Bizonyára mindenkinek van alapélménye az idősekkel kapcsolatban. Nem arra gondolok most, hogy otthon (vagy meglátogatáskor) milyen a nagyi vagy a dédi, hanem amikor úgy többen együtt vannak, és közéjük keveredik az ember… Bevásárláskor, piacon, orvosi várókban, ilyesmi.
Bizony ez nem mindig szívderítő élmény, hiszen az időseknek megannyi gondja van – no, nem mintha mi magyarok nem tudnánk kortól függetlenül is igen jól és kiadósan panaszkodni – akár gyászok, magukra maradottság, akár a romló egészségi állapotuk miatt. (Ha pedig nem a panasz megy, akkor a pletyka.)
Ha nagyon nem akarunk általánosítani, akkor is be kell valljuk, hogy minden korosztályra jellemzőek bizonyos dolgok, mindenki másért sóhajtozik, és hát, ahol sok az ilyen-olyan fájdalom, az megjelenik a beszélgetésekben is.
Kecskeméten a református egyházközség nem csak óvodát és iskolákat tart fenn, hanem idősotthonokat is, amolyan bérelhető kis saját szobákkal, vagy akár kisebb apartmanokkal, ahol van bőven közösségi tér is és nyilván odafigyelés, élelmezés és egészségügyi ellátás – és persze rendszeresen tartott bibliaórák, igei alkalmak, de szervezett közös játékok és vetélkedők úgyszintén. Minden, ami segíti a jó mentális állapotban maradást…
Sokat elárul ezekről, hogy bár az én édesanyám nem lakója a közelében működő református idősotthonnak, mégis rendszeres látogatója. Bejár a beszélgetős bibliaórákra, és van még egy nap, amit el nem szalasztana. Mert hogy keddenként „kártyáznak a lányokkal”.
Mikor nála vagyok, van, hogy elkísérem én is erre, aztán sietek a városban intézendő dolgaim után, de hazafelé újra beugrom érte. Átvágok az asztalok között – vannak ugyanis magyarkártyás és rummikubos asztalok is – és kikerülve néhány járókeretet, arrébb téve pár széknek támasztott mankót és botot, eljutok a franciakártyásokig.
Azt hiszem, ez valamiféle rablórömi, amit játszanak, de végül is édesmindegy. De tényleg. Mert soha nem nézik, hogy ki nyer, sőt addig játszanak, míg mindenki ki nem megy, ha pedig valakinek gondja van, közösen dugják össze a fejüket a lapjai fölött, hogy helyet találjanak azoknak az asztalra már kirakott sorokban.
Van itt is persze beszélgetés testi nyomorúságokról (csereberélik a „jó dokik” telefonszámait), megosztott szomorkodás az elveszített férj vagy az eltemetett gyermek miatt, mégis valahogy alapvetően jó érzés lehuppanni közéjük. És ez az, ami miatt írok az egészről.
Mert sokkal több a nevetés, a tréfálkozás és az összekacsintás, az élénkebb értelmű szeretetteljes szolidaritása, az egymásra figyelés. Tudnak együtt mosolyogni saját esendőségükön, van türelmük meghallgatni egymást, és a fájdalmakkal teli világ is napfényesebbé lesz közöttük. Kegyelem ez, tudom, ajándék.
Ilyenkor bibliai tájon járok, ahol olyan igazságok csengenek bennem, mint „Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív pedig összetöri a lelket.” vagy „A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (Példabeszédek 15), vagy az egyszerre történelmi és apokaliptikus zakariási ígéret: „Ezt mondja a Seregek Ura: Fognak még öregemberek és öregasszonyok üldögélni Jeruzsálem terein, és mindegyiknek bot lesz a kezében, mert magas kort érnek meg. A város terei megtelnek fiúkkal és leányokkal, akik vígan játszadoznak a tereken…”
Igen, lehet így is… Hála érte.
