A dunántúli református egyházi vezetők házastársait bemutató őszi interjúsorozatunk hatodik személye Nagytiszteletű Szabóné Mayer Melinda lelkipásztor, a veszprémi esperes, Szabó János Róbert felesége. A litéri parókia falai között kendőzetlenül beszél gyökereiről, a szolgálat kezdeti nehézségéről, ikrei elvesztéséről, hitvese türelméről, a gyülekezeti iskola hasznáról. Ismerje meg őt és merítsen erőt példájából az olvasó!
Honnan ered a történeted?
Nagyon messziről és egyben nagyon közelről jövök. Egy martonvásári római katolikus családból származok. A szüleimnek olyan rossz élményei voltak a katolikus egyházban, hogy engem nem is kereszteltettek meg. Ezért nekem nagyon sokáig se kép – se hang nem volt hitről és Istenről. Nagyjából hatodikos voltam, amikor kaptam egy hittanmeghívást, amin én szépen beikszeltem, hogy megyek református hittanra. És aztán egy pillanat alatt itt ragadtam a református egyházban.
Ezt az „ittragadást” hogyan fogadta a családod?
Tiszteletben tartva elfogadták. Azt a döntést is támogatták, hogy a Baár-Madasban tanuljak tovább. Mayer nagypapa mesélte, hogy a sváb őseink között voltak protestánsok, akik a vegyes házasság kapcsán reverzálist adtak, és végül így lett mindenki katolikus. Én viszont protestáltam. (nevet) A martonvásári református gyülekezet hittanóráján hallottam először Jézus Krisztusról, ami előtte nagyon hiányzott az életemből, ezért az első pillanatban integráltam a gondolkodásmódomba. Ez kiegészítette azt a világot, amiben gyermekként éltem, és az egyik legelkötelezettebb hittanos lettem a gyülekezetben. Később pedig onnan mentem teológiára.
Van testvéred?
Nincsen. Lehettem volna elkényeztetett egyke, de nem úgy neveltek. A szüleimet nagyra becsülöm, annak ellenére is, hogy nekik most sincs egyházi kötődésük. Egyszerű, kétkezi és intelligens munkásemberek – apukám lakatos, édesanyám asszisztens -, tőlük kaptam a munkaszeretetet és becsületesség példáját. Aki mintegy testvér volt jelen az életemben, az a teológiai szobatársnőm, Barborák Kriszti volt, akivel öt évig laktunk egy szobában, a Ráday Kollégiumban.
A teológia elvégzését követően hol kezdtél szolgálni?
Először nagyon-nagyon délen, Hajóson kezdtem el a szolgálatot, aztán Vértesacsára választottak meg lelkipásztornak, ahol három évig szolgáltam.
Akkor már férjnél voltál?
Nem. Már harminc éves voltam, amikor megismerkedtünk. Robi pedig már harminchatéves volt. Az egy nagy kaland volt, mert egész életünkben folyton elkerültük egymást. Például én Budapesten Robiék házával majdnem átellenben születtem, aztán Robi Velencére járt vonattal a hétvégiházukhoz, és mindig átutazott Martonvásáron. Amikor ő befejezte a teológiát, én akkor kezdtem el a tanulmányimat. Az egyik osztálytársamnak ifivezetője volt ráckevei beosztott lelkészként, szóval folyamatosan volt esélye annak, hogy találkozzunk, mégsem történt meg a nagy találkozás. Végül aztán, amikor már negyedik éve lelkészként szolgáltam, találkoztunk egy mátraházi továbbképzésen. Akkor pont egy válaszút előtt álltam, mert lassan lejárt az a három év, amit a beiktatást követően kötelező leszolgálni, és nem passzoltunk annyira a gyülekezettel, ezért gondoltam, majd a továbbképzésen körbekérdezek és elgondolkodom, hogy merre tovább. Nem hallottam üresedésről, viszont pihentem és jókat sétáltam, ráadásként pedig hétvége felé odajött hozzám Robi – akiről végig azt hittem, hogy Géza, mert egy szituációs játékban így szólították őt, és megkérdezte, hogy tarthatnánk-e a kapcsolatot, megadnám-e a telefonszámomat. „Persze, Géza, megadom az email címemet is!” (nevetünk) Érdekes módon szabo.j.robert névről jött nekem email, de persze összeállt a kép. Isten nagyon kedvesen zárta le a vértesacsai szolgálatomat azáltal, hogy engem Robi mellé adott társul.
Vértesacsáról hova kerültél?
Az augusztusi esküvőnk után egyenest Jászberénybe költöztem, ahol Robi már tíz éve szolgált, és számomra is volt szolgálati lehetőség. A két lányunk ott született.
Az anyaság nagy változást hozott az életedbe?
Egy nehéz történet kezdődött el friss házasként az életünkben. Nagyon boldogok voltunk és nagy reménnyel futottunk neki a gyermekáldásnak, mert hamar kiderült, hogy ikreink születnek, aminek mi egyre jobban örültünk. De aztán elvesztettem őket, és a nagy magasság után nagy mélységbe kerültünk. Többféle egészségügyi probléma derült ki, megműtöttek, és azt valószínűsítették, hogy nem lehet gyerekünk. Az ikrek elvesztése mind lelki, mind fizikai mélységbe lökött bele, és egy évig folyamatosan sírtam. Igyekeztem összevakarni magam, de mindig jött valami, ami visszahúzott, és újra bőgtem. Volt úgy, hogy egész éjszaka bőgtem, reggel összeszedtem magam és megmostam az arcomat, elmentem megtartani a hittanórát, és hazaérve megint bőgtem. Be kell vallanom, hogy az a nagy mélység, amiben kimondtam, hogy nagyon haragszom Istenre, nem tudom elfogadni tőle az ikrek elvesztését, és nem akarok benne hinni és kidobtam a Bibliámat, Robinak is egy megrázó időszak volt, amit hősiesen tűrt. Az a mélypont egyben lelki épülés is volt, mert amikor kimondtam, hogy nem hiszek Istenben, akkor minden kiürült, ami addig értelmet és célt adott az első gyerekkori hittanórától kezdve. Ez az állapot eltartott egy hétig. Nagyon nehéz volt, mert ott voltam lelkészi végzettséggel, és ahogy az evangélium mondja „kapálni nem tudok, koldulni szégyenlek”, mihez kezdjek. Robi pedig azon töprengett, hogy hogyan kommunikáljuk ezt a gyülekezetnek.
Kieszeltetek valami jónak tűnő stratégiát?
Nem volt szükség rá. Azon a héten neki láttam letörölgetni a könyvespolcot, és megszokásból hozzányúltam az egyik prédikációs kötethez, letörölgettem, és magamban gúnyosan azt mondtam, „na, lássuk, mit szól hozzám a nemlétező Isten.”. Kinyitottam egy igehirdetésnél, olvastam belőle egy mondatot, és az egy olyan személyes, megszólító mondat volt, hogy lelkileg teljesen hanyatt vágódtam tőle. „Jó – mondtam, – most már értem, amivel küszködtem egy teljes évig, és ha lehet, akkor kezdjük újra.” Az az élmény számomra a második megtérésem volt, ami sokkal mélyebb és átéltebb volt, mint gyermekkorom ragaszkodó lelkesedése. Az az egy mondat, amit az igehirdetésen keresztül adott Isten, elvette minden fájdalmát az addig rettenetesen égető és dühítő dolognak. Úgy éltem meg, mint egy testi gyógyulást is. Hasonlóan hatalmas dolgot vitt akkor Isten véghez az életemben, mint amikor Jézus a sorvadt kezűt meggyógyította. Azóta is hiszek abban, amit megtapasztaltam: minden mélységünknek van egy Istentől való személyes válasza, ami meg tudja gyógyítani a lelkünket akkor is, ha ilyen mélységű fájdalomban vagyunk.
A váratlan és teljes gyógyulásra hogyan reagáltál?
Azt mondtam, hogy jó, ha Isten így akarja, akkor nekünk nem lesz saját gyerekünk, hanem felügyelem a gyülekezeti gyerekeket és minden gyerekmunkát elvállalok a gyülekezetben. Ezt amúgy is a lelkészfeleségre szeretik bízni, de korábbi állapotomban én rettenetesen megviselőnek találtam mindezt. Isten gyógyítása után azonban a gyülekezet gyermekei közötti szolgálatot már egyáltalán nem tapasztaltam megterhelőnek. Érdekes, hogy Johanna lányunk hamarosan meg is fogant. Fontos hangsúlyoznom, hogy nem Johanna gyógyította meg a lelki sérülést, hanem előbb Isten megérttette velem a tanulságot saját életemre és hitemre nézve, és utána adta Johannát. Bár nem sok reményünk volt arra nézve, hogy megmarad, de készen álltam az újabb próbatételre. Johanna megszületését hihetetlen nagy csodának élem meg, ezért is kapta az „Isten kegyelmes” nevet. Detti pedig egy ajándék ráadás, aki tizennégy hónap múlva megszületett. Sokáig nem is tudtam róla, hogy úton van, de megérkezett. Korban közel állnak egymáshoz, és jól érzik magukat így.
A gyermekeitek életében mennyire meghatározó, hogy gyülekezetben éltek?
Nagyon jó helyzetben vagyunk, mert nem tolakodó a gyülekezetünk, ugyanakkor nagyon kedvesek a gyerekeinkkel. Szóval a lányaink mindazt élvezik, amit egy lelkészgyerek élvezhet a gyülekezetben, mégsem másznak bele a személyes életükbe. Főleg Detti közvetlen személyiségű. Én úgy látom, számukra nem teher, hogy gyülekezetben nőnek fel, különben kamaszként már lázadnának ellene. Nálunk elvárás a vasárnapi templomba járás, hiszen keresztyén emberként ez hozzátartozik az életformánkhoz. Ők tudják, hogy vasárnap anya nem mos, nem pakolunk elő nagyobb munkához, hanem van időnk egymásra. Hacsak nincs valami eget rengetően sürgető dolog. Most van annyi változás az életkorukból fakadóan, hogy már nem jönnek ki velem gyerekfoglalkozásra, hanem bent maradnak meghallgatni az igehirdetést. Azt azért szeretném elkerülni, ami sok lelkészgyerek sorsa, hogy amikor lekonfirmál, akkor gyerekistentisztelettartónak vagy kántornak kell lennie a gyülekezetben. Ha ők maguk szeretnék – ahogy Dettim mostanában kikönyörögte a gyerekfoglalkozás tartását -, úgy rendben van, de ha nem, azt is elfogadom.
Nem vagy klasszikus értelemben véve esperesné, hiszen felszentelt lelkész vagy, mégis megkérdezem tőled, hogy szoktál reprezentatívan jelen lenni az egyházmegyétekben?
Én igazából nem is érzem magam esperesnének abban az értelemben, hogy ez pozícionálna valahova. Nem is szeretek reprezentálni, hanem jobban szeretek háttérben maradni, mert introvertált és visszahúzódó személyiség vagyok. Néha megkérdezem magamtól, hogy a szöszbe lettem én lelkipásztor. Tudom a választ: ez nem az én elgondolásom volt, hanem erre elhívásom volt és erre kapom az erőt Isten Szentlelkétől. Viszont sem a reprezentálásra, sem az esperesnéségre nincs elhívásom. Ha kell, akkor jelen vagyok, de inkább háttérember vagyok. Néha elgondolkodom azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a férjem élete, ha könyvelő lennék vagy jogász lennék, vagy akár pedagógus lennék, mert sokkal könnyebbé tenném a szolgálatát. Most csak annyit tudok tenni, hogy helyettesítem őt vagy az egyházmegyében hiányzó lelkészt, amikor kell.
Az életedben milyen dolgok indítottak, illetve indítanak hálára?
Hosszan sorolhatnám, a már említett dolgokat is beleértve. A szüleim normális családi hátteret biztosítottak, aztán van férjem. Nekem, aki harminc évig egyedül voltam és falusi lelkésznőként azon tűnődtem, hogy lesz-e egyáltalán férjem. És lett, nem is akármilyen! (nevet) Aztán lettek gyerekeink. És ahogy az Úr vezetett ezekben a dolgokban, az egészen különlegessé tesz mindent. Ma már a nagy tragédiára is hálával tekintek, mert Isten valóságát élhettem át benne, hogy ő ott volt és vezetett engem. A hétköznapokban is hálát ébresztő dolgok fordulnak elő. Például az interneten hallgatva igehirdetéseket, podcast-ben hallgatva teológusok mélyről ásott gondolatait. Hálás vagyok az iskolánkért, a munkámért, ami folytán is gyerekek között lehetek. Közel százhatvan hittanos gyerekem van, mert nálunk vagy református, vagy katolikus hittanra járhatnak a gyerekek, harmadik út nincs.
Az iskola alatt a helyi református általános iskolát érted, ugye?
Igen, a Litéri Református Általános Iskola 2012 óta egyházközségi fenntartásban működik. Többen lebecsülték, hogy nem megyünk vele semmire, a gyülekezet nem fog profitálni belőle. Én pedig azt mondom, hogy de igen, mert bár kevesen, de mind a szülők, mind a gyerekek közül csatlakoztak a gyülekezethez, és ők az iskola nélkül nem jöttek volna be a gyülekezetbe. És azok a konfirmált fiatalok, akik a tanulmányaik miatt messze elmennek, egyszer visszatérnek az egyházhoz. Én nagyon bízom a református intézményeinkben, különösen a litéri református iskolában, ahova tehetséges és értelmes gyerekek járnak, akikkel érdemes foglalkozni.
Litéren átutazva életrevaló falu képét látja az ember. Benne élve is ezt tapasztalod?
Litér egy köszönős, mindenkit ismerő falu volt, most azonban ez megváltozott, mert nagyon sokan költöztek be a TLC üzem miatt és Veszprém közelsége miatt. Úgyhogy nagy lakosságnövekedés van, azonban a beköltözők senkihez és semmihez nem kapcsolódnak. A piacon lassan senkit nem ismerek, pedig tíz éve itt élek. Az iskolánkba járó gyerekek szüleit mi ismertetjük meg egymással, de gyakran előfordul, hogy ez őket zavarba hozza és idegenkednek ettől. A lakosságnövekedés egy lehetőség mind az iskolánknak, mind a gyülekezetünknek, hogy fennmaradjon, és ez is hálára indít engem.
A sok áldás és lehetőség között milyen kihívásokat tapasztalsz?
Amivel én folyamatosan szembesülök a gyerekek között, az a roppant szabadelvű nevelés, amivel nem könnyű felvenni a versenyt. Folyamatosan tapasztalom a mindent megengedő nevelés árnyoldalát, ami megjelenik például az önzésben, az agresszióban. Ezeknek kezelése húsz fős csoportokban folyamatos és nagy kihívás. Hazajőve imádkozom is ezekért a gyerekekért. Aztán a kihívások közé tartozik a férjem esperesi feladatköre, amiből nem is oszt meg velem mindent, de én látom rajta a leterheltséget és feszültséget. Ma egy esperestől azt várják, hogy szerezzen annyi pénzt, hogy minden parókiát és templomot felújíthasson az összes gyülekezet, mindenhova jusson szolgálati autó, hozzon a gyülekezetekbe olyan kiváló prédikátorokat, akik ingyen hirdetik Isten igéjét, és elvannak egy sátorban is a templom tövében, közben pedig lenyírják a füvet, tataroznak, vakolnak, gyülekezeti tagok lelkét ápolják. (nevet) Természetesen ebből feszültség keletkezik, mert az esperesnek nem ez a feladata, és irreális elvárásokat nem is lehet teljesíteni. Én pedig annyit tehetek, hogy igyekszem az eszköztelenségből adódó feszültséget szeretetemmel csökkenteni, és segítem abban, hogy a kedve megmaradjon.
Saját belső feszültségedet hol vezeted le?
Nagyon szeretek kertészkedni. Igaz, gyakran csak tűzoltásként végzem el a feladatot: gyorsan kigyomlálom, gyorsan megkapálom, mert vár rám a következő feladat. Régen varrtam, de ma már annak is örülök, ha jut időm olvasni. Szeretem a szépirodalmat, de legtöbbször céltudatosan teológiai irodalmat olvasok.
Van kedvenc vagy emlékezetes igéd?
Számtalan olyan igém van, ami személyes élményhez kapcsolódik. Akár az, amit az elhívásomhoz kapcsolódóan kaptam Mózes második könyvéből: „Valamely helyen akarom, hogy az én nevemről megemlékezzetek, elmegyek tehozzád és megáldalak téged”. (Szerkesztői megjegyzés: 2Móz 20,24,) Aztán az a bizonyos igeszakasz, amiről az az igehirdetés szólt, ami teljes változást hozott az életembe, a tékozló fiú példázatában olvasható: „…te sohasem adtál nekem… Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied”. (Szerkesztői megjegyzés: Lk 15,29-31) Továbbá János apostoltól az a gondolat, hogy „aki engem követ, nem jár sötétségben”. (Szerkesztői megjegyzés: Jn 8,12) Nagyon sok kedves igém van, és hosszasan tudok bennük gyönyörködni. Nagy felfedezésem most az egyszerű fordítású Biblia, mert egy új bibliaélményt ad, és rendkívül találó fordítási ötletei vannak, ezért érdemes az eredetivel egybevetve olvasni.
Kívánom, hogy Isten Igéje által újra és újra ajándékozzon meg téged erősítő, felvidító és útmutató üzeneteivel! Mint gyermekek között örömmel szolgáló anyuka elfogadsz egy a villámkérdés-játékot?
Persze, már vártam, milyen villámkérdések lesznek nekem!
Esernyő vagy kesztyű? Kesztyű.
Rebeka főztje vagy Lea fátyla? Rebeka főztje.
Ringatás vagy pörgetés? Pörgetés.
Béka vagy skorpió? Béka.
Júda vagy Áron? Júda.
Gyöngy vagy kavics? Kavics.
Pollák Kaim vagy Egeresi héber szótára? (nevet) Mindkettő marad!
Rafináltság vagy szellemesség? Szellemesség.
Prédikálás vagy hitoktatás? Prédikálás.
Karóra vagy deréköv? Karóra.
Köszönöm a beszélgetést!
