„Mintha külföldön minden egyszerűbb és könnyebb volna, mint nálunk.” Ezt mondják fiataljaink sorra, akiket kérdezek az iskolákban. Ezért a legtöbbje gondolkodás nélkül hagyná el hazáját a jobb élet reményében.
Napi panaszaink között hallják, hogy a pénzünk vásárlóértéke egyre csökken, az oktatás, egészségügy és politika terén rengeteg fejlődni valónk van. Le vagyunk maradva a nyugati világ nyitottságához és befogadó szelleméhez képest. A legapróbb frusztrációnkat is kivetíthetjük kormánypártra és ellenzékre, egyházra és Istenre, de lényegében bárkire. Mert mindig kell valaki, akit felelőssé lehet tenni azért, ami van vagy éppen hiányzik. Azt gondoljuk, a boldogság forrása tőlünk független valóság, legyen az tárgy, személy vagy földrajzi hely. Ha majd bizonyos dolgokat sikerül elérni, ha azzal a valakivel élünk az álmainkban elképzelt helyen, akkor lehet csak teljes az élet. De mindig van egy következő lépcsőfok a vágyak valóságában, amit jó volna meglépni! Így vagyunk idomítva és irányítva a média valósággyárában és világunk sok egyéb szegmensében.
„Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S odahagytam őslakom, s anyámat.” – írja Petőfi a Távolból c. versében. Őszinte és komolyan gondolt kérdésem mindig, miért nem jó megmaradni magyarnak Magyarországon? Valóban olyan mocsár lenne hazánk, ahol nem érdemes gyökeret verni? Hátat fordítani nyelvnek, kultúrának, szülőknek, miért egyszerűbb, mint felvállalni megmaradásunk küzdelmét?
A felszínt kapargató kérdésekre úgy tűnik, lehet egyértelmű, de mélyen sebző és meggondolatlan válaszokat találni, melyek több napra elegendő vitát generálnak családtagok, barátok, generációk és pártok között. De nem is több napos vita ez már, inkább betokosodott életfájdalom, amiből egyelőre úgy tűnik, nincs kiút. Nehéz dűlőre jutni, mert az olyan fogalmak, mint igazság, szabadság, tisztelet és méltóság egyre inkább kifakulnak és a manipuláció, valamint visszaélés fegyvereivé válnak. Ha ma a liberalizmus a szavak valóságtartalmának hitelesítője, esélye sincs annak, aki valóban értelmes vitát szeretne kezdeményezni fontos kérdésekről, mert nem lehet létrehozni a közös platformot, ahol a szavak jelentéstartalma ugyanaz. Hogyan is juthatnánk el az olyan komoly kérdések megvitatásáig, mint például az oktatás és egészségügy krízise, ha elvesztünk az olyan alapfogalmak megértésében is, mint férfi és nő? Terelésnek csak-csak elmegy egy ilyen vita, de hogy nem ettől leszünk boldogabbak és békésebbek ebben a világban, abban biztos vagyok!
Ahogy abban is biztos vagyok, hogy a hangulatkeltő mémek és videók, amik azon túl, hogy az emberek amúgy is feszült idegein húznak még egy kicsit, nem sokat akarnak üzenni az ittlévő magyaroknak. Mit akar elérni, aki a világ különböző országaiból jelentkezik be megmutatva a napi kenyér, cukor vagy tej árát? Valódi nyereség az, hogy külföldön élő magyarként olcsóbban tankolhat? Csak mi vagyunk szerencsétlen megvezetettek? Minden bizonnyal tudatlan és naiv vagyok sok tekintetben, de ha valaki azt gondolja, csak minket manipulálnak, nem egyedül vagyok naiv ebben a világban.
Mit kíván a magyar nemzet?
Leginkább azt, amit ennek a világnak minden embere. Jólétet, jóllakottságot, nyugodt életet anélkül, hogy valaki állandóan zargatná és megmondaná, mit tegyen. Kevesebb munkát, több pénzt. Márkás ruhát, wellness hétvégét, nyáron nyaralást, télen síelést, mert most az a módi. Zabtejes lattét, avokádós pirítóst és protein szeletet mert ettől egészségesebb lesz. Jogot az oktatáshoz, az azonnali adathozzáféréshez, tökéletes testhez, összkomfortos házhoz.
Ami tájegységenként eltér nem az igényszint, hanem a lehetőség és anyagi bázis egy olyan élet elérésére, amit boldognak vélnek látni a közösségi médiában és a mozivásznon. Mert az egyre növekvő igény csillapíthatatlan éhségű szörnyetege világunknak, amit jóllakatni soha nem lehet. Csak alább adni tudunk, ha már nincs tovább. De annak árát nem tudom, ki és mikor kívánja megfizetni. Ha önként nem tudunk lemondani, majd rákényszerülünk. Következmények nélküli végtelen ideig tartó növekedés és jólét ugyanis nem létezik.
Ha a jó nem elég jó, létezik-e olyan jó bárhol ezen a világon, ami már elégnek mondható?
