Te vagy-e vagy mást várjunk?
Sokat gondolkodom azon, keresztelő János mennyit tudhatott előre a Messiásról. Azt hiszem, hogy ha nem is sokat, mégis a földiek közül ő a legtöbbet. És mégis felteszi a kérdést. Nem kezeli evidensnek, kérdez. Nem gondolja magáról azt, hogy neki azt érzésből, vagy rációból tudnia kellene. A méhben még talán a lélek által rúgott, de most ennél a találkozásnál kérdez.
Te vagy-e?
Jézus válasza is izgalmas. Ha azt mondja: Én vagyok, bennem is bizony elindulna a vezérbolha, hogy egy újabb önjelölttel van dolgunk. Ha nemet mond, nincs is miről beszélni. Nincs jó válasz erre a kérdésre. Bár keresztelő János nem olyan farizeus féle kérdést akar feltenni, amikkel később megpróbálják – van rajta sapka, vagy nincs rajta sapka alapon – elveszíteni Jézust, de mégsincs jó válasz erre. Illetve mégis: Jézusé, aki nem eldöntendőként tekintett rá.
Válaszában jön a próféciák beteljesedése. Azoké a szövegeké, amiket János jól ismert és amikre várt. Bizonyítékokat kap, nem szavakat és önigazolást. Bámulom, hogy Jézus mindig mennyire tudta, mit kell mondani. Tudta mi az a nyelv, ami többet mond Jánosnak igennél, vagy nemnél.
Több helyzet fordult elő körülöttem mostanában, amikor valaki hallgatása többet mondott – és nagyobb bajt okozott esetenként – mintha akár rosszul is, de kommunikált volna. Egyetemi diákjaim is meséltek egy esetet, amikor egy iskolai abúzust követően bár az elkövető igazgatót eltávolították és a gyerekeket megeskették, hogy senki nem mond semmit a sajtónak, de a következő tanévnyitón hirtelen jött új vezető egy fél szót sem ejtett a történtekről. Egy ilyen esetben azt se mondani, hogy „köszönjük, hogy a megrendült bizalom ellenére a szülők kitartottak az iskola mellett, és ide járnak a gyerekeik” vétek. Csak úgy szó nélkül menni tovább nem csak az eset semmibevétele, de a diákok és a szülőké is. Watzlawick szerint nem lehet nem kommunikálni, és sokszor a csöndünk hangosabban üvölt. Sőt, akár teret nyithat pletykáknak és fantáziának, ami még rosszabb lehet, mint az az igazság, amit elhallgatni vágynánk.
A másik hiba, amibe lehet esni, hogy bizonygatjuk önmagunkat. Egyetemista hallgatókkal retorika órán felidéztük, milyen rossz beszéd élményeik vannak. Jöttek sorra a tanévnyitó és záró alkalmak és egy-két mise vagy prédikáció is, vagy egyetemi félrecsúszott kurzus. A legtöbb kielemzett esetünkben az történt, hogy a célt, az elsődleges szempontot felülírta az, hogy a beszélő úgy érezte, a szerepét kell nagyon komolyan kommunikálnia. Szerepbeszéddé vált a kezükben a közlendő. Amikor igazgatók például statisztikákkal jönnek a továbbtanulásról, vagy versenyeredményekről, tudják-e, hogy azoknak beszélnek, akik oda járnak és már oda íratták a gyerekeiket, tehát nem kell őket meggyőzni. Valójában a beszédük 80%-a azokhoz szól, akik nincsenek is ott. A diák meg ájuldozzon csak a fehér ingben, mit neki évindító üzenet… Az év végi bónusz meg nem adását lebegtető főnök, vagy aki kétmondatos ügyet két oldalon át fejteget a cizelláltság kedvéért, ez mind arról szól, hogy a közlő maga szeretne a többiek szemében valamilyennek tűnni, és ezért az eredeti célt már rég eldobta, vagy legalábbis hátrébb sorolta. A Biblia egyik bűnre használt héber kifejezése a célt eltévesztett nyíllövés, azaz mellé trafálás. Ha az ilyen beszéd nem az, akkor mi?
Jánostól azt tanulom, hogy szabad merni kérdezni Istent. Lesz válasza. És nem kell azt várni, hogy majd én automatikusan tudom mit akar Isten, hiszen még Jézus első számú prófétája és beharangozója is kérdésre szorult. Sem az emóciómtól, sem a rációmtól nem kell várni, hogy alapból megmondja, mit akar Isten. Kérdezni kell. Megnyugtató ez és kinyit a párbeszédre.
Jézustól pedig azt tanulom, hogy hogy lehet nem keveset, nem sokat, hanem annyit és azt mondani, amennyire szükség van. Mértani pontossággal a célra tartva.
E kettő bőven ad tanulnivalót, és imatémát is.
