Nálam jóval nagyobb gondolkodók, költők, írók próbálták már megfogalmazni több-kevesebb sikerrel, hogy mit jelent magyarnak lenni. Éppen ezért én most nem is teszek kísérletet arra, hogy megfogalmazzam a megfogalmazhatatlant. Csupán két, igencsak ellentmondásos, magyarsággal kapcsolatos eset gondolkodtatott el.
Nemrég volt az idei Oscar-díjátadó gála, melyen – véleményem szerint – a filmek már egyre inkább csak díszletéül szolgálnak az éppen divatos ideológiák reklámozásának. Ez a rendezvény manapság sokkal inkább a mindent gyarmatosítani akaró liberális, progresszív sznobság seregszemléje, mint a filmművészet igazi ünnepe. Éppen ezért mivel lehet ott kitűnni? Alkotói, művészi teljesítménnyel egyre kevésbé. Helyette divatos szlogeneket kell megjeleníteni és puffogtatni mind a filmvásznon, mind pedig a mikrofon mögött. Vagy úgy kell felöltözni, hogy az minél meghökkentőbb legyen. (Látva az idei ruhákat helyesbítek: ma erre az eseményre inkább divatosan levetkőzni, nem pedig felöltözni kell.)
Nos, a gálához kapcsolódó sajtótájékoztatón mégis elhangzott valami, amit néma csend követett. Jamie Lee Curtis azt találta mondani, hogy büszke magyar gyökereire, örökségére, hiszen apai ágon magyarok voltak a nagyszülei. Még egy kis dalocskába is belekezdett magyarul. Teljesítményét a szabadság, a tolerancia, a bevándorlás őshazájában néma csend követte, végül még szinte a színésznőnek kellett exkuzálnia magát, és humorral elvenni a csend bántó élét. Történt mindez abban a Hollywoodban, melyet némi túlzással magyarok hoztak létre. Történt mindez azzal a friss Oscar-díjassal, aki egyébként sok tekintetben (pl. gyermeke transzneművé válásának támogatása) az ottani mainstream elvárásainak megfelelően éli az életét. Jamie Lee Curtis egyébként pár éve ellátogatott Mátészalkára, ősei nyomába eredve. Édesapja, Tony Curtis is többször járt a városban. Személyes relikviáiból kiállítást rendeztek be Mátészalkán, emellett a színész legendáról kávézót is elneveztek. Jamie Lee Curtis látogatásakor ezeket a helyszíneket is felkereste, valamint látogatást tett a helyi zsinagógában.
Mindezek után mire véljük Jamie Lee magyarságát?
A másik eset a tegnapi ünnephez kötődik. Március 15-én érdekes volt bekapcsolódni a TV-n keresztül a Nemzeti Múzeumnál rendezett ünnepségbe. A műsor egy pontján a 10 éve hozzánk akkor még csak tanulni érkezett, de 2018 óta már magyar állampolgár, vietnami származású fiatalember, Ninh Duc Hoang Long énekelte el a híres Hazám, hazám áriát a Bánk bánból zsinóros ruhában. Az összkép számomra is meghökkentő és szokatlan volt. Produkciójáról aztán igen ellentmondásos véleményeket olvastam. Nem zenei, előadói képességei osztották meg a kommentelőket, mert nagyon színvonalasan énekelt. Nem is ez okozott bennem némi megdöbbenést, hanem az, hogy vajon pont neki kellett-e nemzeti ünnepünkön elénekelni ezt az ízig-vérig magyar, hazaszeretetről szóló áriát? Kölcsönvéve a jézusi mondatot: „Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Jó látni azonban, hogy Jézus ezzel a „idegenezéssel” nem a leprából meggyógyult, hálás samáriait minősítette le, sokkal inkább az övéi elé tartott tükröt. Március 15-ről, az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról szeretjük azt gondolni, hogy az csak a miénk, e honban született magyaroké, holott akkor is hány máshonnan érkező ember fogott össze velünk, és azonosult a mi szabadságharcunkkal. Nem is beszélve arról, ha megvizsgáljuk pl. Petőfi származását, de sok más nagy magyarét is, bizony érdekességekkel találkozunk. Jóllehet az aradi vértanúink közül többen még magyarul sem tudtak, mégis a legnagyobb áldozatot hozták meg hazánkért, szabadságunkért.
Szóval akkor mit is gondoljunk Ninh Duc Hoang Long magyarságáról?
Keresztyénként is sokszor nagyon ellentmondásos gondolatokkal szembesülök a nemzetet, a magyarságot illető kérdésekben. Vannak hívő emberek, akik a keresztyén univerzalizmust hangsúlyozzák. Utalnak például arra, hogy „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög” (Gal. 3:28), ezért meghaladottnak tartják már azt is, hogy egyáltalán nemzetről, magyarságról, népünk iránti különleges szeretetről, nemzeti öntudatról gondolkodjunk. Ezzel szemben ott él egy másfajta gondolkodás is sok hívő fejében, mely szívesen cseréli fel a bibliai választott nép gondolatát a magyarság isteni kiválasztottságával. Így az ő spiritualitásukban a Bibliától idegen elemek és eszmék jelennek meg, és keverednek a keresztyén tanítással. A végletek mellett szembe kell még néznünk református történelmi örökségünkkel is, melyben számos példát látunk arra, hogy a mély, Krisztusba vetett hit kéz a kézben járt a népünk szabadságáért, felemelkedéséért folytatott küzdelmekkel. Látjuk azoknak példáját, akik egyenesen isteni elhívásból vezették le nemzeti érdekeink melletti kiállásukat, hazánkért hozott áldozatvállalásukat.
De mi a helyzet a mi magyarságunkkal? Fontos egyáltalán ez a kérdés? Beszélhetünk még hazaszeretetről? Nekem református, hívő keresztyénként is nagyon lényeges ez. És nemcsak azért, mert a világ sok szegletét bejárva, rövidebb hosszabb időszakokat külföldön is eltöltve, mindig megingathatatlanul hazahúzott a szívem. Nemcsak azért, mert bár az átlagnál jobban elboldogulok az angol nyelvvel, mindig is tudtam és tapasztaltam, hogy soha nem fogom tudni olyan gördülékenyen és árnyaltan kifejezni magam idegen nyelven, mint szépséges anyanyelvemen. Hanem azért is, mert szilárd meggyőződésem, hogy az én küldetésem, az én elhívásom első renden magyar népemhez szól. És az elhivatásomat attól az Istentől kaptam, aki egyik oldalról „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén”, de ugyanez az Isten meg is határozta „elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent…. hiszen nincs messzire egyikünktől sem” (ApCsel 17:26). Ha nagyon filozofikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az Isten kegyelme által készített univerzális üdvösségre az elrendelt lokalitásban, azaz egy-egy nép keretein belül találhatunk rá.
Én ebben az Istentől kapott hivatásban és keretben élem az életem. Hálával és örömmel fogadom az Ő kezéből mindazt, ami áldásos, szép, előre vivő ebben a hazában. Népem iránti szeretetem, ragaszkodásom Krisztusra nézve azonban soha nem vezethet kritikátlan dölyfhöz, felsőbbrendűségi képzethez, magyarságomat nem mások rovására élem meg. Jól látom emberlétünk egyetemleges bűnösségéből, mindezeknek történelmi lecsapódásából fakadó sajátságos bűneinket is. Jézus keresztyén magyarként felszabadít az ezekkel való szembenézésre és a jobbításra, akaratának cselekvésére egyaránt.
A válasz pedig arra a kérdésre, hogy ’ki a magyar’, nagyon hasonlít ahhoz a válaszhoz, amit a ’ki Jézus igazi követője, ki az igazi keresztyén’ kérdésre adunk. Jézussal és a magyarsággal kapcsolatban sem a beleszületés dönt, hanem a szív elhatározása, a vele való azonosulás, az érte élés és az áldozatvállalás.
