Elképzeled valamilyennek. Mondjuk, megsokszorozod, vagy sokadik hatványra emeled a saját jó tulajdonságaidat, erődet, hatalmadat, és azt mondod magadban: Isten biztosan ilyen. Elképzeled, hogy te mit tartanál a legeslegjobbnak, és azt mondod magadban: Isten biztosan ezt tartja helyesnek. Kigondolod, hogy hol kellene lennie, mi a legméltóbb hely a számára, azt feldíszíted képességeid szerint, és szépen becsukod oda. Mondjuk, ahova becsuktad, azt elnevezed vallásnak vagy templomnak, és a későbbiekben tetszés szerint viszonyulsz hozzá: kerülöd éppen, vagy keresed, rácsapod, vagy rányitod az ajtót, de mindenképpen te határozod meg a vele való viszonyodat. És ezt meg is teheted. Mert amire így gondolsz, az nem Isten. Isten egészen más.
Számomra először is meglepő.
Egy csokorra való meglepetést gyűjthetünk össze az Ószövetségből, amit – a magunk gondolkodása szerint – egyáltalán nem tartanánk valószínűnek.
Egészen valószínűtlen, hogy Isten egy idős, gyermektelen házaspárt válasszon ki a maga népe számára ősszülőkké. De ezt tette. Ábrahám és Sára.
Egészen valószínűtlen, hogy egy csalónak adná az áldást, hogy Izrael tizenkét törzsének atyja lehessen. De ezt tette. Jákób.
Egészen valószínűtlen, hogy egy gyilkosra bízná a választott népet a Kánaánba vezető úton. De ezt tette. Mózes.
Egészen valószínűtlen, hogy a szeretője férjét halálba kergető király kedves lehetne Számára. Pedig az volt. Dávid.
Ennél is valószínűtlenebb, hogy az ebből a házasságtörő kapcsolatból származó gyermekében lelje kedvét Isten, őt tegye a királyság örökösévé és rá bízza szent templomának felépítését. Pedig így történt. Salamon.
Az is abszurd ugye, hogy kedves prófétájának táplálását a hollókra bízza, egy időleges patakot mutasson számára vízforrásul a szárazságban, majd amikor az is kiszárad, egy éhen halni készülő özvegyasszonynak parancsolja meg, hogy gondoskodjon róla. Pedig ez történt. Illés.
Az Újszövetségben pedig Jézus személyében folytatódik, kiteljesedik a meglepetések sorozata. Csak merjük meglátni őket és merjük levonni belőlük a megfelelő tanulságot!
Jézus megfogan a Szentlélektől jóval a szülei házasságkötése előtt.
Születésének a hírét a társadalom peremén élő, csaknem kirekesztett pásztoroknak jelenti ki az angyal.
Megszületik egy sötét istállóban, első bölcsője egy állatetető.
Pogány csillagjósok érkeznek a köszöntésére és adnak prófétikus ajándékokat: aranyat a királynak, tömjént a főpapnak és mirhát az áldozatnak.
Aztán menekülnie kell a családjával abba az országba, ahonnan, mint a szolgaság házából mentette ki Isten az Ő népét.
Első nyilvános tette, hogy János keze alatt alámerül a Jordánba, kifejezve ezzel az Istentől elfordult, bűnös élet halálát és az Isten kegyelméből való új élet kezdetét. S minthogy Ő Isten Fia, aki sose fordult el Istentől, egyben kifejezi a bűnös emberrel való önkéntes sorsvállalását.
Amikor prédikálni kezd, nem az előkelő Jeruzsálemet és környékét választja, hanem a pogányok Galileáját, – lakhelyül is és munkájának első állomásaként is.
Tanítványait nem a kor szokása szerint választja a jómódú jelentkezők közül, hanem Ő maga jár utánuk, ráadásul ismét a társadalom pereméről, a halászok közül hívja el az elsőket.
Megszegi a szombatot, a tisztasági előírásokat, megvetett emberekkel tart fenn kapcsolatot, házasságtörőt ment ki a halálbüntetés elől, maga fonta korbáccsal kergeti ki a templom udvaráról azokat, akik a papság jóváhagyásával árulják az áldozatra való állatokat.
Nem váltja be a nép reményeit, miszerint meg kellene szabadítania őket az elnyomás alól és fel kellene virágoztatnia az országot.
S miközben kínok és két lator között kiszenvedett a kereszten, együtt mondta a zsoltár szavait azokkal, akik a templomban estéli imádságra gyűltek össze, és azokkal, akik felszegezték Őt.
Nem olyan, mint amilyennek képzelték! Egészen más. Szinte minden tette rendhagyó. Tudatosan hagyja el azt a rendet, rendszert, amit az ember felépített. Kereszthalálával pedig nem csak elhagyja, hanem végérvényesen meg is töri. Nem csak ezt az úgynevezett rendet, de a halál hatalmát is, ami hozzá tartozik a rendhez.
Csak úgy lehet Őt megérteni, ha megértem és elfogadom, hogy az Ő „komfortzónája” máshol van: „Az én országom nem e világból való.”(János 18:36.) És úgy, ha engedem, hogy az igazság Lelke elvezessen a teljes igazságra. (János 16:13.)
Érdemes azzal kezdeni, amivel Ő kezdte a tanítását: „Térjetek meg…!” És hogy miért is? „… mert elközelített a mennyek országa!” (Máté 4:17.) – Aztán kár volna csak úgy elmenni mellette, hogy „Ja, hát kérem, én észre se vettem!”
Isten egészen más. Más, mint amilyennek kényelmes, praktikus vagy tetszetős lenne elképzelned. Nem lehet hozzá mellékesen vagy kiegészítésképpen viszonyulni. Ha Vele találkozol, az Övé leszel. Átalakulsz. Ahelyett, ami addig neked fontos volt, az kerül a középpontba, ami Neki fontos. Lényegét veszíti minden, ami szerinte lényegtelen. Felforgatja és újrarendezi a gondolkodásodat, az életedet. Igényt tart az egész lényedre, minden percedre. Ha azt tapasztalod, hogy egész jól meg tudod osztani magad közte és minden egyéb más között, ha úgy éled meg, hogy Neki szánsz a heted 168 órájából valamennyit, akkor ott valami félreértés van.
Akiben egyszer Ő meggyújtja a lángot, az ég. Akkor is, ha épp fáradt. És akkor is, ha fáj. És ha eloltják, újralobban.
