Ifj. Márkus Mihályt június utolsó vasárnapján iktatták be esperesi tisztségébe. A Pápai Református Egyházmegye új lelkészi vezetőjével a kitűzött célokról, megoldandó problémákról, személyes látásáról beszélgettünk az ünnepélyes esemény előtt.
Két ciklussal ezelőtt nem vállaltad a jelölést. Hat éve aztán másképp döntöttél, de nem kaptál többséget, most pedig – mivel a beiktatás a covid miatt késett – már nyakig is vagy az esperesi teendőkben. Jól körbetáncoltátok egymást a tisztséggel. Mit szólt édesapád (id. Márkus Mihály nyugalmazott dunántúli püspök – a szerk.) az indulásodhoz és a megválasztásodhoz?
A jelölésig nem tudta, akkor mondtam el neki. Igazából nem beszélgettünk róla egyszer sem, bár úgy emlékszem, elküldtem neki a választásra készített anyagomat. Amikor megválasztottak és nálunk járt, akkor mondta, hogy üljünk le egy kicsit, és akkor látott el atyai jótanácsokkal, elsősorban nem tartalmi, hanem technikai kérdésekben, például hogyan ne szívjak mellre dolgokat. Azt mondta, hogy ehhez a szolgálathoz leginkább tiszta fej és fej kell. A szívet és lelket annyiban odébb kell tenni, hogy ne sérüljön. Édesapám megerősített abban is, hogy pragmatikusan kell látni a helyzeteket, és ha megvan a többség támogatása, akkor nem szabad az egy-két kritikus hangon gyötrődni és lelkizni.
Különösen azért, mert egyfelől nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, másfelől nem minden kötözködés, ami annak látszik.
Velem is előfordult, hogy a megye vezetősége is támadásnak élte meg, amikor sokat kérdeztem és jegyzeteltem a gyűléseken. Akadékoskodásnak vagy akár tudatlanságnak érzékelték, holott én így tanulok, és fontosnak tartom, hogy kérdőjelezzük meg akár az alapvető szokásainkat is, ne tartsunk fenn olyat, amire egyéb okunk nincs, mint hogy „így szokták”. A megyebeli lelkészeket és gyülekezeteket is arra bátorítom, hogy bátran kérdezzenek, elvégre lehet, hogy hiányzik nekik valamilyen plusz információ, vagy tényleg olyanra kérdeznek rá, amin akár változtatni is érdemes. Az esperes nem tud mindent attól, hogy január elsejével megkapja a mandátumot.
Eddigi tapasztalatod szerint mennyire tudunk ebben mi, lelkészek partnerek lenni, hogy akár kérdezzünk, vitassunk, jelezzünk?
Mondok egy példát: megkérdeztem, mi történjen a lelkészértekezleteken. Nem azért, mert ne lenne gondolatom, vagy ne vállalnám a felelősséget a döntésemért, hanem azért, mert nyitott vagyok az ötletekre, és a közösen kialakított elgondolásokkal kapcsolatban talán motiváltabbak is a lelkésztársak. Hangzott is el olyan tanács, ami eddig nem jutott az eszembe, és amit akár meg is fogadhatok. Úgy látom, elszoktunk attól, hogy kérdezzünk vagy véleményt alkossunk. Azt hisszük, hogy a nagyok dolgába nem érdemes beleszólni. Mikor gondolta azt magáról egy mezei lelkész, hogy lehet olyan jó ötlete, amit el lehetne vinni a zsinatra, és abból esetleg országos szintű változás lesz? Sokan úgy hiszik, „az a nagyok dolga”. De hogyan döntenek róla a „nagyok”, ha nem is tudják, hogy nekem ez vagy az a problémám? Fontos, hogy a lelkipásztorok érezzék: beleszólhatnak, és változtathatnak dolgokon.
Mit válaszolsz azokra a hangokra – legyenek akár dicséretek, akár kritikák –, akik azt mondják, hogy édesapád nyomdokain járva neked az esperesség csak egy lépcső a püspökség felé?
Amikor édesapám letette a püspöki tisztséget, akkor volt, aki megkeresett, hogy „szerintünk neked kéne lenned”. Mondtam, hogy ez hülyeség. Nem azért, mert rémített a feladat, hanem úgy gondolom, ha valakit megtalálnak egy ilyen ötlettel, azt önmagáért kell hívni, nem a családja, kapcsolatai miatt. Ezért sem vállaltam tizenhárom évvel ezelőtt esperesjelöltséget, mert a víz sem mosta volna le rólam azt, hogy édesapám miatt választanak meg. De bármilyen további feladattal úgy vagyok, mint most az esperességgel is voltam: ha valaki jelöl, akkor elgondolkozom rajta. Addig nincs miről beszélni, addig önjelölt vagyok, ha elkezdek róla gondolkodni és beszélni. Azért is összetett ez a kérdés, mert ha valaki elfogadja a püspöki jelölést, az nem lehet esperesjelölt, ezért bölcsnek kell lennie a közösségnek is, kit mire kér, és a lehetséges jelöltnek is, mit fogad el. Jelenleg az esperesi tisztségre nem úgy gondolok, mint egy állomásra, ami a továbbmenetelben segít. Ez egy hatéves kihívás, amibe bele akarom tenni magamat, és azért akarok dolgozni, amit az Isten és az egyházmegye elvár tőlem, és amit én várok el magamtól. Hogy utána mi lesz, arra pedig csak azt tudom mondani: akkor fogok igent mondani, ha lesz belső és külső elhívás.
Az esperesi mandátum tekintetében is egy ciklusra tervezek. Nem azért, mert nem lennék hajlandó többre, hanem azért, mert a megbízatás erre a hat évre szól, ezért igyekszem nagyon komolyan venni, hogy ebben kell minél több célt megvalósítani, vagy legalábbis minél több lépést tenni a kitűzött irányokba. Különösen is most az első évet azért szeretném több elvárással megterhelni – ezért is volt már az első félévben is öt egyházmegyei tanácsülés –, hogy kialakuljanak a működési keretek. Rögzítsük azt, hogy hat év alatt mit hogyan akarunk végezni. Hogyan bírálunk el kérelmeket, ki hogyan fordulhat hozzánk, hogyan tartsuk és tartassuk be a határidőket… Hogy utána már ezekkel könnyebbedjen a munka. A tanácstagok első hallásra sokallották, hogy mit fogunk mi ennyit beszélni, aztán menet közben már látták, hogy tényleg szükséges időt szánni minderre.
Szoros együttműködést igényelsz az egyházmegyei tanács tagjaival, a lelkészi karral és a gyülekezetekkel, és azt szeretnéd, hogy kérdezzenek, de ehhez nem kis bizalom kell. Nem lehetetleníti ezt el a sok konfliktus és ellenérdekeltség? Nem ritka, hogy szomszéd a szomszéddal, előd az utóddal nemcsak nincs egy látáson, hanem akár beszélő viszonyban sincsenek.
Gyökössy Bandi bácsitól azt tanultam, hogy azt nem tudom szeretni, akit még nem ismerek eléggé. Az egyik oka minden konfliktusnak, hogy feltételezünk a másikról dolgokat, de nem ismerjük őt. Ezt személyesen is megtapasztaltam. Ezért óriási a súlya annak, hogy megismerjük egymást, és ez egyféleképpen történhet: ha beszélgetünk, ha együtt vagyunk. Ezért törekszem megteremteni a kereteit annak, hogy a lelkészek minél többet beszélgessenek egymással. Szinte mindegy, hogy miről, mert nem a téma súlya, hanem az együtt töltött idő és a megosztások munkálják a bizalom épülését egymás felé.
Az rendben van, hogy adsz teret a párbeszédnek, de ahhoz a beszélgető feleknek is partnernek kell lenniük. Mit tudsz tenni azért esperesként, hogy ezek a beszélgetések beinduljanak?
A lelkészi közösséghez két fontos dolog kell. Egyrészt, hogy a találkozások ne olyan dolgokkal teljenek, amiket e-mailben is lehetne rendezni, hanem lehessen töltődni. Másrészt, hogy a lelkészek megtanulják megszavazni maguknak azt az időt, ami a találkozáshoz kell. Nem az ördögtől való találni legalább évente egy napot, amit az egyházmegye lelkészi közösségének a lelki életére fordítunk. Ha kell, felvállalom az ódiumát annak, hogy ezeket a találkozási lehetőségeket akár kötelezővé is tegyem annak érdekében, hogy valóban odaszánják az időt a lelkészek addig, amíg maguk is meggyőződnek arról, hogy ennek van értelme.
Nem emlékszem, kitől hallottam, de így fogalmazott: „Nem vagyok én olyan fontos ember a világon, hogy mindenütt ott kelljen lennem, mindenért nekem kelljen felelősséget vállalnom.” Ha idáig valaki eljut, akkor rájön, hogy nem dől össze a világ, ha egy hittanóra helyett most a lelkészi közösséget választja, amiből ő is kap valamit. Nem én vagyok fontos, hanem az Isten ügye az, és Isten nem azt akarja, hogy egy vagy tíz év alatt belehaljak a szolgálatba, hanem azt szeretné, hogy minél tovább tudjam egészségben végezni a feladatomat.
Az igehirdetői és vezetői feladatok nagyon magányossá tehetik a lelkészt. Ebből a magányból sok esetben akár indokolatlanul vagy a másik helyzete ismerete nélkül indul ki irigykedés vagy ellenségeskedés. Ki kell ebből mozdulni. El kell juttatni odáig lelkészeket, hogy „figyelj, megvallom, eddig mást gondoltam rólad, de most megismertelek”. Ez óriási dolog lenne, aminek aztán az lenne az eredménye, hogy egymással vállt vállnak vetve és egymást segítve tudnánk dolgozni. Ilyen mély bizalmi közeg nélkül pedig lehetetlen olyan témákhoz hozzányúlni, mint például a lelkészi bérfeszültség kérdése, hiszen senki nem akarja, hogy az ő zsebében kotorásszanak. Pedig a tisztánlátás nagyon fontos lenne: így derülhetne ki, hogy tulajdonképpen önmagukat kicsinek hívő gyülekezetek is megdicsérhetik magukat, illetve, hogy a nagy és erősnek hitt gyülekezetek esetleg kevesebb áldozatot vállalnak, mint némely kisebb gyülekezet.
Az őszinte beszéd nemcsak a lelkészek önismeretét segítené, de a gyülekezetek saját magukról alkotott képét is közelítené a valósághoz. Azt hiszem, a feltételezések nemcsak egymás tisztán látását akadályozzák, de például a gyülekezetek tudatos gazdálkodását is.
Tanítani kell a gyülekezeteket az Isten ügyéért való áldozathozatal kérdésében is, mert amíg azt hiszik az emberek, hogy az állam fizeti a lelkészt, meg hát valahonnan majd úgyis kap, addig nem lesznek biztosítottak a megfelelő feltételek. Természetesen nem az anyagiak a legfontosabbak, és végképp nem luxusdolgokról beszélek, de attól a lelkésztől nehezen várható el odaszánt szolgálat, akinek az a kérdés, mit adjon enni a gyermekének. Jelenleg a megyében gyülekezeti lelkészként szolgáló harmincöt lelkészéből huszonhárman jelezték vissza az egyházmegyének jövedelmi viszonyaikat, közülük tizenhétnek a lelkészi díjlevélben foglalt jövedelme nem éri el a kétszázezer forintot, de tíznek még hittanóradíjakkal, rezsivel együtt sem rúg ekkorára a keresete.
Ha nem lelkészekről beszélünk, akkor a bérezés mindig aránylik a ledolgozott órák, legyártott munkadarabok számához vagy egyéb többé-kevésbé mérhető teljesítményhez. Hogyan lehet egyáltalán összehasonlítani a szolgálatokat? Milyen alapon mondunk akár bért, akár munkát soknak vagy kevésnek?
Semmilyen mód nincs jelenleg ellenőrizni, hogy a lelkész mennyit dolgozik, nincsen semmiféle ISO-rendszerünk vagy minőségbiztosításunk. Ehhez képest az óvodánkban azt látom, hogy a szülőknek kérdőívekkel, osztályozással kell visszajelzést, értékelést adniuk az ott folyó munkáról és a munkatársak működéséről. Épp a közeljövőben fog meglátogatni minket a tanfelügyelet, akiknek le kell adni szakmai anyagokat, és el is jönnek megnézni egy óvodai foglalkozást. Ehhez képest a lelkészeknél sok esetben az egységes lelkészképesítő vizsga az utolsó alkalom, amikor mélyebb visszajelzést kapnak a prédikációjukra annál, hogy „szépen beszélt tiszteletes úr!” A legnagyobb hiba az, ha ezekről a kérdésekről nem beszélünk és tabutémák maradnak közöttünk. A lelkészi munkaközösségekben, kiskörökben foglalkozhatnánk önfejlesztéssel, adhatnánk visszajelzéseket egymásnak. A célkitűzéseink között sokkal hangsúlyosabban szerepelhetne egymás építése, meghallgatása, egymás igehirdetéseinek építő kritikája. Az esperes szerepe itt nem a mindenáron való jelenlétben van, az viszont lehet a feladatom, hogy felhatalmazzam és bátorítsam a lelkészeket ilyen alkalmak szervezésére.
Eszembe jut, hogy Kálvin korában állítólag húsz falu tartozott Genfhez, és a városon belül volt hat-hét templom. Körülbelül annyi volt ez, mint ma egy járás, mint egy lelkészi kiskör területe. És ezt a munkát úgy látták el, hogy minden hétfő reggel a lelkészek közössége találkozott imára, igeolvasásra, akár közös készülésre. A pápai gyülekezetben – mivel több lelkész szolgál csütörtökönként nem az adott, hanem az azt követő vasárnapi igét együtt elolvassuk, és átbeszéljük, kiben mit indított el. Az igehirdető így azonnal kap két-három gondolatot, akár más nézőpontot is, és könnyebb a készülés, a töltekezés is párbeszédben.
A lelkészi közösségen túl a megye legnagyobb kihívásait a kis gyülekezetek jelentik. Ért is olyan vád, hogy te ezeket be akarod záratni, magukra akarod hagyni. Milyen lehetőségeket látsz?
A száz fő alatti gyülekezetek sorsát különösen is problémásnak tartom. Újradefiniálásra van szükség. Nem bírnak többet teljesíteni létszámban és az anyagiak terén. A kérdés, hogy van-e más modell, más forrás, ami lehetővé teszi, hogy a lelkész ott szolgáljon, de nem függ attól anyagilag, hogy kap-e plusz pénzt az egyházmegyétől vagy a kerülettől, vagy sem.
Két lehetséges utat látok arra, mit kezdjünk a gyülekezetek fogyásával. Az egyik a bezárás vagy más gyülekezethez csatolás, ami mindenkinek megterhelő, és ha nem helyben lakik a lelkész, még annyit sem tud tenni, mint addig… Vagy modellváltásra van szükség: akár olyan struktúrában is gondolkodhatunk, amelyben a kis gyülekezetek lelkipásztorai részt vesznek a közeli város hittanóráinak megtartásába, ahogyan ez például Győrben is történik. A másik lehetőség arra, hogy legyen helyben lakó lelkész ezekben a kis közösségekben is, hogy valamilyen más forrásból el tudja tartani magát: akár a házastársa jövedelméből, akár valamilyen másodállásból, ahogy Pál apostol is sátorkészítéssel kereste a kenyerét. Nem sok lelkészben van erre egyelőre efelé affinitás, hiszen a szolgálatért tanultak, sok esetben nem is értenek máshoz, és a fejünkben az „egy gyülekezet, egy templom, egy lelkész”-modell létezik csak, mégis ezek az utak adhatnak esélyt a kis gyülekezetnek.
Bérezés, személyi kérdések, kisgyülekezeti modellváltás, közösségépítés – a felvázolt problémák összetettek, érzékenyek és fontosak, és nagy vehemenciával neki is kezdtél a munkának. Hogyan lesz ez a tempó fenntartható, miből merítesz, hogy ne őrlődj fel?
Ami régóta kikapcsol, az a zenélés lehetősége. Nem annyira szeretek kottából játszani, mint az inspirált dallammal: olyankor kijöhet az emberből, ami ki akar jönni. Ezen kívül pedig van pár ember, aki eddig is mellettem állt személyes kíséréssel, támogatással az Isten ügyéért, olyanok, akik a gyülekezettől, a megyétől, de még akár a református egyháztól is függetlenek, és más nézőpontból adhatnak jetrói látást. Sokat jelentenek számomra a szupervíziószerű megbeszéléseink a gyülekezeti munkatársakkal, hogy van keret, ahol letehetem a terheket, ahol visszajelzést kapok. Szeretnék bevezetni egy legalább ötnapos egyszemélyes elvonulást, bezárkózást is. A lelki feltöltekezésnek azt a fajtáját, hogy én most csak engedem, hogy az Isten folyjék rajtam keresztül, és semmit nem szólni, senkivel sem beszélni, csak befogadni. Telefon és internet nélkül, ami óriási kihívás akkor, amikor az ember napi nyolc óra munkájából öt-hat is a gép mellett telik el. Ilyet eddig nemigen tudtam, mert a legkisebb fiam nagyon igényli, hogy vele legyek, de azt hiszem, az esperesi szolgálat szükségessé fogja tenni ezt a fajta töltekezést.
