Keresztyén körökben gyakran idézett hitvallás: „hiszem a test feltámadását.” Mégis ez az állítás jelképezi hitünk legnehezebb lépcsőfokát, amit csupán a tiszta ész logikájával szinte képtelenség felérni. Valamelyest kézzel foghatóbb és könnyebb az út, ha jóságról, alázatról, szelídségről és béketűrésről beszélünk, ám a feltámadás nem ez a kategória. Hogy ezt állítsuk, mélyebb Isten és önismeretet igényel, nem utolsó sorban komoly elköteleződést. Ezzel együtt mégis vannak pillanatok, mikor legyen bármekkora hitünk is, megrendülten állunk a nagyvilág eseményeit hallva.
Egy erdélyi lelkész kollégánk meghalt csütörtök reggelre. Túl fiatal volt.
Szerda délután érkezett a hír, hogy sokak imádságára van szükség, mert baleset történt. Három lelkész sérült meg egy autóbalesetben, az egyikük válságos állapotban van. Egész pontosan így hangzott az üzenet: „Kérjük együtt Istent, hogy mutassa meg kegyelmét, tegyen csodát!”
Innen nézve elmaradt a kegyelem és a csoda is. Innen nézve Isten nem mutatta meg hatalmát, de még önmagát sem, mert amit innét látunk nem más, mint egy gyászoló, várandós kismama három félárva gyermekével, egy lelkészét sirató gyülekezet közössége és a szolgatársak megrendülése. Innen nézve a fájdalom mocsara túl mély, hogy bármit is jelentsen a test feltámadása és az örök élet. Ha a test ugyan kész is a kapaszkodásra, a lélek valóban erőtlen a nehézségek idején.
Nem ezt vártuk. A hőst kívánjuk, aki megment tűzön-vízen át. Ezt a hőst látjuk a filmeken, ő van a meséink középpontjában, és róla szólnak a mítoszok. Legyen bármi, a hős végül minden nehézséget legyőz, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Egy ilyen hős, ha le is gyűrik kezdetben, visszatér és bosszút áll. A gonosznak az okozott fájdalom háromszorosát adja vissza, írmagja sem marad ellenségeinek. Valódi agresszor, aki kíméletlen lendülettel söpör végig.
Egy gondom van csupán ezzel a hőssel. Utána is csak a halál marad. Az igazságossága pusztulást hoz, és csak pillanatnyi elégtételt érzünk. Az is inkább félelembe csap át, mert könnyen átcsúszhat bárki a hős ellenségének táborába, ha nem az ő játékszabályai szerint játszik. Kegyetlen játszma ez, amibe gyakran Istent is bevonjuk. Mi vagyunk azok, akik beráncigáljuk ebbe a „jó fiú – rossz fiú” játszmába, mert sajnos mindennapjainkban is ezt a libikóka játékot játsszuk.
Önigazolásunk pillanata lehet Isten kegyetlenségére és némaságára, mikor imáinkra csupán a csend válaszát kapjuk. Ezért jogosnak éreznénk haragunkat és elfordulásunkat. Vagy az egész átcsúszhat egy felesleges önostorozásba, ahol az a konklúzió, hogy méltatlanok voltunk a segítségre. Nem vagyunk elég jók Neki. Bármelyiket nézem, csupán emberi játszmázás.
Isten nem játszmázik és Jézus nem az a szuperhős, akit elképzelünk krízishelyzeteinkben magunknak. Nagyot fogunk csalódni, ha csupán ennyit látunk. Mert ő nem úgy tér vissza halottaiból, mint egy felbőszült vadállat, hogy földbe döngölje azt, ki megtagadta, elárulta vagy keresztfára adta. Nem húz be senkinek és nem kiabál senkivel. Ennyit mond: „Békesség nektek.” De nem azért, mert ő lenne a laza fiú a szomszéd faluból, hanem mert ismeri Isten valódi szándékát és tudja, Isten nem elvesz, hanem elfogad, befogad és újjá teremt.
A mi mesénk, életünk története Istennél így zárul: boldogan éltek…
Nem tudom, miért van az, hogy némely imakérés valóra válik és van, ami nem. Az én bölcsességem nem ér el eddig, de nem tudok jobbat. Imádkozom értetek és kérlek, ti is imádkozzatok egymásért! Ezzel az aprósággal Isten országát építitek, ami bár nem e világból való, közöttünk van.
