Ez a kép az irodámban függ, egyik barátom fotózta sok évvel ezelőtt. Alatta József Attila A kutya című verse. Nem dekorációnak szántam, inkább egy vallomás és tükör. Mert az a kutya, amelyik valami maradék után szaglászik, én vagyok; az ember, aki istendarabkákat, istenhulladékot keres a kiégett világ peremén, de nemcsak én, hanem talán az egész emberiség.
Világunk mintha végleg leszámolt volna Istennel, ám ez csak a látszat. Inkább elveszítette őt szem elől. Nem tud vele mit kezdeni, de nem tud szabadulni sem a hiányától. Ez a kor nem hitetlenebb, mint a többi. Csak árva, fáradt, öntudatos és zajos. A zaj mögött pedig ott lüktet valami kimondatlan szomjúság és kimondhatatlan szomorúság.
Martin Buber ezt nevezte istenfogyatkozásnak. Iszonyú szó: provokatív és pontos. Isten nem tűnt el, nem vonult ki a világból, csak valami eltakarja a szemünk elől. Mint amikor napfogyatkozás idején nem azért nem látjuk a Napot, mert megszűnt volna ontani sugarait, hanem azért, mert a szemünk és a Nap közé bekúszik a Hold. A fényforrás nem alszik ki, mégis sötét van. Nyomasztó ez az állapot. Nem lehet egyszerűen elintézni azzal, hogy nincs semmi ott, az Isten halott, vagy eleve nem is volt. Az ember zsigereiben érzi, hogy van valami több, valami nagyobb, valami szentebb – csak éppen nem fér hozzá. Ez a fogyatkozás valódi fogyatékosság.
A világ tele van jelenléttel, és mégis fuldoklik a hiánytól. Minden közel van, minden azonnal elérhető. Képek, hangok, vélemények, kapcsolatok, élmények, magyarázatok. Csak éppen az nem, ami megtartaná az életet, vagy értelmet adna neki. A lélek olyan dolgokkal van teli, amiknek semmilyen tápértéke sincs. Ezért kóborolunk olyan sokat, ezért szimatolunk annyi pótlék után, ezért kapkodunk minden után, ami legalább egy pillanatra tartalmat és jelentést ígér.
Megrendítő a vers. Nem azért, mert romantikusan megsajnál egy szerencsétlen állatot, hanem azért, mert leleplez. A kutya nemcsak kutya. Emberi állapotunk képe. Az a tekintet, az a kiszolgáltatottság, az a néma éhség valami olyasmit hordoz, amit nem lehet könnyedén sem levetni, sem megmagyarázni. A költő viszont le tudja írni ezt a szinte felfoghatatlan sort: „Tömött, sóhajtó templomok laktak a szemében.”
Ez a mondat mi vagyunk. A tömött, sóhajtó templomok, már gyakran tényleg csak a szemünkben laknak. Hiányból fakadó mély vágy valami, Valaki után, akinek talán a nevét sem tudjuk már. Darabkákkal is megelégednénk, hulladékkal, ami másoknak már nem kell. Ott van ez a keresés minden mozdulatunkban; ott van sikereink mögött, ott van a cinizmus mögé rejtett fájdalomban, világmagyarázó bölcsességünkben, az egyházkritikában, a jól szervezett napirendünk mögött. Bennünk feszül a kérdés, amelyet sem technika, sem politika, sem pszichológia, sem a farmakológia, de a szórakoztatóipar sem tud végleg elnémítani: hol van az Isten? Fájdalmasan csodálatos, hogy sokszor nem az a benyomásunk, hogy sehol, hanem az, hogy éppen a hiányával van jelen.
Mély tapasztalata ez az evangéliumnak. A kereszténység középpontjában nem egy állandóan kézben tartható, kiszámítható istenjelenlét áll, hanem a feltámadt Krisztus. Krisztus, aki nem maradt a kereszten. Húsvét után a kereszt üres, a sír üres, és ez az üresség fontos kijelentés. Azt üzeni, hogy már nem a halál az úr. Nem lehet konzerválni a szenvedést, nem lehet a Megváltót odaszögezve tartani a maga halott, lezárt, mozdulatlan állapotában. Krisztus nincs ott. Éppen ezért lehet a hiány reménység.
Az üres kereszt a hiány fájdalmát és a hit reménységét egyszerre hordozza. Mert a hit nem mindig úgy találkozik Jézussal, hogy azonnal mindent ért, mindent érez, mindent biztosnak lát. Van úgy, hogy Jézus a hiányával van jelen az életben. A nincsben, a nélkülözésben, a tapasztalat hiányában. Abban, amikor az ember hiába vár egy világos jelet, hiába imádkozik át éjszakákat, hiába feszíti meg minden erejét, mégsem kap gyors választ. Jelenlét akkor is, ha nincs megoldás.
Van hiány, amely pusztán pusztít, és van, amely átalakít. Van nélkülözés, amely megkeményít, és van, amely kiégeti belőlünk a hamis bizonyosságokat. A feltámadás fénye felől nézve a hiány nem mindig a vég. Az a pont, ahol már nem marad más, csak a vágyakozás. És furcsa módon éppen ez a vágyakozás lehet a hit egyik legtisztább formája.
Talán ezért olyan fontos nekem az irodámban ez a kutya. Mert nem egyszerűen sajnálom. Hanem megszégyenít, és leleplezi a bennem élő kóbor kutyát, a koldust. Azt az embert, aki kívülről egészen tisztességes életet tud élni, szép mondatokat tud mondani, mégis ugyanazzal az ősi éhséggel kóborol, mint az a versbeli állat. Valami után kutat, ami nem kenyér. Valaki után, aki nélkül minden telítettség ellenére üres marad az élet.
A hívő ember nagypénteki és húsvéti tapasztalata elsőre nem a győzelemről szól, hanem a mélyebb látásról. Aki az üres keresztet nézi, az hiszi, hogy Isten nem maradt benne az emberi kategóriákban. A kereszt nem a szenvedés emlékműve, mert Krisztus továbbment. Mi ott maradnánk a biztos formáknál, a rögzíthető tapasztalatoknál, a kézzelfogható bizonyosságoknál. Ő viszont feltámadt, él, szabad. Nem birtokolható, nem lehet felette hatalmat gyakorolni, nem illeszthető be a lelki kényelmünk rendjébe. Mégis jelen van. Néha éppen azzal, hogy hiányzik.
Jelen van a sóhajban, amelyet semmilyen földi dolog nem tud csitítani. A fájdalomban, amit nem lehet csillapítani, a veszteségben, amely nem éri be olcsó vigaszokkal. Ott van a szeretetéhségben, a boldogtalan hétköznapokban, a nélkülözésben, a háborúban, a koplalásban és szomjúságban. Ott van a nincs-ben, abban a tapasztalathiányban, amikor az ember már nem a választ vagy a megoldást keresi, hanem magát az Istent.
A mai világ nem egyszerűen Istent vesztette el, hanem inkább ott bolyong az árnyékában, és nem veszi észre, hogy ott áll a háta mögött. Ezért olyan zaklatott, ezért olyan éhes. Ezért olyan kegyetlen és olyan sebezhető egyszerre. Mert a hiány nemcsak fáj, hanem megmutatja, hogy egy istenformájú űr van bennünk, amit csak Ő tölthet be maradéktalanul.
A hit ott kezdődik, amikor az ember már nem szégyelli ezt az éhséget.
Amikor kimondja: igen, én vagyok az a kutya.
És nem reménytelenül.
József Attila: A KUTYA
Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.
Úgy megsajnáltam, mintha
Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.
Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.
Az eredeti fotót Nagy Károly Zsolt készítette. (https://www.nkzs.hu/)
