Szűcs Mátyás szomódi lelkipásztorral beiktatását követően beszélgettem Dunántúlon kanyargó 28 évéről. Szó esett a balatoni gyermekéveket követő pápai refis és teológus évekről, soproni és tatai gyakorlati tapasztalatszerzésről, családalapításról és önálló gyülekezeti szolgálatának megkezdéséről. Karakteréhez legjobban Nátánaél jellemzése passzol: akiben nincsen álnokság. Ismerjék meg a fiatal lelkész őszinte szavait útkeresésről, istentapasztalásról, félreértett miatyánkról, a foci kapcsolatteremtő erejéről, az ige formáló hatékonyságáról!
Kérlek, mesélj a gyerekkori gyülekezeti élményeidről!
Ugyan Veszprémben születtem, de Alsóörsön nőttem föl, és ott kezdtem templomba járni. Ma már ritka, hogy többgenerációs családként látogatják az istentiszteleteket, mi viszont úgy jártunk gyerekkoromban, hogy jött velünk nagymamám, jöttek a szüleim és még a testvéreim is. Édesapám alsóörsi presbiter, de volt főgondnoka is a gyülekezetnek, édesanyám pedig kántor, már gyerekkoromban is kántorizált. Kiskori emlékem, hogy a gyülekezeti teremben közösen mondtuk a miatyánkot, és már én is tudtam mondategységeket mondani belőle, ami engem büszkeséggel töltött el. Nem értettem pontosan minden szó jelentését, és amikor azt mondtam, hogy „az ellenünk vétkezőknek”, akkor az jutott eszembe, hogy az ellenünk vétkezők a vitorláskikötőben dolgozó emberek. (elneveti magát) Ez egy ilyen furcsa gyermeki összekapcsolás volt, de ma is emlékszem rá. Nem Alsóörsön, hanem Balatonalmádiban konfirmáltam, mert egy későbbi lelkészváltást okozó probléma miatt felsős koromban a szüleim így döntöttek. Bátyám és én is ott konfirmáltunk. Az első magvak a konfirmációi előkészítőn hullottak a szívembe Klári néninél, akivel a karácsonyi szolgálatra is készültünk több éven át. (Szerkesztői megjegyzés: Steinbach József püspök felesége Steinbachné Cenkvári Klára) Szóval az alsóörsi gyülekezet mellett otthonom volt az almádi gyülekezet is.
Kamasz korodban mi volt a legmeghatározóbb továbbtanulásodkor?
A bátyám, Bálint két évvel idősebb nálam. Ő a Pápai Református Kollégium Gimnáziumába járt, és én követtem őt 2012 szeptemberében. Az öcsénk, Nándor is Almádiban konfirmált, de ő más utat járt. Én akkor voltam kollégista, amikor a fiú kollégium a Március 15. térről már átköltözött a Petőfi utcai ókollégium épületébe. Most meg már nem ott van, mert elkészült az új kollégium a gimnázium telkén. El sem tudom képzelni, milyen az, hogy az iskola együtt van a kollégiummal, és nincs a kettő közötti reggeli meg esti séta. Na, de amikor én oda jártam, akkor már a lánykollégiummal együtt laktak a fiúk is. Kilencedikes koromban a bátyámékkal voltam egy szobában, akik tizenegyedikesek voltak és egy évet lehúztak a régi fiúkollégiumban. Tőlük sokat hallottunk a régi idők fiúkollégiumáról, és én úgy éreztem, hogy nosztalgikusan megszépültek az emlékeik. Bátyám is szeretett a Refibe járni, de a kötöttségeket nehezebben viselte, mint én, mert ő más habitusú. Akadályként és megszabásként élte meg a szabályokat, ezért a kollégista lét részét nem élvezte a gimnazista időszakunknak. Én viszont nagyon szerettem, mert keretet adott a mindennapoknak, illetve nagyon jó volt az osztályközösség mellett a kollégiumi közösség is, ami igazán összekovácsolt bennünket. Szerettük a reggeli és esti sétákat, amikor a sétálóutcán felmentünk a menzára, és közben beszélgettünk. Nagyon szerettem a Refibe járni, bár akkor inkább kételkedő-kérdező hitem volt. Leginkább kötelezettségként éltem meg az áhítatokat, kollégiumi vasárnapokat, ezért nem is úgy figyeltem az üzenetekre. Fiatalkori kételkedés is volt bennem, így mélységében nem értettem a Szentírást, de a magok mégis belehullottak a lelkembe, és később azok növekedtek. Utóbb látom be ezt.
Számodra kik voltak a meghatározó tanáregyéniségek?
Varga-Pesei Petra tanárnő volt az osztályfőnökünk, de tizenegyedikben gyermekük született, így ő gyesre ment. Veres Zsuzsa tanárnő vette át az osztályunkat, aki egy nagyon karakteres tanár. Irodalom fakultációra is jártam hozzá, ezért sok órám volt vele. Az olvasás szeretetét adta át nekem azáltal, hogy néha elejtett egy-egy könyvcímet, amiről pár mondatot mondott, hogy miért izgalmas. Egyből felkeltette a figyelmemet, főleg mert nem kötelező volt elolvasni. Nagyon jól csinálta ő ezt, nekem ez nagyon bejött. Történelem fakultációra Pál Judit tanárnőhöz jártam, aki kemény órákat tartott. Komoly mennyiséget kellett folyamatosan jegyzetelni, óráról-órára készülni kellett, mert sűrűn voltak röpdolgozatok. Egyik osztálytársammal fel is tettük a kérdést: biztos jól döntöttünk, amikor ezt a fakultációt választottuk, hiszen van ahol lazább a tempó. Érettségi előtt kétszer vagy háromszor az összes korábbi írásbelit megíratta velünk, úgyhogy nagyon kemény volt, de aztán meghálálta magát, amikor jeles emelt történelem érettségit tettem. Pál Judit tanárnőnek köszönhetem, hogy akkora rutint adott, hogy már tudtam, melyik feladat után milyen típusú feladat jön. A választott tárgyam hit- és erkölcstan volt, úgyhogy hittan fakultációra is jártam, mégpedig Apostol Marika nénihez, akit szintén kiemelnék.
A Refi után a tér túloldalán lévő teológiára mentél tovább. Mi motivált ebben?
Hálát adok Istennek, hogy Pápára jártam gimnáziumba, mert közel volt a Pápai Református Teológiai Akadémia, aminek hatására a bennem lévő lelkésznek készülő ifjakról szóló hamis sztereotípia szép lassan szétmállott. Különcnek, szigorúnak, megközelíthetetlennek gondoltam őket, de ezt feloldotta az osztályteológus-program, amikor megtapasztaltam, hogy barátságos fiatalok, akikkel lehet beszélgetni. Nagyon sokat segített az is, hogy kedden esténként a tornateremben tartott teológus focikra elhívtak, mert nem voltak elegen a két csapathoz. Az alsóörsi lelkész egyik fia osztálytársam volt, akinek a bátyja pont akkor volt teológus, és megbeszélték, megy teológus focira és hoz még valakit, hogy meglegyen a csapat. (Szereksztői megjegyzés: Kálmán Csaba alsóörsi-, Kálmán Dániel balatonfőkajári-, Kálmán Áron papkeszi lelkipásztorok) Ez a valaki lettem én. (mosolyog) Egy plusz kapcsolódás lett végül az, hogy kedden esténként kikérővel mentünk teológusfocira, ahol megismerkedtem Szabó Előd és Barta Zsolt tanár urakkal is. Úgy gondolom, így is kell közelednünk a fiatalokhoz, megtalálva a kapcsolódást egy olyan dologban, ami számukra is élvezetes esemény. Magamon is azt vettem észre, hogy Isten idővel munkál ki, ami egy hosszabb folyamat. Elmentem nyíltnapra, megismerkedtem a teológia légkörével, és nagyon tetszett, hogy ott egy belátható méretű közösség és odafigyelés van. Nekem ez azért is volt fontos, mert a Refiben is ezt tapasztaltam meg.
Ennyi pozitív élmény után egyáltalán jelentkeztél máshova is?
A pápai teológia mellett a szombathelyi történész-régész szakra is felvettek, és az érettségit követő nyár egy nagyon érdekes időszak volt, mert azon vívódtam, hogy melyik az én helyem, melyik az én utam. Mocorgott bennem, hogy ezt én nem tudom megmondani, mert túlmutat rajtam, és őszintén Isten elé vittem imádságban. Visszagondolva előtte is voltak imádságaim Istenhez, de csak gyermeki, bagatell dolgok miatt. Akkor viszont fajsúlyos, életet érintő kérdés miatt kértem az Úr Isten segítségét. Végigkísérte az imádság a nyaramat, és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan fog Ő választ adni. Végül csodálatosan oldotta meg: augusztusban jött egy e-mail Szombathelyről, hogy létszámhiány miatt nem indul a szak. Ezt elolvasva nem volt sajnálat a szívemben, hanem felsóhajtottam, hogy „köszönöm, Uram, itt a válaszod”. Ősszel úgy kezdtem meg a tanulmányaimat a teológián, hogy nekem itt a helyem, és nem kérdés, hogy Isten itt akar látni. Viszont a lelkipásztori szolgálatra, hivatásra, életpályára alkalmatlannak éreztem magam. Isten és a Biblia érdekelt, bár el sem tudtam képzelni, hogy egy könyvről mit fogunk hat évig tanulni. Őszintén megmondom, nagyon távolinak éreztem magamtól, hogy nyilvánosan megszólaljak és beszéljek. De Kálmán Csaba alsóörsi lelkipásztor bátorított, hogy kezdjem el és végezzem el a teológiát, mert nem veszik kárba, hiszen egyháztörténet felé is fordulhatok. Emlékszem, hogy a felvételi elbeszélgetéskor a Szenátusnak el is mondtam, hogy érdekel a tudomány, jól érzem magam a közösségben, de távol áll tőlem, hogy lelkipásztor legyek. Ők csak mosolyogtak, gondolom, nem én voltam az első, aki ilyet mondott.
Ma mégis gyülekezeti lelkipásztorként szolgálsz. Ez egy lassú folyamat eredménye, vagy konkrét esemény okán lettél mégiscsak gyülekezeti lelkipásztor?
Egy folyamat volt néhány meghatározó pillanattal. Az első egy-két év kőkemény tanulással, küzdelemmel telt, főleg azért, mert hatalmas mennyiséget kellett memorizálni. Megtapasztaltam, hogy ha az ember Isten dolgaival foglalkozik, akkor az erőfeszítést és teljes odaszánást kíván, és én ebbe beleálltam. Nagyon-nagy segítség volt nekem Roland, aki eggyel felettem járt a teológiára, és a beiktatásomkor ő mondott köszöntő beszédet. (Szerkesztői megjegyzés: Kádár Roland köveskáli lelkipásztor) Ő sokkal tapasztaltabb, hitben előrébb járó volt nálam, és olyan jó volt, hogy ő látta és karakánul kimondta, hogy nem szabad így végig mennem a teológia hat évén, mert több van az Istennel való kapcsolatban. Először nem esett jól, de igazat adtam neki. Nagyon sokat beszélgettünk, közösen ültünk az Ige fölött, kérdéseket tehettem fel, együtt fejlődtünk. Az egyik ige, aminek valóságát megtapasztaltam, és ami végigkísérte a teológiai éveimet, az a Róma 10,17 „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által”. Sok órát töltöttünk együtt Rolanddal beszélgetve az igéről, én hallottam, amit ő mond, a beszéd tartalma Krisztus volt, és igazából egy idő után észrevettem, hogy már nem úgy gondolkodom, mint addig, nem úgy tekintek dolgokra, mint eddig, az apróbb történetek és igerészek kezdtek összeállni egy lánccá, és kezdett kinyílni számomra a Szentírás, és kezdte előttem felfedni önmagát. Nyilván, ehhez hozzájárult a professzorok munkája és a szakirodalom, amit a hatvanhat könyvhöz írtak – hiszen mint kiderült nem egy könyvet tanulmányoztunk hat évig, hanem hatvanhatot. (nevetünk) Egy élet sem elég ahhoz, hogy az ember mindegyik bibliai könyv teológiai szakirodalmába igazán mélyen beleássa magát. Szóval a beszélgetések során fedeztem fel, hogy az igében olyan erő van, ami megtart. Bár az embernek nincs kész megoldása és kész válasza, de Isten készen áll. Az ember nem érzi magát elegendőnek ahhoz, hogy megcsinálja és továbbvigye a dolgokat, de az igéből olyan erőt kap, hogy megy. Mire elértem ötöd-hatodévre, már nem volt kérdés bennem, hogy készen állok lelkipásztorként szolgálni, Krisztus követségében járni, Isten ügyét képviselni.
A legációk és gyakorlatok mennyire voltak segítségedre?
Nyilván a legációk is segítettek, mert a gyülekezetekbe nagyünnepi szolgálatkor látogatva tapasztaltam meg, hogy Isten még engem is fel tud használni, és nem lehetetlen egy igehirdetést megírni és elmondani: el kell kérni, meg kell tusakodni, és Isten megáldja a töredékes embert. Ebből a szempontból erősített meg a beiktatáskor is az ige, ami azt üzeni, nem rajtam múlik. Nem az én beszédkészségem, nem az én szókincsem a döntő, hanem az Ő ereje. Az igazán nagy tapasztalatot pedig az ötödév adta. Én azzal a módszerrel tanultam, hogy a lehető legtöbb tárgyat vettem föl, hogy majd az ötödév laza legyen. Így is történt, mert nekem csak hétfőn és kedden voltak óráim, viszont negyedév végén felhívott Vladár Gábor professzor, a pápai teológia egykori rektora, hogy szüksége lenne hitoktatási segítőre a soproni gyülekezetben. Tiszteltem őt – szemináriumai által is nagyon meghatározó szerepe volt a formálódásomban -, nem lehetett nemet mondani a kérésére. Így hát a lazára tervezett ötödévemen (arcán széles mosoly jelenik meg) 2021 őszétől hétfőn, kedden részt vettem Pápán az előadásokon, aztán szerdától péntekig Sopronban hitoktattam, énekkarra jártam és bekapcsolódtam a bibliaórákba. Ez az egy év valódi gyakorlati tapasztalatokat adott nekem, illetve a biblikumból írt szakdolgozatomban is nagyon sok segített Vladár professzor. Az önálló lelkészi szolgálathoz szintén segítséget adott a 2022 őszén kezdett hatodéves gyakornoki évem Tatán, Szabó Előd lelkipásztor mellett.
Szabó Előd a pápai teológia tanára is volt, ezért már ott kiválasztott téged Tatára?
Igen, ő volt a legelső, aki megszólított egy egyháztörténeti óra után. Az egyetem kezdetét megelőző felvételi dilemmából okulva én már jó előre elhatároztam, hogy akárki keres meg először, én igent fogok mondani, és majd Isten kihoz belőle valamit. Így kerültem Tatára 2022 augusztusában, és maradtam három és fél évig ottlakó, illetve még fél évig visszaszolgáló református óvodai intézményi lelkész. Rengeteget tanultam lelkészkollégáktól, illetve változatosabbak voltak a szolgálati alkalmak: kazuáliáktól idősotthoni szolgálatokig, hittanok bölcsitől óvodán át tizedik osztályig, konfirmációi előkészítőt is tarthattam egyik évben. Az egyesszám első személy igazából többesszám elsőszemélyként helyes, ha Tatáról beszélünk, mert igaz, hogy a feleségemmel a teológián ismerkedtünk meg, és amikor Sopronba ingáztam, akkor vált komollyá a kapcsolatunk, de Tatára már jegyesként kerültem, és az esküvőnk Tatán volt. Orsi egy évfolyammal járt alattam, és hitoktatóként végzett. A gyermekünk, Benjámin is ekkor született, tehát Tatán váltunk családdá.
E hónapban pedig beiktattak a szomszédos faluba, Szomódra. Hogyan vezetett oda az utad?
Nagyon szerettem a tatai gyülekezetet és szolgatársi közösséget, de mivel mindketten faluról származunk, ezért az volt a vágyunk, hogy falun szolgálhassunk. Gondolkodtunk azon, hogy hova, és imádkoztunk is azért, hogy Isten megmutassa, merre menjünk. Volt több lehetőség, de sorra záródtak be az ajtók, és jó pár hónap után villámcsapásként szöget ütött a fejembe Szomód, ahonnét Csákai László lelkipásztor 2024-ben elment Amerikába, és még mindig Tatáról láttuk el a szolgálatokat. Lényegében 2024 novemberétől minden hónapban legalább egyszer én is jöttem ide helyettesíteni.
Tudtam, hogy üres a szomódi parókia, itt volt úgymond az orrom előtt, de addig fel sem merült bennem, mint lehetőség. Amikor azonban felmerült bennem Szomód gondolata, több ember is erről kérdezett, pedig azelőtt senki. Eltűnődtem, lehet, hogy Istennek terve van velem. Igazán egy komoly igei vezetés erősített meg, amikor tavaly a Kivonulás történetén vezetett a Bibliaolvasó kalauz bennünket, és többször célzott vezetést kaptunk. Egyet megosztok például: amikor a páskabárányt elrendeli Isten, akkor e hónap tizennegyedik napjáról van szó, s hogy utána kivezeti népét. Amikor először beszélgettem Előddel, hogy úgy érzem, Isten Szomódra hív, akkor Előd mondta, hogy semmi gond, mert pont szeptember 14-én lesz Szomódon presbiteri gyűlés, és ő beszélni fog velük. Én ott ültem belsőmben hallva az igét, hogy e hónap tizennegyedikén… (Szerkesztői megjegyzés: 2Móz 12,6.18) 2025. november 30-án megválasztottak Szomódon lelkipásztornak, most, október 3-án pedig ünnepélyesen beiktattak a gyülekezeti szolgálatba.
Milyen volt oda költözni, önálló lelkészi szolgálatba kezdeni?
Nem ismeretlenbe érkeztem, hiszen voltam legátus és többször vasárnapi helyettes is. Abban is látom az Úr Isten gondviselését, hogy figyelembe vette azt, hogy a teljes ismeretlenbe való belecsöppenést nem könnyen viselem. Az Ő szeretetét éreztem abban, hogy nem küldött messzire és idegen helyre, mert Ő ismer engem a legjobban. Két ünnep között, december 28-29-én költöztünk hét kilométerrel arrébb, és megkezdtem a szomódi szolgálatomat. Az az időszak azért kicsit igénybe vett, mert az évközi váltás miatt júniusig ingáztam még Tatára, ahol a hitoktatást és a nevelési évre elvállalt református óvodai lelkészi szolgálatot elláttam. Örömmel szolgálok én is, feleségem is Szomódon. Társam a szolgálatban, volt nyári táborunk, ő tartja a baba-mama kört, anyaórát, asszonykört, meg természetesen hitoktatunk.
Van olyan ige, ami vezérlő jelleggel bontakozik ki előtted, amihez illesztgeted a gyülekezeti szolgálattal kapcsolatos gondolataidat és terveidet?
Amikor volt a szentelésem, akkor Márkus Mihály esperes úr áldott meg engem, ő maga kártyán is odaadta, az egyik lelkésztársam pedig azt az áldó igét bekereteztette nekem, itt is van mellettem a polcon, az 1Korinthus 1,9-ből így hangzik: „Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre”. Fontos felismerés és tapasztalás nekem, hogy a szolgáló hűségét megelőzi az Isten hűsége, és Ő hívott el a Fiával való közösségre, ezért lehet és kell hűséggel végezni a lelkipásztori szolgálatot. Illetve ez nem egy-két év hűsége, hanem élethosszig tartó, ami során Isten folyamatokban dolgozik. A felszenteléshez, aztán a beiktatáshoz eljutni is évek alatt lehetett, mert Isten nem kapkodva érlel meg. Néha megállok a szomódi lelkészek kopjafájánál, amin sorakoznak a nevek, és többeknél három-négy, közel öt évtizednyi szolgálati idő van felvésve. Ez engem alázatra int, felelősséget, fegyelmet, erőfeszítést üzen nekem. Úgy tekintek szomódi szolgálatomra, hogy az nem néhány évnyi, és annak alapja igazán az Úr Isten hűsége. Hitről, lelki dolgokról szeretnék beszélgetni a ma emberével, amihez először kapcsolatot kell építeni, és azt lehet mélyíteni. Ehhez idő és türelem szükséges. Ezt saját magamon is megtapasztaltam.
Ahhoz, hogy másoknak adhass, szükséges lelki munícióval rendelkezned. Mikor van belső feltöltődésre, építkezésre fordítható időd?
Az utóbbi két évben, gyermekünk születése után ez nagyon beszűkült a sok szolgálat mellett. Volt időszak, amikor a saját időm szinte a semmi szintjére redukálódott, mert a napi szolgálat, készülés és a gyermekkel töltött idő váltotta egymást heteken keresztül. Akkor éreztem magamon, hogy a kedvemet és lelkesedésemet elveszi ez, és a készülés sem volt akkoriban egyszerű. Kihat az ember egészére, ha a lelkével nincs törődve. Nemcsak a szolgálatra való készültség feltétele, hanem a saját hitünknek is az a kulcsa, hogy legyen olyan idősáv, amikor töltekezünk. Régen fociztam, sportoltam, aztán az egy kicsit megszakadt, de most a szomódi parókia óriási kertjében kibontakozhatok. A kerti munkák lettek elcsendesedési idővé, azok jelentenek egy kis elvonulást. Fontosnak tartom, hogy a mi lelkipásztori terheinket Istennel, házastárssal, lelkészkollégákkal lehet megosztani, de gyülekezeti tagra nem terhelhetők a kapcsolat milyensége miatt és annak megmaradása érdekében.
Kívánom, hogy lelkipásztori szolgálatod évtizedei alatt mindig tudd megosztani a terheket és elmondani az örömöket! Zárhatjuk a beszélgetést villámkérdés-játékkal?
Igen, persze! Akkor nálam sem marad el. (nevetünk)
Sátor vagy hotel? Hotel.
Vizek vérré válnak vagy dögvész? Vizek vérré válnak.
Virradat vagy alkonyat? Alkonyat.
Ábel vagy Absolon? Ábel.
Véső vagy fúró? Fúró. Az gyengédebben bánik a dolgokkal. (nevetünk)
Levél Filippibe vagy levél Kolosséba? Levél Filippibe.
Falitükör vagy festmény? Falitükör.
Mózes a Sínain vagy Illés a Hóreben? Illés a Hóreben.
Lecsap vagy becsap? Becsap.
Látni Péter csodás halfogását vagy hallgatni az emmaiusiak tanúságtételét? Látni Péter halfogását.
