Már fél hat is elmúlt, mire hazaért a feleségem. Ez ilyenkor decemberben már öreg estének számít. Ettél valamit vagy most akarsz vacsorázni? – kérdeztem tőle. Ettem egy melegszendvicset, mert már ki akart lyukadni a gyomrom. – volt a válasza. Milyen napod volt? – kérdezősködtem tovább. Hosszú, megint csak nagyon hosszú nap volt ez a mai is. Csak hadd üljek le, kicsit kifújom magam, addig mesélj inkább te! Sok minden nem történt velem, de elmondtam, hogy sikerült végre az autóját a szerelőnél rendbe rakatni, megtörtént az olajcsere. Mikor rákerült a sor, meghallgattam az ő beszámolóját.
Reggel az én kocsimmal ment el, mert én elvittem az övét a szerelőhöz. Láttam, hogy fekete kabátját szépen beterítette a hátsó ülésre. Mint kiderült, ez a mai egy jelesebb nap volt, amihez ünnepibb viselet dukált. A délelőtti teendőkhöz tökéletesen megfelelt a hétköznapi kínai kabátja is, mert amire hivatott azt üzembiztosan hozza a 150% műanyag. De délután ünnepség lesz, ezért vitte a másikat is. A reggeli csúcsforgalom minden „szépségét” meg- vagy túlélve érkezett meg a parókiára. A drót szamara már indulásra készen várta, csak a nyergébe kellett pattannia, és irány a közeli iskola, hogy időben ott legyen. Az volna a nagy szégyen, ha diákoknak kellene várni rá, mert elkésik. Volt két lyukasórája, így visszakerekezett a parókiára, ahol egy „kis” papírmunka várt rá, mert ugye adminisztráció nélkül nincs egyház, ahogy egyik egykori professzora szokta nekik mondani. Szakadt az eső miközben elindult a következő órákra. Eszébe jutott, hogy tisztára olyan már, mint a filmbéli Terminátor (fém vázon élő szövet). Ezen aztán elmosolyodott, mert most duplán is igaz volt ez, hiszen nemcsak a bicikli fémváza volt alatta, hanem a gerincét is 8 db titán csavar fogja össze. Ha még a már nem sokáig halogatható csípőműtét is meglesz, akkor triplán is helyénvaló lesz ez a meghatározás. De a jelen áraknál az egy vagyon, amire még spórolni kell, mert a kórházi várólistákra csak a dédunokáknak lehet eséllyel időpontot foglalni. Különben is most előbb az én boka műtétem következik. Be kell osztani, hogy legalább egyikünk mozgóképes legyen.
Kiderült, hogy délutánra a szalagavatójára hívta meg az egyik kedves tanítványa, ezért is kellett az ünnepi kabát. De az eső csak esett rendületlenül, így a posztó helyett mégis marad a műanyag, mert nem szeretett volna újra elázni. Egyébként is szerintem teljesen mindegy, hogy milyen kábát lóg a fogason. De neki persze nem, otthon nem ezt tanulta.
A szalagavatót az igazgató úr beszéde nyitotta meg, melyben visszatekintett a gyorsan elröppent évekre, intelmekkel és jószívű tanácsokkal próbálta ellátni az érettségire, az életre készülő „vénülő” diákokat. A végzősök közül egy kislány (neki már csak mindig azok maradnak) megköszönte a kapott útravalót, a sok törődést. Elmondta, hogy mekkora kettősség van benne és osztálytársaiban. Hiszen egyik oldalról már nagyon várják az iskola végét, de másik oldalról olyan jó, hogy még maradhatnak kicsit a megszokott, biztonságot sugárzó arcok és falak között. Itteni tanulmányaik befejezésének közelsége értékeli fel igazán számukra az addig még hátralévő napokat.
Az ünnepség fénypontja a szalagok feltűzésén túl az a tánc volt, amire már hetek óta lázasan gyakoroltak a 12-dikesek. A gyönyörű ruhába öltözött ifjak szép koreográfiát mutattak be egy klasszikus keringő dallamára. Mosolyt csalt az arcokra a még azért gyerek, de azért már majdnem felnőtt diákok némelyikének kissé esetlen mozgása, igyekezete. Igazából ez adta táncuk diszkrét báját. Az, ahogy a kamaszok felnőttesen próbálták követni a megbeszélt koreográfia lépéseit több kevesebb sikerrel. Amikor véget ért az osztály tánca, a hagyományok szerint az ifjú szalag tulajdonosok odamentek és illendően felkérték táncra a szüleiket. Nagyon szép és megható ez a pillanat. Volt azonban köztük egy fiú, Ábel, aki csak állt, mert nem tudta, hogy mi tévő legyen, hova is menjen? Kit kérjen fel a keringőre, hiszen az ő anyukája pár éve már Isten országába költözött, elvitte a betegség. Ábel csak állt félre húzódva, de vele együtt megállt az idő is. A levegő megfagyott körülötte. Most mit tegyen? Neki megint félre kell állnia, mert ő nem olyan, mint a többiek. Ábelnek nem adatott meg ez az önfeledt, boldog pillanat sem. Az apjával mégsem táncolhat, pedig csak ő maradt neki. Ez az Ábel volt az, aki meghívta a feleségemet a szalagavatóra. Ő is jól látta a szomorúságot, a tanácstalanságot Ábel és az apja, Ádám arcán. Összebeszéltek Ádámmal, hogy orvosolják a kialakult helyzetet. A feleségem, az egykori hitoktató, intett Ábelnek, hogy jöjjön oda hozzá, majd ő, a ’Zsuzsa néni’ táncol vele Sosztakovics általam nagyon szeretett remekművére, melyet a szervezők választottak erre az alkalomra. Csak egy tánc volt. Utána még beszélgetett egy kicsit Ádámmal és Ábellel, majd megkereste a többi egykori diákját, hozzátartozóikat is, aztán elindult haza.
Próbálta nekem megfogalmazni, hogy mi minden kavarog a fejében és a lelkében azóta is. Elmondta, hogy a tánc alatt Ábelt látva Évára, az anyukájára gondolt. “Hogyan is lehetne elmondani azt, hogy bocsáss meg Éva, hogy helyettesítettelek. De tudod, hogy én azt szerettem volna, ha te vagy itt, és te éled át ezt a neked kijáró boldogságot. Sokszor próbáltam lelki tanácsot adni a betegséged során, miközben legbelül csodáltam azt az erőt, amivel oly sokáig tudtál küzdeni akkor is, amikor orvosilag már lemondtak rólad. Hittél benne, hogy harcod nem egy vesztes küzdelem, mert minden egyes nap megérése és megélése a te győzelmed, hiszen tovább láthatod felnőni a fiadat. Ott voltam lélekben veled akkor is, amikor elfogyott az erő, és utolsó üzenetedben engem kértél a búcsúztatásodra, és arra, hogy figyeljek oda Ábelre akkor is, ha már te nem leszel. Most csak ennyi tellett tőlem, egy icipicit próbálok betömködni azon a nagy űrön, amit magad mögött hagytál.”
Sosztakovics valcertje nincsen még 5 perc sem, mégis – úgy gondolom – összefoglalja feleségem eddigi 28 éves lelkészi szolgálatának minden szépségét és szomorúságát. Az Istenbe vetett hite ad erőt mindig ahhoz, hogy adhasson, hiszen ő is mindent Tőle kap, hogy tovább adhassa. Mi is így vagyunk ezzel mindannyian. Azt adhatjuk tovább, amit az Úrtól kapunk.
Az ünnep hiába ünnep a maga külsőségeiben, ha nincsenek benne ilyen pillanatok, melyek a szeretet mélységeiről szólnak.
(A történetet az élet írta. A szereplők nevét azonban – kérésüknek megfelelően – megváltoztattam, mert szeretném tiszteletben tartani anonimitásukat.)
