Advent idején Dr. Petró László kaposvári lelkipásztorral és feleségével, Dr. Petróné Oláh Edinával beszélgettünk a KeresztezŐ Református Könyvesház és Kávézó egyik hangulatos zugában. Szó esett Tiszántúlon induló életútjaikról, találkozásukról, kicsiny gyermekeikről, és a nagy döntésről, ami öt éve Dunántúlra hozta őket. Szóba került még az úrvacsoratan, Luxemburg, az intézményeket fenntartó gyülekezetben folyó lelkipásztori szolgálat sokrétűsége és az ünnepi készülődés is. Szeretettel ajánlom üzenetüket az olvasók figyelmébe: Isten mellett is van boldogság!
Hic et nunc, azaz itt és most Kaposvár – mondja a művelt latin. De honnan származtok?
László: Tulajdonképpen egy vidékről származunk, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiek vagyunk mindketten. Én a megye középső részéről, Nyíregyháza környékéről, egy Nyíribrony nevű településről származom, Edina pedig északabbról, Mándokról származik, Kisvárda mellől.
Edina: Inkább Záhonyhoz van közel, és azt mint határátkelőhelyet ismerik az emberek, mert földrajzból mindenki tanulja, de persze Kisvárda sincs messze, ott születtem…
László: …és Kisvárda volt NBI-es, meg ott van a Master Good csirke. (nevetünk)
Az alapos földrajzi meghatározást követően, hadd kérdezzem, meg, hogy miben volt meghatározó számotokra a családotok?
László: Ha a gyülekezethez való tartozást nézzük, akkor pont az volt benne a meghatározó, hogy nem volt templomba járó a családom. Mi, gyerekek kezdtünk el templomba járni, amikor jött egy új lelkész, Dr. Gaál Sándor esperes, és annak kapcsán kezdtek el a szüleink is bekapcsolódni a gyülekezetbe. Egészen odáig, hogy édesapám presbiter lett a nyíribronyi gyülekezetben. Óriási bizalmuk volt az egyházban és a hitben, ezért nagyon örültek a szüleim annak, hogy a Debreceni Református Gimnáziumban tanultam tovább a nővéremmel együtt. Annak kapcsán, hogy látták, micsoda stabilitást jelent az egyház a gyerekeiknek, ők is egyre inkább bevonódtak a gyülekezeti életbe. Mire én teológus lettem, már minden vasárnap templomba járó volt az egész család.
Edina: A szüleim, nagyszüleim gondot fordítottak arra, hogy beszéljenek Istenről. Mindig engedtek, vittek, támogattak a gyülekezeti alkalmakon való részvételben. Szépen épült a kapcsolatom a gyülekezettel és a lelkészünkkel. Olyannyira, hogy a hitoktatáson és konfirmáción túl bármilyen jubileumi megemlékezés, illetve találkozó alkalmával engem kért fel szavalni, énekelni és hangszeren játszani. Hatodikos koromban, amikor már nem gyermekszemmel néztem a dolgokat, Debrecenben járva megfogott a kálvinista Róma, de nem a múltja miatt, hanem Isten személyes megragadása miatt, és elhatároztam, hogy kizárólag oda, a Debreceni Református Gimnáziumba szeretnék továbbtanulni. Bár tőlünk 120 km-re volt Debrecen, a szüleim mégis elengedtek oda.
Vannak testvéreitek, vagy „szociológiai somogyi egykék” vagytok?
Edina: Egyikünk sem egyke. Lacinak egy húga van. Niki vallástanár, a férje pedig ramocsaházi lelkipásztor, és három gyermekük van. Mi hárman vagyunk testvérek. Az idősebbik öcsém, Dávid Budapesten rendőr, ott élnek, idén született kislányuk. A kisebbik öcsém, Bence néhány hónapja lett tizennyolc, ő gépésztechnikusnak tanul. Nagyon tehetséges, tizennégy éves kora óta traktorokat szed szét, felújítja a karosszériájukat és összeszereli őket. A precizitásban nagyon hasonlóak vagyunk. Apával építettek egy műhelyt, ahol kedvére élhet a hobbijának szabadidejében, másoknak örömet okozva a szép eredménnyel és szájról-szájra megy a híre a munkájának.
Egyszerre jártatok Debrecenbe?
László: Nem, de az utunk mégis nagyon hasonló volt. Mindketten tizennégy éves korunkban kerültünk el Debrecenbe, kollégiumban laktunk, a családtól egy kicsit távolabb kerültünk. De egyikünk sem érezte soha, hogy a család támogatása elmúlt volna. Ők tudták azt, hogy a mi személyiségünknek és a mi hitünknek erre van szüksége. A gimnázium után a debreceni teológián tanultam tovább, sőt a Nagytemplomban voltam segédlelkész, úgyhogy gyakorlatilag tíz évet egy négyzetkilométeren belül töltöttem el. (nevet)
Evidens volt számodra, hogy teológiát végzel, vagy Isten felülírta egy korábbi tervedet?
László: A környezetem sokkal hamarabb felismerte azt, amit én nem akartam felismerni, azaz hogy lelkész leszek. Szerettem beszélni, fogékonyabb voltam az átlagnál, a vallási kérdések fontosak voltak számomra, szerettem a lelkipásztor jelenlétében lenni és a gyülekezeti alkalmakon részt venni, ezért sokan arra következtettek, hogy lelkész leszek majd. A családtagjaim és a barátaim is elkönyvelték, hogy lelkész lesz belőlem. Viszont tizenhat-tizennyolc évesen volt bennem egy fiatalkori dac, hogy én majd megmutatom, hogy több is tudok lenni, mint egy lelkész. Ezért elkezdtem földrajzzal, történelemmel, matematikával foglalkozni, és jól is mentek ezek a tantárgyak, versenyezni jártam, és szép eredményeket értem el. Akkortájt geográfus vagy közgazdász szerettem volna lenni. Az eredményeim az egyetemi felvételi teljesítésére is megfeleltek. Csakhogy feltettem magamnak egy kérdést az érettségi előtti nyáron, mégpedig hogy boldog leszek-e és örömömet lelem-e harminc-negyven év múltán is azon a pályán, amit én választok. Éreztem, hogy azok a dolgok, amikkel én eddig foglalkoztam, nem ennyire hosszútávúak. Egyetlen egy dolgot tudtam biztosan megnevezni, ami egész pályám alatt boldogsággal és örömmel töltene el, az pedig a lelkipásztori hivatás. Akkor éreztem, hogy Isten bezárt minden ajtót, és egyetlen egy kaput hagyott nyitva a számomra. Nem is jelentkeztem máshová, csakis a debreceni teológiára.
A kamaszos dac, miszerint „több is tudnál lenni, mint lelkész”, hogyan oldódott fel benned? Illetve a belső dac attitűdöd, vagy csak korosztályi sajátosság volt?
László: Egyáltalán nem attitűdöm, sokkal inkább korosztályi sajátosság volt, illetve akkor még nem alakult ki bennem egyféle belátás. Persze időnként előkerül most is, hogy ne mondja meg más helyettem, de gyorsan belátja az ember, hogy ez nem rossz szándékkal történik. Kamaszként a környezetem rakott rám egy olyan keretet, amit én még nem ismertem fel úgy, mint engem segítő és nem korlátozó keretet. Amikor beszéltem a barátaimnak a döntésemről, akkor mindig elmondtam nekik, hogy azért is szeretnék lelkipásztor lenni, mert meg akarom mutatni a világnak, hogy nemcsak az egyházon kívül van boldogság, nemcsak abban van boldogság, ha jól menő vállalkozó lesz az ember, vagy népszerű hivatást választ, hanem igenis, Isten mellett is van boldogság. Tizennyolc évesen ezzel a gondolattal bizonyságot is tettem.
Edina, hasonló volt az utad, ahol az érettségi folytatásként egy teológiai epizód következett?
Edina: Emelt matekos voltam a debreceni Refiben, amit nagyon szerettem. A matematika volt a minden, mindig nagyon szerettem, mellette fakultációként tanultam vallást. Horsai Endre tanított és nagyon izgalmas volt, hogy más megvilágításba helyezett mindent. Olyan dolgokra nyitotta fel a szemünket, amelyek korábban meg sem fordultak a fejünkben. A Tízparancsolatot egy éven keresztül veséztük ki. Továbbtanuláskor a lelkipásztori szakot utolsóként jelöltem meg, mert éreztem, hogy az elérzékenyülés miatt nem tudnék temetési szolgálatot teljesíteni. Ebből a megfontolásból a katechéta-lelkipásztori munkatárs, hitoktatói szakot jelöltem első helyre. Áldott idők voltak, szerettem, még ha egy-egy szemeszter nagyon terhelt időszak is volt.
Ha nem egyszerre jártatok gimnáziumba és egyetemre, akkor végül hogyan találkoztatok?
Edina: Az első teológiai évben Laci a hitvallásismeret tanárom volt.
László: Én akkor már doktori hallgató voltam, és a hitvallásismeret oktatója elment egy év tanulmányi szabadságra, és Gaál Botond tanszékvezető engem kért meg bizonyos órák megtartására, köztük a hitvallásismeretre is.
Edina: Negyvenhárman voltunk az első óráján, és a felsőbb évesek is nagyon szerették, mert ő az a tanár volt, aki patentül jelent meg az órán, nem élt vissza az időnkkel, nem könyveket tanított oldalszámmal, hanem a mondandójának íve volt, logikusan felépített előadást tartott és összegzett. Jegyzeteltem, megtanultam és a vizsgán számot adva róla, ötöst kaptam. Az a tudás pedig megállja a helyét. Az első óra elején kijelentette, hogyha bármilyen kérdés felmerül, akár a tantárgyán kívül, igyekszik segíteni és tudása szerint megválaszolni. Ez alázatról és segítőkészségről adott bizonyságot számunkra, és éreztük, hogy nem érdektelen. Nagyon-nagy szívre vallott, amikor a két féléves tantárgy végén meghívta az egész évfolyamot grillezni. A szolgálati lakásának udvarán a saját kasszájából vendégül látott bennünket. Addig mindenkivel magázódott, de akkor felajánlotta, hogy a vizsga után tegeződjünk. Amikor levizsgáztam, kaptam tőle egy üzenetet, hogy lenne-e kedvem meginni vele egy kávét. Megmondom őszintén, hogy bennem fel sem merült, hogy másként tekintsek rá, mint tanáromra, főleg mert olyan benyomásunk volt, hogy felesége van és két cuki gyereke.
László: De nem volt! (mosolyog)
Edina: Mivel kiegyensúlyozott, stabil volt, azt feltételeztük, hogy minden rendben van körülötte, gyülekezeti élete, családi élete. A grillezéskor derült ki számunkra, hogy nem házas.
László: Legénylakást láttak. (mosolyog)
Edina: Amikor olvastam az üzenetet, akkor sem gondoltam többet, minthogy két ismerős beszélget. Nem úgy készültem, mint egy randira, hanem elmondhatatlanul természetes volt minden. Az egyetem kollégiuma előtt várt, elmentünk a kávézóba, de bennem még akkor sem merült fel, hogy ez egy randevú. Nem azért, mert elzárkóztam előle, hanem mert el sem gondolkodtam ilyenen.
Viszont László ezzel a céllal hívott el. Miért választottad Edinát?
László: A kedvessége, a közvetlensége, a mosolya miatt. Sugárzott róla, hogy ő képes örömmel fogadni és örömmel kezelni mindent. Ez nagyon-nagyon megkapó volt.
Edina: A kávézóban négy és fél órát beszélgettünk leplezetlenül múltról és jelenről. Csak a záróra miatt lett vége akkor a beszélgetésnek. (nevet) Én nem hiszek az első látásra szerelemben, nem hiszek ilyen-olyan szerelmi dolgokban, én Istenben hiszek, aki megadja a társat. Ott és akkor azt éreztem, hogy a másik felemet találtam meg Laciban. Szépen formált, csiszolt egymáshoz Isten bennünket. A legnagyobb örömmel mondtam neki igent, amikor megkérte a kezemet.
Debrecen után, házastársként hol folytatódott a közös utatok?
László: Öt évig voltam a debreceni Nagytemplomban beosztott lelkész, és amikor 2015 augusztusában összeházasodtunk, akkor már a Vámospércsi Református Egyházközség meghívott lelkipásztorának. A hajdúvidéki kisvárosban október elsejével kezdtünk szolgálni.
Edina: Jó volt megtapasztalni, hogy Isten mennyi-mennyi embert adott mellénk abban a gyülekezetben. Ahogy telt az idő, egyre több nyitottságot tapasztaltunk. Ha kézműves foglalkozást szerettem volna tartani, vagy ha egy családi napra hívtam az embereket, mindig kiteremtette az Isten a segítőket. Ha kirándulást szerveztünk, akkor úgy tudtunk elvinni százhúsz gyereket, hogy a konyhai segítség mindig megvolt az asszonyok között. Nem kellett keresgélni, könyörögni, hanem mindnyájan készségesek voltak, örömmel segítettek. Együtt gondolkodó szíveket és egyet akaró kezeket kaptunk, soha nem volt hangos szó. A pékárut a szeretetvendégségekre, illetve a mikuláscsomagba valót mindig adományként kaptuk a gyülekezetnek, nagy dolog volt megtapasztalni mindezt.
Nemcsak gyakorlati tapasztalat, hanem elméleti tudás is áll László mögött. A lelkipásztorság mellett miért érezted fontosnak, hogy tudományos fokozatot szerezz?
László: Úgy éreztem, hogy három tartozásom van, aminek eleget kell tennem. Egyrészt tartozásom az Isten felé, ha Ő ad erőt és lehetőséget, akkor meg kell tennem. Másrészt tartozásom van az egyházam felé, ha valamit tehetek, amivel segíthetem mások életét, akkor meg kell tennem. Harmadszor pedig tartozásom volt a saját önértékelésem felé, mégpedig olyan értelemben, hogy ha az Úr Isten ad látást, akkor éljek azzal, és tegyem meg, amit meg tudok. Nem a tudományos fokozat birtoklása, hanem a három tartozás feszítő érzése motivált. Nem szerettem volna, hogy ez a feszítés bennem maradjon.
Az úrvacsora sákramentuma témakörében írtad a doktori disszertációdat. Miért választottad ezt a témát, és mi volt számodra a legérdekesebb benne?
László: Két nagy oka van annak, hogy ezt a témát választottam. Az egyik az, hogy a nagyvárosi gyülekezetekben észrevettem és bántott, hogy az istentiszteletre járók közül nem él mindenki az úrvacsorával nagyünnepenként. Ennek az áll a hátterében, hogy keveset beszélünk, és keveset tanítunk róla, ennek következtében nem él annyira elevenen bennünk. Már segédlelkészként megfogalmazódott bennem, hogy ennek a fontosságára szeretném felhívni a figyelmet. A másik ok, amit az amerikai ösztöndíjam idején, amikor a washingtoni magyar református gyülekezetnek voltam a lelkipásztora és kétéves mesterképzést végeztem el, tapasztaltam. Ott például az amerikai presbiteriánus egyházban a konfirmáció előtt is úrvacsorázhatnak a gyerekek. A szakdolgozatomban azzal foglalkoztam, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a Magyar Református Egyházban fel sem merül a kérdés, addig az amerikai presbiteriánus egyházban nem kérdés, hogy úrvacsorázzanak-e a gyerekek. Már akkor érdekes történelmi és dogmatikai dolgok tárultak fel előttem, hogy úgy éreztem, hogy ezzel magasabb szinten is érdemes foglalkozni.
A legérdekesebb dolog is kettő volt. Két intenzív időszaka volt a disszertáció elkészítésének, és mindkét alkalommal a Heidelbergi Egyetem ösztöndíjasa voltam. Olyan körülmények között kutathattam, amivel mi idehaza nem tudunk versenyezni, mert például a teológia könyvtára nyolc emelet terjedelmű, ahol egy szint csak dogmatikai könyvekkel van tele. A másik érdekes dolog inkább tartalmi jellegű. Voltak olyan kérdések, amiket szándékosan kerültem. Például nem akartam feltárni a disszertációmban Jézus Krisztus testi valóságának a kérdését, az áldozatnak a kérdését. Ahogy feldolgoztam az irodalmakat, egyre világosabbá vált, hogy nem lehet ezeket elkerülni. Szükség volt egy teljes dogmatörténeti áttekintésre az utolsó vacsorától kezdve a napjainkig. Érdekes volt, ahogy Isten azokat a dolgokat, amik ellen én tiltakoztam, szépen megnyitotta, és az egész folyamatban éppen ezeket a részeket szerettem a legjobban. Úgy tűnik, hogy ez egy visszatérő jelenség az életemben, hogy a lelkipásztorság ellen is volt egy tiltakozás bennem, és mégis abban mutatta Isten a legszebb dolgokat. A kutatásomnak is azok voltak a legszebb részei.
A Dunántúli Református Egyházkerület jóvoltából eljutott a lelkészi karhoz a Pápai Református Teológiai Akadémia kiadásában megjelent doktori értekezésed, illetve novemberben volt egy interaktív könyvbemutató is. Reméljük, hogy pozitív hatást eredményez. Tapasztaltál már pozitív változást a gyakorlatban?
László: Érdekes lelkészi tapasztalatom, hogyha úrvacsorás istentiszteleten a prédikációba beleszővöm az úrvacsoráról szóló teológiai lásást, vagy azzal fejezem be a prédikációt, hogy a szószékről meghívom a gyülekezetet annak megélésére és megtapasztalására az úrvacsorában, amit elmondtam, akkor nagyon minimális azoknak az aránya, akik elmennek.
Novemberben 10-én ünnepelte a gyülekezet, hogy öt éve szolgálsz Kaposváron. Amikor annakidején meghívott lelkipásztorának a gyülekezet, egyszerű volt az indulás Tisztántúlról Dunántúlra?
László: Nem. Nagyon-nagyon nagy harc volt a Dunántúlra jövetelünk. Azt tudtuk, hogy egyik megkeresésre sem mondhatunk egy ültő helyünkben nemet, ha Isten el akar bennünket valahova hívni. Tulajdonképpen alapnyitottság volt bennünk, viszont rengeteg kérdés és kétely vetődött fel, és ennek csak egy része volt az, hogy nem vagyunk járatosak Dunántúlon, és nincsen a családjainknak semmilyen kötődése ide, ráadásul nagyon messze van. Azonban azt éreztük, hogy nem mehetünk el szó nélkül, így elfogadtunk egy meghívást. Egész úton arról beszélgettünk, hogy nekem vannak „határköveim”, amik közül bármelyik kétséges, akkor nemet fogunk mondani. Isten azonban nem hagyott kétséget. Az első határkő az volt, hogy érezzük-e azokon, akik fogadnak bennünket, hogy akarják azt, hogy mi jöjjünk ide. A második határkő az volt, hogy az istentiszteletet követő kézfogásnál legalább öten mondják-e, hogy itt van a helyünk. A harmadik határkő az volt, hogy a presbitériumi szavazáson ne legyen ellenszavazat vagy tartózkodás, mert nem láttam értelmét annak, hogy ezzel küzdjünk.
Edina: Bocsáss meg, hogy megszakítalak, csak hogy értsék az olvasók, fontosnak tartom, hogy tudják, nekünk jó helyünk volt Vámospércsen, nagyon szerettek minket, ekkor már három és fél éve ott voltunk. Százhúszan voltunk egy istentiszteleten úgy, hogy onnan indultunk, hogy még a presbiterek sem jártak rendszeresen templomba. Építettük a gyülekezetet, minden korosztály jelen volt, hagyományaink lettek, Veronika oda született, szóval minden kerek volt. Ezért nem volt biztos számunkra, hogy Isten nem Vámospércsen, hanem Kaposváron akar látni minket.
László: A szeretetteljes fogadtatás határköve teljesült, az istentisztelet után tizennyolcan mondták, hogy itt a helyünk, és a presbitériumi gyűlésen mindenki igennel szavazott. Nekünk pedig tizenöt napunk volt eldönteni, hogy tényleg elfogadjuk-e a lehetőséget és Kaposvárra jövünk. Volt, hogy éjjel kettőig ültünk a szőnyegen, az előszobában, és sírtunk, imádkoztunk, mert nemcsak arról kellett döntenünk, hogy hol fogunk szolgálni, hogy a családjainktól távol költözünk, hanem gyakorlatilag generációkra nézve a gyerekeink jövőjét döntöttük el. Megtisztelő volt a kaposvári meghívás, mégis nagyon nehezen döntöttünk, és a tizenötödik napot is kivártuk. Mondtam a feleségemnek, hogy mielőtt felhívjuk Nagy Csaba esperes urat, olvassuk el a napi igét, ami a Máté evangéliumából az utolsó vacsora elkészítése volt. (Szerkesztői megjegyzés: Máté 26,17-19) Már az is megdöbbentett engem, hogy éppen a páskavacsorával foglalkozó szakasz volt az aznapi ige, ami a disszertációm miatt hozzám igazán közel álló, de az igazi üzenet, ami egyértelművé tette Isten akaratát számomra, az volt, hogy menjenek el egy számukra idegen helyre, és ne foglalkozzanak a körülményekkel, hanem ugyanazt végezzék el, amit ismerős környezetben tennének. Nekünk Vámospércsen vagy Kaposvárton ugyanazt kell elvégezni, amit Isten ránk bízott.
Edina: A bibliai ige ígéretének beteljesülését megtapasztalni naponként – merthogy Isten áldása rajtunk van -, és hálát adni érte, csodálatos dolog. Ezt nemcsak elmondja az ember, hanem van ilyen, és azt kívánom, hogy mindenki megtapasztalja.
Ezek szerint jó érzés nektek Dunántúlon szolgálni.
László: Szeretünk dunántúliak lenni. Hozzáteszem, egészen más jellegű feladatokkal találkozunk itt, mint Tiszántúlon. Ami nagyobb különbség, az az emberek mentalitása. Nem jobb vagy rosszabb, hanem Tiszántúlon kisebb közösségekben éltünk, ezért sokkal közelebb éltek egymáshoz az emberek. Dunántúlon viszont, legalábbis a nagyvárosban, ahol élünk, van egy természetesebb távolság, ami azt eredményezi, hogy az emberek nem adják könnyen a maguk közelségét. Viszont amikor adják, akkor az szoros, kedves és szeretetteljes, ezért az ember nem is vágyakozik onnan el. Mi nem élünk meg visszavágyódást, ide tartozunk, Kaposváron van az otthonunk, jól érezzük itt magunkat minden kihívás ellenére. Isten itt a lelkipásztori feladatok változatosságának sokszínűségét adta.
A tájegységek közötti tulajdonságot úgy lehet megfogalmazni, hogy egész más az út az emberekhez a Dunántúlon, mint Tiszántúlon. Nyilván ennek megvannak a történelmi és egyházi hagyományai is, illetve ehhez hozzájárul az is, hogy a Tiszántúlon református kisebbségi lét szinte egyetlen településen sem vetődik fel. Egészen mások a felekezeti viszonyok. Vámospércs nyolcvan százaléka református volt, és ott egy év alatt többet temettem, mint Kaposváron. De a dunántúli kisebbségi lét hozza azt a gyülekezetekben, hogy a meglévő kapcsolataikat nagyon igyekeznek megtartani, fenntartani és szeretettel megtölteni.
Edina: Engem Nagytiszteletű Asszonynak szólítanak, ami meglepett, mert Vámospércsen Tiszteletes Asszonynak szólítottak. Én ezt nem kértem, de persze hálás vagyok érte, mindamellett ezt nagy kalapnak érzem, amihez fel kell nőni, amibe bele kell helyezkedni tettek által. Tudom, hogy mindig mindenkinek nem lehet megfelelni, de legjobb tudásom szerint igyekszem helytállni. Elsőrenden azzal, hogy a férjemet támogatom. Kezdetben nem volt olyan feladatom a kaposvári gyülekezetben, mint az előző helyünkön, mert itt mindenre ember van. Nincs szükség arra, hogy tábort szervezzek, menüt találjak ki, gyerekistentiszteletet tartsak, kántori szolgálatot teljesítsek, mert bejáratott rendszer van. Ez némi belső vívódást is okozott nekem. Pont arra az időre esett a covid, ami szintén nem volt kedvező hatással a kapcsolatok kiépülésére. Aztán az is közrejátszott, hogy idekerülésünkkor már várandós voltam Mátéval, három évre rá pedig megszületett a harmadik gyermekünk, Ádám. Tehát ezért sem szolgáltam. Amikor újra kezdtem szolgálni, akkor nem vallástanárként tettem ezt, hanem a KeresztezŐ Könyvesbolt és Kávézóban kezdtem tevékenykedni. Ez egy nagy lépés volt a gyerekek életében is, mert mindegyikőjüknek elkezdődött a jó értelemben vett intézményesülés, aminek utólag látom az áldását. Máté akkor kezdte a kiscsoportot az óvodában, amikor Veronika nagycsoportos volt, ez biztonságot adott neki. Nagy valószínűséggel Ádám szintén megtapasztalhatja majd, hogy egy évig együtt jár a bátyjával óvodába.
Van egy szolgálati terület, ami Vámospércs előtt már megvolt, és utána is megmaradt: nevezetesen a luxemburgi magyarok közötti szolgálat. Beszélnétek erről?
László: Tizenkét éve tart ez a szolgálat, ami a család és a gyülekezet részéről sok áldozattal jár, mert ők nélkülöznek engem arra az időre. Huszonöt-negyven fő között szokott összegyűlni a luxemburgi magyar református közösség, de amikor közös alkalmat tartunk a katolikusokkal, akkor százharminc-száznegyven fő is összegyűlik, például karácsony előtt. Évi hat-nyolc alkalommal megyek hozzájuk. Képzelj el egy olyan közösséget, ahol hatvan év alatt van mindenki, sőt a nyolcvan százalékuk negyvenöt év alatt! Nincs egy klasszikus templomos réteg, hanem fiatal családok vannak sok-sok gyerekkel. Főként kint dolgozó aktív korúak ők. Szeretek velük beszélgetni, jó velük lenni.
Edina: Amíg nem született meg Veronika, addig én is mentem Lacival szolgálni. Az utolsó évben az egyetemen csak kedden és szerdán voltak óráim, így belefért, hogy pénteken elutaztunk, hétfőn vissza. Háznál bibliaórát tartottunk, volt lelkigondozás, baráti társaságokkal töltöttük az időt, vasárnap ő prédikált, én gyerekistentiszteletet tartottam. Színes és szeretetteljes idők voltak. Mára férjem lerövidítette a gyerekek és a többrétű szolgálata miatt a kint tartózkodását.
A Kaposvári Református Egyházközség az intézményei miatt, jó értelemben véve egy szerteágazó polip, hiszen lelkészi hivatal, bölcsőde, óvoda, kisiskola, gimnázium, kollégium, idősek otthonai, konyha, könyvesbolt és kávézó, vendégház, erdei iskola, balatoni táborhely tartozik hozzá. A változatos rendszer működését és a benne élő embereket mennyire ismerted meg?
László: Erre folyamatosan törekedni kell, amihez szükséges, hogy ott legyek közöttük. Én azt a lelkipásztori látást kaptam annak idején, hogy ott kell lennem az emberek között. Rengeteg intézményi ott tartózkodással, rengeteg munkatársi bibliaórával, rengeteg gyermekek és lakók közötti alkalommal jár ez. Igyekszem hetente legalább egyszer mindegyik közösségbe eljutni igével és beszélgetéssel egyaránt. Az egészet az a missziói látás fogja össze, ami elengedhetetlen az intézmények életében, és enélkül, önmagukban semmit sem érnek az intézmények, csak gazdasági egységként lehetne rájuk tekinteni, és céltalanná válna minden. Azt láttam következő lépésként Kaposváron öt évvel ezelőtt, amikor idekerültünk, hogy azok a falak, amik Bellai Zoltán lelkipásztor szolgálata alatt felépültek, azok élettel teljenek meg. Úgy gondolom, nekem azért kell itt lennem, hogy a missziói látást és életet bevigyem a falak közé. Az csak egy részadat, hogy hányan vannak a választói névjegyzékben, hányan járnak templomba, hogy 600 gyerek tanul az intézményeinkben, 110 ellátottunk van az otthonokban, 202 munkavállalója van az egyházközségnek, a legfontosabb, hogy szolgáljunk feléjük. Mert összevéve, nagyjából háromezer ember van kapcsolatban velünk, ez azt jelenti, hogy a vasárnapi ebédnél náluk nagy eséllyel szóba kerül a református egyház. A számok mögött meg kell látnunk a családokat, az embereket, és fel kell ajánlanunk a forrást, amiből erőt meríthetnek. Egyébként pedig ennyi intézménynél fenntartóként folyamatosan új területekről új ismereteket kell szeretni. A kaposvári meghívásnál vonzó volt számomra, hogy új vezetési, gazdasági, rendezvényszervezési, építési kérdések várnak.
Mi okozza az újdonságot, és mi jelenti annak nehézségét?
László: Ugyanúgy, mint a többi lelkipásztornak, nekem is az jelenti a nehézséget, hogy annak a dolognak, amivel egy héten foglalkozunk kell, tizenöt-húsz százaléka sem jelent meg abban a teológiai oktatásban, amiben részesedtünk. Tehát amire annak idején igent mondtam, abból egy héten csak tizenöt-húsz százaléknyit végzek a feladataimat tekintve. Ezért is fontos, hogy a teológiai oktatás az újszerű tudományokat – építés, gazdasági kérdések, rendezvényszervezés, pályázatírás – mégha nem is építi be tantárgyakként, legalább legyenek olyan oktatóink, akik gyakorlatilag járatosak benne, és be tudják vinni a gyakorlati tapasztalatot a hallgatók közé.
Ezt hogyan valósítod meg a Pápai Református Teológiai Akadémián?
László: Alkalmazott teológiával kezdtem el foglalkozni, ami a dogmatikának egy speciális területe, és Magyarországon egészen új tudomány. A klasszikus dogmatikai tételeknek – mint teremtés, mindenhatóság, gondviselés, sákramentumi teológia -, vannak olyan részei, amelyek lecsapódnak a hétköznapjainkban. Ezen dogmatikai kérdések kapcsán van lehetőségünk arra, hogy egészen aktuális kérdésekről beszéljünk. A jövő lelkipásztor képzésében ezek elengedhetetlen kérdések lesznek. A már szolgáló lelkészek között is szívügyem egy olyan teológiai látás megerősítése, hogy ismerjék fel, a napi szolgálatban hogyan tudnak a teológiai tudományra támaszkodni, másrészt ébredjen fel bennük a vágy, hogy ne szakadjanak el a teológia tudományától, mert ez adja a gyújtópontot, és ez biztosítja folyamatosan a töltényt. Ha nincs kapcsolat a tudománnyal, akkor előbb-utóbb elfogy a töltény, és ez okozza a megfáradást, a hivatásértelmezési nehézséget és a kiégést. Úgy gondolom, hogy úgy tudjuk ezt megelőzni, hogy a gondolkodásunkban benne marad a teológiával való foglalkozás. Ezzel tudok hiteles maradni, ezáltal tudok válaszolni kérdésekre, és emiatt nem leszek védtelen azokkal az ideológiákkal szemben, amik naponta érnek.
Ennek kapcsán felvetődik egy kérdés. Közéleti kérdésekkel kapcsolatban véleményt nyilvánítasz, vagy távol tartod attól?
László: Szószéken nem nyilvánítok véleményt aktuális ideológiai és politikai kérdésekkel kapcsolatban, viszont nagyon fontos, hogy beszélgetésekben reagáljunk. Mert ha minket lelkészeket nem is kérdeznek, a presbitereinket és gyülekezeti tagjainkat kérdezik. Ott, ahol dolgoznak, a lépcsőházban, a szomszédban, a buszon, ezerféle szituációban kérdezik meg őket. Fontos, hogy lelkészként felkészítsük őket, ellássuk őket válaszokkal.
A KeresztezŐ Könyvesbolt és Kávézóban beszélgetünk. Ez a hely tele van tölténnyel, azaz olyan írással, ami eszközt ad a hívek és lelkészek kezébe. Milyen céllal hoztátok létre ezt a helyet?
László: E hely megszületésének apropója a református lelkiség megmutatásán túl az volt, hogy biztosítsunk teológiai irodalmat. A könyvesbolt megnyitásával egy új gyülekezeti alkalmat is elindítottunk. Nekem meggyőződésem volt, hogy a gyülekezeti tagjaink olvasnának, csak kellene valami vezetés benne, hogy mit olvassanak. Elindult egy olvasókör, ahol havi egy könyvet jelölünk ki elolvasásra – volt már szépirodalom, oknyomozó újságíró riportja a csodákról, történelmi regény, klasszikus kegyességi irodalom -, és komolyan veszi a gyülekezet. Elolvassák a könyvet, és eljönnek a beszélgetésre, már egy közösség is kialakult belőlük. Mindebben fontos a lelkipásztori vezetés a gyülekezeti tagok felé, de egyúttal a többi lelkipásztor felé is.
Edina: Fáradhatatlanul, szívem-lelkem beletéve vettem részt a KeresztezŐ kialakításában. Örömöm volt az egész folyamatban: kitalálni, megtervezni, kiválasztani, kivitelezni, kiadókkal és területi referensekkel kapcsolatot felvenni, kínálatot kialakítani, berendezni. Motivált és felvillanyozott, hogy nem elszórtam a pénzkeretet, hanem igyekeztem takarékoskodni. A szükséges eszközöket, használati tárgyakat, a lehető legkedvezőbb áron megvásárolni. Laci is naponta mondta, hogy olyan jó látni már az apró sikerek okozta örömöt az arcomon, azt mondta, olyan vagyok, mintha virágoznék.
Az üzletben falmatricákon és tévében olvasható igéket Edina válogatja. Van kedvenc igétek, éneketek vagy versetek?
Edina: Ha egyet kell mondanom, akkor azt választom, amelyet a gimnáziumi tablónkra is választottunk, okkal: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” – és egyébként nem véletlen. Itt van mögötted felírva, de nem onnan olvastam. (nevet) A versek közül pedig Ady Endre „Az Úr érkezése” című verse áll a legközelebb hozzám.
László: Az én legkedvesebb énekem az „Egyháznak a Jézus a fundámentoma” kezdetű dicséret. Dietrich Bonhoeffer „Ki vagyok” című versét gyakran szoktam idézni, talán ez áll hozzám a legközelebb. Sok kedves Ige van az életemben, amelynek megkülönböztetett szerepe van. Ezek közül is kiemelkedik az, amelyet legtöbbször áldásként mondok, amelyikben Dávid király megbízza a fiát, Salamont, a templom építésének a befejezésével. A Krónikák első könyvének 28. részében a 20. vers így hangzik: „Légy erős és bátor, és fogj hozzá! Ne félj, és ne rettegj, mert az Úristen, az én Istenem veled van, nem hagy cserben és nem hagy el, amíg be nem fejezed mindazt a munkát, amely az Úr házában végzett szolgálathoz szükséges.”
A gyülekezetvezetés mellett a családodat, mint édesapa vezeted. Mi a fő prioritás számodra családfőként?
László: Köszönöm a kérdést! Egy dolgot kell tisztán látni, hogy a gyerekek számára a szeretet három betűből áll: IDŐ. Ők úgy értelmezik a szeretetet, mint a velük közösen eltöltött időt. Rájöttem, hogy ha mellettük akarok dolgozni, akkor azon nincsen áldás. Lehet, hogy feladatokat elvégzünk, de sokkal több feszültséget okoz. Arra törekszem, hogy amikor fél öt körül a gyerekek hazajönnek, utána otthon már ne dolgozzak. Egy-két égetően fontos ügy néha előfordul, ami miatt a telefont fel kell vennem, de fél öttől a lefekvésig a családommal vagyok. Sokkal több áldás van azon, ha az ember korán felkel. A hét minden napján öt órakor kelek, és amíg a gyerekek fel nem ébrednek, lelkileg készülök és intenzíven dolgozom, illetve természetesen, amíg intézményben vannak. Nemcsak abban tudunk elbukni, ha a szolgálatra nem szánunk elég időt, hanem sajnos abban is, ha a családra nem szánunk elég időt. A mi hitelességünkhöz ez is hozzátartozik. Nekem a hobbim a családom, mert a velük töltött idő tölt fel. Persze a teológiai irodalom olvasása és sportesemények követésére is fordítok időt, de engem tényleg az tölt fel, amikor a gyerekek közé leülök a földre, és felteszik a maguk kérdéseit, én pedig szinte vért izzadva próbálok válaszolni. (mosolyog) Apaként és anyaként mindnyájunknak az a felelőssége, hogy nem ronthatjuk el őket, nem hanyagolhatjuk el egymást, mert Isten számon fog kérni. Nem kerülhetnek a gyerekeim vakvágányra azért, mert folyamatosan azt hallják, hogy apának nincs ideje, ezért nem ül le mellém játszani. Ezért, mint minden másért küzdeni kell: fel kell kelni hajnalban. A debreceni Nagytemplomban volt egy szöuli testvérgyülekezetünk, akik hihetetlenül növekedtek, száz alapító taggal indultak, és harminc év múlva százezren voltak. Amikor kérdeztük, hogy mi a titkuk, azt válaszolták, hogy fel kell kelni hajnalban. Kiderült, hogy négy órakor tartották a hajnali istentiszteletet minden nap, és ez volt a gyülekezeti növekedés motorja. S amikor mi mondtuk, hogy Jézussal lehet találkozni hét órakor is, akkor azt válaszolták: igazad van, de te akkor milyen áldozatot hoztál azért a találkozásért… Úgy gondolom, akkor lesz áldás minden családon, házasságon, munkán, hogyha az ember megtanulja azt, hogy lemondások nélkül nincs egyensúly az életében. Isten akkor áld meg bennünket, ha mi áldozatot hozva cselekszünk.
Kaposváron régóta testvéri és építő kapcsolat van a keresztyén felekezetek között. Mennyire jellemző az ökumené megélése az életedben?
László: Teljesen nyitott és példaértékű közösségre találtam itt. Erőteljesen élhetem meg az ökumenét, mert nemcsak az egyetemes imahéten vagyunk együtt, hanem havonta egyszer együtt ebédelünk a város lelkészeivel. Azokon a találkozásokon nagyon sok olyan politikai és teológiai kérdés felmerül, amikről még akkor is fontos beszélni, ha nem értünk egyet. Az ökumené nagyon szép továbbélése az, hogy a könyvesboltunkban nem csak református vagy felekezetközi kiadványaink vannak. Advent előtti héten volt Varga László megyéspüspök szerzői estje, árusítjuk az ő könyveit is az evangélikus és baptista kiadványok között. Azért, mert felismertük, hogy a városnak arra van szüksége, hogy legyen egy hely, ahol minden felekezet válaszokat találhat.
A népszámlálási adatok szerint Kaposvárnak öt százaléka református, ami azt jelenti, hogy színtiszta református oktatókkal és gyerekekkel, vagy lakókkal és ápolókkal sem a gyermekintézményeket, sem az öregotthonokat nem lehet feltölteni. Szép lenne, de ez egy utópia. Viszont nagyon fontos a más felekezetűek felé való szolgálat, még ha más gyülekezet felé vannak is elköteleződve. Az ökumené megélésében nagyon fontos az egymás tiszteletben tartása, támogatása és segítése.
Nálatok hogyan lesz egy egyházi ünnep családi ünneppé?
László: Úgy lesz családi ünneppé, hogy összefonódik a gyülekezeti ünneppel. A gyermekeink ugyanúgy ott vannak az ünnepségeken. Veronika rendszeresen szaval és zongorázik. Számukra a lelkészcsalád-léthez ez hozzátartozik, ahogy minden vasárnap ünneplőbe öltözünk és jövünk a templomba. A lelkészgyerekek neveléséhez a gyülekezet is hozzájárul, úgy gondolom a dunántúli egyházkerület minden gyülekezetében így van ez. Azt látom, hogy a gyülekezet számára is öröm, hogy együtt látnak bennünket. Nem magamutogatás miatt, hanem példa miatt: lássák rajtunk, hogy mindegyikünk megéli a maga hitét. Adventben nagy élmény mindegyik gyermekünknek a családi gyertyagyújtás, amit nagy örömmel néznek, és közben énekelnek.
Edina: A 2022-es év volt a legmeghatározóbb, mert akkor már öten voltunk, és a sok feladatban és a nagyobbak betegségében elfáradva elfelejtettük a vasárnapi ebédnél meggyújtani a gyertyát. Este jutott eszembe, vacsoránál pótoltuk a gyertyagyújtást, és annyira megszerettük a hangulatát, hogy azóta is sötétedés után kerül rá sor.
És karácsonykor fénydekorban úsztok?
Edina: (nevetünk) Nem, nekem az kardinális kérdés, hogy a parókián ne növeljük a villanyszámlát. Karácsonyfánk persze van, égősorral, szép horgolt díszekkel. De mi a karácsonyi családi fotókra sem feszülünk rá már november elején. Sőt, az ünnepi ételeket sem tesszük közszemlére az interneten. (nevetünk)
Ha három gyermeketekre néztek, és egy picit próbáltok jövőbe látni, akkor milyen pályán látjátok őket?
László: Veronikának rengeteg lehetősége van…
Edina: …nyolc éves lesz… (nevet)
László: …ő nagyon fogékony és érzékeny sok minden iránt. Legutóbb megtanulta magától a bolygókat. Otthon keveset beszélünk csillagászatról (nevet), ő mégis megtanulta. Zongorázik, szaval, szereti a matematikát, zsoltáréneklő versenyre jár, magától egy-két nap alatt kiolvas egy könyvet. Azt gondolom, hogy ő valószínűleg zenei vagy bölcsészeti pályán halad majd. A fiúk viszont nagyon-nagyon érzékenyek, ezt úgy értem, hogy kiemelkedően magas az érzelmi intelligenciájuk. Úgy gondolom, nekik nagy esélyük van, hogy lelkipásztori pálya felé orientálódjanak. Nagyon látom bennük magamat, no, nem külsőre, hanem hogy ebben a korban engem mik érdekeltek, és kísértetiesen hasonlóak a jelek. (nevet)
Edina: Nagyon szeretem mind a hármat, mindegyikük egyedi.
Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy Isten melletti boldogságban, gyülekezeti közösségben tudjátok felnevelni gyermekeiteket, és láthassátok az ő kibontakozásukat! És ha már az egyediséget említette Edina, kíváncsian várom, hogy a villámkérdésekre adott válaszaitok hasonlók vagy különbözők lesznek-e.
Akciófilm vagy animáció? Edina: Animáció. László: Animáció.
Jairus vagy Zákeus? Edina: Jairus. László: Jairus.
Jupiter vagy Szaturnusz? Edina: Szaturnusz. László: Jupiter.
Méliusz Péter vagy Huszár Dávid? Edina: Méliusz Péter. László: Méliusz Péter.
Gyógyszer vagy gyógynövény? Edina: Gyógynövény. László: Gyógynövény.
Óceánjáró hajó vagy utasszállító repülőgép? Edina: Utasszállító repülőgép. László: Utasszállító repülőgép.
Eben-Háézer vagy Immánuel? Edina: Immánuel. László: Eben-Háézer.
Könyvtár vagy állatkert? Edina: Állatkert. László: Könyvtár.
Ószövetségi prófécia vagy újszövetségi levél? Edina: Újszövetségi levél. László: Újszövetségi levél.
Csomagolópapír vagy dísztasak? Edina: Csomagolópapír. László: Dísztasak.
