Falusi környezetben az emberek az évszakok változását nemcsak a naptárban követik, hanem a szomszédságból átszűrődő zajokból is ki tudják következtetni. A nap erős sugarai szépen lassan elbúcsúztatták a lelkes láncfűrészes virtuózokat. Hál’ Isten ilyenkor már az udvaron is kapunk levegőt, mivel a mindent eltüzelők is lezárták az idei fűtési szezont. Beköszöntött a fűnyíró évad, ami azért sokkal kellemesebb az előzőnél, mert tele szívhatjuk a tüdőnket a levágott fű illatával. (Akárhogyan is nézzük, ez klasszisokkal felette áll az autógumi vagy bármilyen már csomagoló anyag füstjének.) Természetesen vannak szezonfüggetlen hangszerek is, mint pl. a flex, mely minden évszakban és napszakban szívesen töri meg a csendet néhány rövid órácskára. Nos, a fűnyírók szépen „duruzsolnak”. Előfordul időnként kisebb technikai szünet is. Ilyenkor a távolból jövő hangok a gép gyártójáról emlékeznek meg pár levegővétel terjedelemben, de ezek inkább tüdő specifikusak, és nem az irodalmi szókincs kicsinységére utalnak. Ha azonban értelemmel, szép szavakkal nem lehet a masina lelkére beszélni, akkor erős kalapálás hangját viszi a langyos szellő. Így kerül ugyanis levezetésre az addigra felgyülemlett feszültség. A jövő héten pedig egy új fellépő (ti. az elromlott és megsemmisített gép helyett frissen vásárolt) hangjára lehetünk figyelmesek. De jól van ez így, mert mi már ebben a rendszerben szocializálódtunk, és ezek a hangok beépültek a mindennapjainkba.
Napi rutinként próbálom lesétálni a penzumomat bottal, hogy meglegyen a kiírt boka torna, mert még mindig a műtét utáni felépülés nagyon hosszú és rögös útján vagyok. Tanulok újra járni, ami minden épkézláb embernek az evidenciák közé tartozik, de így a műtét után ez eléggé nehéz és fájdalmas dolog. Egy kis pihenőt tartottam és leültem a kinti székre. Éppen számba vettem, hogy mit is kellene csinálni. A sok eső miatt már megint lehet füvet nyírni. Nagyon szép ez a gyep, jó sűrű. Bár nem olyan, mint az angol pázsit, ahol minden egyes kinövő fűszál úgy néz ki, mintha valaki fésűvel elrendezné, hogy még véletlen se nőjön egy sem keresztbe. A mi gyepünkben bizony megterem a tarack, van benne gyermekláncfű és még számtalan gaznak titulált növény is.
Van egy kis fehér réti virág, ami folyamatosan nyílik, és olyan tőle a gyep, mintha valaki gyöngyöt szórt volna a zöld fűszőnyegre. Az egyik ilyen kis virágon rajta feledkezett a tekintetem. Nem tudom miért, csak néztem, mert valahogy mindenéből sugárzott az élet. Szép volt és kívánatos. Nemsokára megjelent a közelben egy méh is. Egy távolabbi virágnál töltötte fel a lábain lévő két nagy cekkerét, aztán jól megpakolva elrepült. Úgy látszik, több virágpor nem fér fel neki, mert azt el is kell vinni a kaptárba. Pár perc után azonban ismét visszatért. Onnan tudom, hogy pont az a méhecske volt, ami nem rég elrepült, mert a hátán ott volt ugyanaz a zöld szösz. Kicsit kifújta magát, aztán nem nézett se jobbra, se balra, rám meg főleg nem, csak ismét jól megpakolta a zsákjait, és már repült is át a következő virágra, hiszen nagy munkában volt, nem ért rá beszélgetni. Gyűjteni kell, mert jön a tél, és – mint mindig – hosszú lesz.
Belegondoltam, hogy milyen érdekes kis lények ezek a méhek. Szorgalmasan begyűjtik a nekik felkínált virágport, és közben, vagy inkább cserébe a növényt beporozzák, megajándékozzák új élettel. A kaptár minden kis lakójának ki van osztva a szerepe, kinek-kinek, amit meg kell csinálnia. Ezek a kis lények nem akarnak mások lenni, többnek látszani, mint amik. Nem azt lesik folyton, hogy mit csinál a másik, hiszen nem kérdés, hogy az is tudja a dolgát. Mi emberek mikor jutunk el egyszer erre a szintre?! Mikor hisszük el embertársainkról, hogy ők is tudják a feladatukat, és nem véletlenül vannak ott ahol, és ahogy minden egyes méh, ők is a közösséget szolgálják. A szkeptikusok persze rögtön rávágják, hogy addig még sok hajas fejnek kell megkopaszodnia.
Igen, a méheknek könnyű, mert látják a polarizált fény is, így borús időben is tudnak a nap állása alapján tájékozódni. A közvetlenül a napból érkező fény nem polarizált, de egyes felületek (például a víz) polarizált fényt vernek vissza. A méhek tisztán látnak, míg mi emberek hányszor be tudunk dőlni egy-egy délibábnak, és nem olyannak látjuk a másikat, mint valójában. Ha nem is tudunk teljesen kibújni a bőrünkből, legalább időnként mégis jó lenne segíteni egymásnak, hogy érezzük, emberek vagyunk.
A minap esett meg velem az következő eset, miközben elmentem a boltba a napi 3 liter 2,8-as tejkvóta begyűjtése végett. (Jó, közben vettem mást is. Bizony a magamfajta ember megnézi, hogy hol, mit is érdemes venni.) A pénztárban egy kis hölgy ült, aki minden fizető vevőre ráküldte a „csak” neki szóló céges mosolyát. De látszott rajta, hogy ez már rég nem őszinte, és igazából már gondolatban messze járt. Csak a vonalkódok lecsippantása hozta vissza időnként a jelen világába. Én is sorra kerültem, meg is kaptam a szolgálati mosolyt. Aztán lehúzta a vásárolt árukat.
-Hogyan szeretne fizetni? – tette fel a sablonkérdést fásultan, unottan.
-Kártyával – feleltem, majd hozzá tettem kérdőn: Tök alsó jó lesz, ugye?!
A pénztáros szemei kitágultak ekkor, és látszott rajta, hogy azon kezd el gondolkodni, hogy mit is mondtam neki. De mivel a vasat addig kell ütni, amíg meleg, rögtön folytattam is tovább:
-Tudom, hogy mai nap folyamán már találkozott jó néhány tökalsóval a vásárlói oldalon, de sajnos az élet már csak ilyen, hogy sokkal több a tökalsó, mint a tökkirály.
Kifizettem a számlát. Most már őszinte mosolyt kaptam, és jól esett, hogy egy kedves kis viccel egy percre is örömet okozhattam valakinek.
Ha nem is tudunk olyan összhangban és rendszerben munkálkodni, mint a méhek, legalább ne nehezítsük meg egymás életét. Sőt, ha tehetjük, segítsünk egymásnak. Lehet, hogy csak egy pár perces örömet tudunk adni, de sokszor egy jó szó óriási köveket gördíthet el az útból, mely a másik ember életét akár gyökeresen is megváltoztathatja.
