellámat a hivatalban. (szerkesztői megjegyzés: a komposztella az út megtételéről szóló tanúsítvány) Oda kellett adnom a pecsétekkel teli zarándokútlevelemet, és az alapján adták oda.
Ez még nem az óceán partján volt, ugye? Oda még ezután tekertél el.
Igen, Santiago nem az óceán partján van, a zarándokút vége nem ott van. Az egyébként egy hagyomány, hogy az óceán partjához még kimennek a zarándokok. Mert elvileg odáig volt a zarándokút, és ha onnan hoztak kagylót, akkor azzal bizonyították, hogy megcsinálták a Caminot. Viszont egy idő után a Jakab apostolhoz köthető kultuszhely vette át a főszerepet a komposztella kiadásában.
És akkor már a fésűkagyló nem is kell hozzá?
Nem kell. Azt ma már megveszed az induláskor, és ott van felkötve csomagodon. Olyan ez kicsit, mint a védelem szimbóluma az ókori keleten. Ha valaki meglátja nálad ezt, akkor már kiáltja is: Buen camino!
Buen camino, jó út volt ez számodra, amiről a naplót írtad Réka lányodnak. Hogy bírtad anyaként nélküle?
Nagyon nehezen. Telefonon beszéltünk vagy videohívással. Felfogta és megértette, hogy hol vagyok. Példa lettem neki. Mutatta, hogy zoknit húz és cipőt, s megy edzeni biciklivel, mert ő is végig csinálja anyával a caminot. Már most huszonöt kilométert leteker! Amikor újra találkoztunk, akkor sírva összeölelkeztünk, amire még soha nem volt példa ezelőtt. Ő a legfontosabb számomra, ezért neki címeztem a naplót. Tulajdonképpen azért írtam, hogy minden élményem megmaradjon, és elolvashassa. Nem útleírás, nem a helyszínekről szól, hanem az érzéseim vannak benne, meg amiket átéltem lelkileg. A napló segítségével megértheti, hogy mi ez az út, és hogy én nem szórakozni mentem el, hanem fejlődni. Azért mentem el zarándokútra és akartam megcsinálni a zarándoklatot, hogy tudjak szolgálni az életem minden területén, az egyházban és a családomban egyaránt. Ahhoz, hogy ne törjek meg, szükségem volt lelki töltetre és megújulásra. Minden este írtam bele Babcúgnak címezve. (Szerkesztői megjegyzés: Réka beceneve csecsemőkora óta) A belgák egyik este már azon nevettek, hogy megírtam-e a naplómat.
Az utad nem ért véget Santiago de Compostelában, hanem tovább tekertél az óceánhoz.
Így gondoltam teljesnek, ezért elmentem egészen az óceánhoz, bár már nem kell bemutatni az onnan hozott kagylót. Én nem Fierrába mentem, hanem Villagarciába, amit Biának ejtenek a spanyolok, mert nem tudnak jól latinul. (nevetünk) No, félre a tréfával! Akkor már nyűgös voltam, és nagyon nehéz volt az út, pedig csak háromszáz méter volt a szintemelkedés fel és kilencszáz méter le. Padrónba mentem előbb, mert ott is van Jakab apostolnak kegyhelye, ott is el van temetve, mint megannyi helyen, onnan mentem az óceánhoz. Ahogy az utam kezdetén, úgy a végén sem fizettem szállást, hanem egy padon aludtam a tengernél. Nyűgös alvás volt, és amikor visszaértem Santiagoba, talán jobban megörültem a helynek, mint amikor először érkeztem meg oda.
Úgy gondolom, hogy a te nagy éneked társítható a zarándokok Istenhez fordulásához. Biztos nem véletlen kapcsolódsz a „Mikoron Dávid nagy búsultában” kezdetű énekhez.
Látod, ez az ének pont kimaradt az új énekeskönyvből. Kodály Psalmus Hungaricusát, az ötvenötödik zsoltár parafrázisát kihagyni! Ugyan már… Tizenhét éves koromban ezzel kántorvizsgáztam, mert már azelőtt ez volt a kedvencem. Nagyon igaz, hogy néha ki kell engednünk a lelkünkből a panaszt, el kell mondanunk Istennek, hogy már rég elrepültünk volna abból a helyzetből, amiben ő ott tart minket.
Számokban hogyan tudod összefoglalni az utadat?
900 km, 11900 m emelkedő, 19 nap, ebből 2 éj a szabad ég alatt. Ja, és 2 biciklisnadrág mínusz.
Elmész még a caminora?
Egyszer majd szeretném megcsinálni a portugál caminot, valamint ugyanezt a „francia utat”, de Saint-Jean Pied-de-Port-ból indulva. Most a bikafuttatás miatt nem sajnálom, hogy kimaradt Pamplona. Tudod, annak nem lettem volna szívesen szemtanúja. Majd Rékával együtt megcsináljuk legközelebb.
Mi olyan megnyerő volt a spanyolokban, ami miatt visszavágysz oda?
Először is az, hogy tiszta, rendezett, kulturált környezetben élnek, mégis megvan bennük a kellő lazaság és rugalmasság. Másodszor pedig az, hogy végtelenül udvariasak a biciklisekkel. Nem dudálnak le, még a kamionosok is megvárják, hogy biztonságosan tudjanak megelőzni egy biciklist. Kiválóak az utak, kedvesek az emberek, szóval nyugdíjasként eléldegélnék szívesen ott.
Mielőtt a nyugdíjig előre szaladnál az időben, kérlek, válaszolj néhány villámkérdésre!
Halljuk!
Ugróiskola vagy pókfoci? Ugróiskola.
Alapozó vagy szemhéjtus? Szemhéjtus.
Karzat vagy mózespad? Karzat.
Toll vagy billentyűzet? Toll.
Elefantine vagy Qumran? Elefantine.
Fekete vagy fehér? Fekete.
Édes vagy csípős? Csípős.
Jeremiás könyve vagy Királyok első könyve? Jeremiás.
Gazolás vagy öntözés? Öntözés.
Kétkerék vagy négykerék? Kettő!
Nagyon jó volt, köszi! Sejtetted a válaszokat, ugye?
Ennyi évvel a hátunk mögött persze! Nem véletlenül tettem fel pont ezeket a kérdéseket. Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy Rékával jussatok el a közös caminotokra!
