Tűz lobban, tojás sül, 5:20, ébresztő! Készülj, a busz nem vár! Ebben mész ma iskolába? Hol a kulacsom? Van kulcsod? Gyere el értem! Nem lehet, dolgozom. Milyen volt a suli? Jó.
Tanév végére olyanokká válunk, mint a KRÉTA rendszer. Mondatbankok töltik ki szinte az egész napot. Ugyanaz a rítus még hétvégén is. Ami elmaradt hétköznap, hétvégén várja a pótlást, és mindig megvárja. Főleg a szennyes ruhák! Nem csoda hát, ha szabadulni szeretnénk. Érdekes tapasztalat, hogy abban az illúzióban élünk, hogy soha nem lesz vége, és csak egy séma szerint működhet minden, mégis alig várjuk a szabadságot. Egy kis nyugalmat, békét. Legalább egy napot a „rendszeren” kívül.
Mint aki magam is rettentően bele tudok fáradni a sokféle szerepbe és teendőkbe, gyakran elgondolkodom azon, hogy jutottunk idáig? Hogy lehet, hogy ennyi az emberélet a világ azon részén, ahol mi élünk? A bennem élő lázadó sorra bombáz a kérdéseivel: Ki találta ki, hogy minimum 8 órát kell dolgozni egy nap? Ki döntötte el, hogy az iskolában hat, hét vagy nyolcszor 45 percen keresztül kell ültetni a gyerekeket? Miért követjük évszázadok óta azokat a sémákat, melyektől úgy érezzük, összeroppanunk, kizsigerelnek bennünket? Valóban ezt az életérzést akarjuk utódainkra hagyni? Miért érzem úgy, hogy nem dönthetek szabadon egy olyan világban, mely a demokrácia és szabadság eszméitől hangos? Miért hallgatnak milliók az egy szavára? Van másik út? Ha létezik is, van bátorságom másképp élni?
Minden kérdés ellenére az igazság az, hogy a rutin, a megszokás megalkuvóvá és közönyössé is tesz. Sőt, ha valami már nem a jól begyakorolt élet szerint működik, frusztrációval, félelemmel és szorongással tölt el. Mert mindennek helye és rendje van onnantól kezdve, hogy hány órakor kelünk, mennyit kell és szabad ennünk, el egészen odáig, hogy mennyi a heti ideális szex, ha jó párkapcsolatot szeretnénk. Miért? Mert egyszer valaki megállapította, és azóta így szoktuk meg.
Sokaknak a legirritálóbb mondatok közé tartozik az „így szoktuk meg”, mégsem tudnak a saját megszokásaikon és diktált életformákon túllépni. Mert ami megszokott egyben kényelmes is. Már nem kell érte megküzdeni. Egyfajta hamis biztonságérzetet kölcsönöz, amiben elhisszük, hogy ami most van, mindig így lesz. Ami pedig túl van a komfort zónán, macerás, olyan újdonság, aminek nem merünk helyet szorítani.
Komikus, de egyben elszomorító jelenet volt az egyik reggelen, amikor iskolába mentünk lányommal. Minden perc ki volt számolva, és meg kellett állni először a vasúti átjárónál, majd egy piros lámpánál. Annyira félt szegényem, hogy elkésik, hogy az egyik zebránál felkiáltott: „No! Hadd látom, ki akar átmenni előttünk és feltartóztatni? Kit kell felpofozni?” Nevetéssel oldottam a feszültségét, de közben mérhetetlenül sajnáltam, hogy az alig kamasz gyermekem ennek a feszített élettempónak az áldozata. Ez az öröksége.
Mondhatná bárki, ez az élet. A mai rohanó világunkban ez a természetes. Szerintem cseppet sem természetes, hogy a magunk rohanását a világra fogjuk. Mert ha megfigyelem, a madaraknak ma is pont annyi idejük van a csicsergésre, amennyi kell, ahogy a kutyának is pont annyi ideje van a lefetyelésre, amennyire szüksége van. A fák nem szoronganak a téltől, és nem nőnek gyorsabban, és az őzek sem szökkennek nagyobbat, hogy megdöntsék az előző napi rekordot. Mi, emberek viszont sietve fekszünk, sietve kelünk, sietve eszünk és sietve szeretünk. Van értelme? Hosszabb lett bárkinek is ezáltal a napja? Inkább rövidül az élete. És mégis így telnek napjaink. Hogy mikor minek van vége, részben tőlünk is függ. De azért csak részben, mert nem vagyunk remeték, és ahhoz, hogy egy teljes rendszer megváltozzon, nem elég az egy változása.
Akik látták a Brian élete c. filmet, biztosan emlékeznek arra a jelenetre, amikor az utcai árus megszólítja az asszonyt, aki a nyakában visz egy óriás plüss szamarat. Mindegy, mi a kínálat, a válasz ennyi: „Jaj! Hagyjon már, nincs nekem időm ilyesmire…” Hányszor mondjuk mi is ezt, miközben szamárságokat cipelünk vagy görgetünk ahelyett, hogy letennénk és a valódi értéket választanánk! Mert időnk van rá, Isten akarja, hogy ez a nap is megtörténjen. Igent mondott a mi életünkre is. Hogy ezt szabadon megéljük, nekünk kell megtanulni nemet mondani arra, ami Isten igenétől elválaszt.
