Ismerjük meg

„Egyre jobban szeretek lelkész lenni”

Szentgyörgyi László sárvári lelkipásztorral, az őrségi egyházmegye lelkészi főjegyzőjével örömteli jubileum kapcsán beszélgettünk. Huszonöt éve szolgál Sárváron, első és egyetlen szolgálati helyén, ahol szolgálata kezdetén szentelték fel a templomot. Helyben lakó lelkész elődje nem volt, a gyülekezet lélekszáma nagyon alacsony volt, német nyelven is kellett prédikálnia, de vállalta a kihívást, és örömmel szolgál azóta is az övéi között.

Dunántúlon szolgálsz a teológia elvégzése óta, de dunántúli is vagy?

Tatabánya-bánhidai gyülekezetből származom, de valójában nem vagyok dunántúli, mert Csíkszeredában születtem, és Marosvásárhelyen nőttem fel. Mivel még gyerekként Dunántúlra kerültem, így itt is otthon vagyok.

Lelkészcsaládból származol?

A nagyszülői generációban több lelkész volt a családomban, illetve nagyapám presbiter volt. Bár a korábbi generációkban mindig volt lelkipásztor a családban, de a kommunizmus éveiben, Romániában évente csak két embert vettek fel teológiára, így fel sem merült ennek lehetősége. Édesapám orvos, édesanyám pedagógus. Erdélyben minden vasárnap templomba jártunk, már csak azért is, mert úgymond ott lehetett a nyilvános térben magyarul beszélni. Konfirmáltam, de átköltözve Magyarországra, már csak nagyünnepeken jártunk templomba.

Hogyan hívott el Isten a lelkipásztori szolgálatra?

Furcsán hangzik, de az az igazság, hogy negyedikes gimnazista koromban egy osztálytársammal poénból mentünk el egy istentiszteletre, hogy röhögjünk egy jót. Ez egy szombati, szeretetvendégséggel egybekötött alkalom volt, ahol Sipos Ajtony Levente prédikált. Nem emlékszem pontosan arra, hogy mit mondott, de annak hatására én hétfőn elmentem a lelkészhez, Németh Dávidhoz, és elmondtam neki, hogy lelkész akarok lenni. Nagyot nézett, mert azt sem tudta, ki vagyok, mivel nem jártam rendszeresen templomba. Mondta, hogy először is el kellene kezdeni gyülekezetbe járni, és a többit majd meglátjuk. Jogra készültem előtte, ami a felvételi szempontjából jó volt, mert nagyjából ugyanazokra a tantárgyakra volt szükség. Végül 1993-ban elkezdtem a teológiát.

Hogyan vezetett a teológiáról Sárvárra az utad?

Negyedéves teológus voltam Budapesten, amikor az akkori lelkész, Szentpály-Juhász Imre olyan teológust keresett, aki olyan szinten tud németül, hogy képes német nyelvű igehirdetést elmondani. Akkor még nagy számban jöttek német ajkú vendégek Sárvárra, és az volt az elképzelés, hogy a gyülekezet egyik lába anyagi szempontból a német nyelvű istentiszteletek perselypénze lesz. Mivel, amikor idekerültem, háromnegyed-kész volt a templom, és alig néhányan, 5-10 fő járt istentiszteletre, ami a valamikori lelkészlakás irodájában volt, az önfenntartástól még nagyon távol volt a gyülekezet, és nagy szükség volt a német istentiszteletek perselyes bevételére. Igen ám, de időközben Isten felülírta ezt az emberi elképzelést. Néhány évig hellyel-közzel működött ez így, de aztán a német üdülővendégek helyett cseh, lengyel és orosz vendégek érkeztek. Attól kezdve a német nyelvű istentiszteletek véget értek.

Honnét értesültek az emberek a német nyelvű istentiszteletekről?

Hétközben éttermekben és kocsmákban letettem az asztalra a reklámozó céduláinkat. Előfordult, hogy nem jött senki, de bizony olyan is volt, hogy negyvenen jöttek el. Nekem hétről-hétre németül is fel kellett készülnöm a prédikációra, mert azt soha nem tudhattam, hogy jönnek vagy nem jönnek az üdülők közül templomba.

A kezdeti időszaknak mi volt a sava-borsa?

Érdekes volt a kiindulási helyzet, mert előttem huszonnyolc évig nem volt helyben lakó lelkész. Nádasdy Lajos bácsi Celldömölkről hűségesen járt ide istentiszteletet tartani és temetni: Ő nem, mint celldömölki lelkész jött, csak ott lakott és hétközben a pápai református levéltárban dolgozott. Aztán ez megváltozott 1991-ben, amikor Szentpály-Juhász Imre lett a celldömölki lelkész, mert ő már bibliaórát és egy hittanórát is tartott. Bizonyos szempontból jó az, hogy nem volt helyben lakó elődöm, mert bárki jön, az csodálatos, más szempontból viszont itt volt egy speciális vonása a reformátusoknak, mégpedig az, hogy tulajdonképpen gyökértelenek voltak. Máshova mentek haza nagyünnepeken, mert a család nem itt élt, csak a munka kötötte ide őket. Ráadásul a sárvári szórványlét miatt az istentisztelet fél tizenkettőkor kezdődött, ami köztudottan a vasárnapi ebéd idősávja. Ezek miatt a tényezők miatt nagyon mélyről indultunk. Tíz hittanosom volt összesen akkor, most közel hetven. Tehát az, hogy huszonöt éve van valaki jelen, nagyon sokat jelent. Ebben a közegben fontos az állandóság. Valamint nagyon sok rajtunk kívül álló folyamattal segítette Isten a gyülekezetet. Például a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején nagyon sokan települtek át Erdélyből és Kárpátaljáról, az utóbbi években pedig a hazai belső migráció következtében nagyon sokan jöttek ide dolgozni Kelet-Magyarországról. Mindezek főként református területek, ezért mi rendszeresen találkozunk új emberekkel.

A magas ingatlanárak milyen hatást gyakorolnak rátok?

Mivel a drága sárvári ingatlanokat az emberek javarészt nem tudják megvenni, ezért a környező falvakba költöznek. Ennek az a következménye, hogy a gyülekezetünk fele nem helyben, hanem a környéken lakik. De a környékbeli falvakban nincs klasszikus szórványgyülekezeti élet, mert semelyik környező településen nincs épületünk, emiatt mindenki Sárvárra jár templomba. Ötvenhat település tartozik hozzám, de istentiszteleti alkalom csak Sárváron van. Jó így, mert ennek köszönhetően valóban létszámában pozitívan ható közösséget alkotnak az egybegyűltek.

Egyháztörténelmi tanulmányaimból úgy emlékszem Sárvárra, mint a reformáció korának egyik bástyájára. A Nádasdyak és Sylvester János idejéhez képest elég erőteljes a kontraszt.

Volt a városnak olyan pillanata, amikor mindenki protestáns volt, egészen addig, amíg a várúr vissza nem tért házasság és egyéb anyagi oknál fogva a római katolikus hitvallásra. Aztán a gyászévtizedben Sárváron a vár alatti tömlöcben őriztek tizenöt protestáns prédikátort, akiket később gályarabságra ítéltek. Szóval a kezdeti protestáns időszak után erőteljes római katolikus jelenlét következett. A XVI. században még nem vált el erőteljesen a két nagy protestáns irányzat, de utólag látszik, hogy ez a vidék inkább evangélikus volt. A környező falvakban máig evangélikus templomok vannak. Református templom viszont legközelebb csak az Őrségben van, ami legalább negyven kilométer. Ezen a vidéken a városokban vannak ma már református gyülekezetek, például Sárvár mellett Celldömölk, Szombathely, Kőszeg; de általánosan nézve ez a vidék nem református. Sárváron mi, reformátusok csak két százalékot teszünk ki.

Ilyen kis százalék esetén izgalmas az ökumené kérdése. Milyen a kapcsolat a többi felekezettel?

Ez mindig személyfüggő, nagyban azon múlik, hogy kik szolgálnak itt a többi felekezetben. Az evangélikusokkal testvéri módon, jól megvagyunk, a katolikusokkal formálisan jó kapcsolatot ápolunk. Működik az ökumenikus imahét, valamint mi protestánsok együtt ünnepeljük októberben a reformációt és február 11-hez közel eső vasárnapon a gályarab prédikátorok kiszabadulását.

Említetted az éttermekben elhelyezett reklámpapírokat. A missziónak milyen eszközével éltél még?

Az emberek a közösséget keresték elsősorban. Például az egyházközségi bál egy fontos „horog”. Évekig nagyobb létszámmal voltak jelen a bálon az emberek, mint akár a szentesti istentiszteleten. Aztán mára már ez megváltozott, mert egyre többen épültek be a gyülekezetbe. A bál mellett fontos események a kirándulások és családi napok, amik szintén közösségi események. Színes kavalkád a mi gyülekezetünk, mert nincs helyi tradíció, viszont mindenki hoz magával valamit arról a területről, ahonnét ide került. Azt képviseli, annak kíván teret nyerni, a másikéra rácsodálkozik. Az elején azt gondoltam, hogy a hagyomány hiánya nagyon jó, mert nem kell semmit „leküzdeni”. Később rájöttem, hogy így pont a keretek hiányoztak, és nem volt semmi, ami általánosságban mindenkinek természetes lett volna. Szinte minden „tabula rasa” alapon működött, és legfeljebb a nosztalgikus „református vagyok” érzés volt mindenkiben jelen. Ma már az állandó gyülekezeti alkalmaink formája és léte nem kérdés. A sárvári református gyülekezet él és élni akar, ezért nagyon komolyan veszik a perselyes adakozást és az egyházfenntartói járulék fizetését.

A kritika szemüvegét negyedszázadnyi tapasztalattal felvéve, változtatnál valamin?

Mivel a kezdetekben alig volt élet, így erősen „one man show” jellege lett a gyülekezetvezetésnek. Ma már vannak dolgok, melyek nélkülem is jól mennek, de jobb lett volna ezt a kezdetektől úgy alakítani, hogy nagyobb aktivitás, önállóság legyen a gyülekezetben, presbitériumban. A legnagyobb kihívás a hitoktatás maradéktalan ellátása, mert nincs képesített munkatársam. De megyek az intézményekbe, mert minden családot meg szeretnék tartani. Illetve van még egy dolog, ami nem annyira lényeges, de mégis fontos a lelkész-gyülekezet kapcsolat szempontjából: évtizedek tapasztalata alapján nem merném szerencsésnek mondani azt, ha a gyülekezeti tér és a lelkészcsalád otthona egybeépül. Ez nálunk már adottság, eszerint kell élnünk. Ahogy azt is el kell fogadnunk, hogy panziókkal vagyunk körülvéve, ami miatt a kellemes nyári estéken a szomszéd telkekről némi alkoholos befolyásoltsággal tarkítva átszűrődnek a „Hosszú, fekete haj” és egyéb slágereknek nevezett dallamok. (nevet) Különösebben nincs ezzel bajom, mert ez egy üdülő város, itt ezt kell elviselni.

Huszonöt év sárvári szolgálat után hogyan vagy jelen a gyülekezetben?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez az igazság: én egyre jobban szeretek lelkész lenni. Örömmel várom a vasárnapot. Az első tíz évben kihívás volt, izgultam, és már reggel hattól azon járt az elmém és szívem, hogy mi lesz. Ma már természetes és örömteli része az életemnek bármilyen gyülekezeti szolgálat. A jó értelemben vett rutint megszereztem, ami megkönnyíti a mindennapokat. Hálás vagyok, mert egy átlagos vasárnapon is gyakran megtelik a templom, és van tíz-tizenöt gyermek a gyerekistentiszteleten is.

Sárvár gyönyörű várkerületén áll a templomotok, ami mára már gyülekezeti központtá bővült. Hogyan jött ez létre?

Az épület elődjét az önkormányzat életveszélyessé nyilvánította, és elrendelte, hogy le kell bontani. És akkor felmerült a kérdés, hogy hogyan folytatódik a gyülekezet története. Bezárnak vagy tovább lépnek? Hátrálni nem akartak, ezért előre menekültek. Szentpály-Juhász Imre celldömölki lelkész, aki korábban Svájcban élt és onnét nősült, jó kapcsolatokkal rendelkezett, vállalta, hogy az önerő hiányának ellenére elkezd templomot építeni. A munka nagyrészét ő végezte el, én befejeztem. A templom kazettára felkerült bibliai idézet teljes mértékben igaz volt a gyülekezetre huszonöt éve és ma is: „Mert nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”. A gyülekezet növekedésével egyre nagyobb szükség volt a különböző alkalmakhoz megfelelő térre. 2018-ban valósult meg a templom gyülekezeti központtá bővítése. Ahol bejövünk, ott egy gyülekezeti terem került kialakításra, ahol minden vasárnap az istentisztelet után szeretetvendégséget tartunk. Hátrafelé elkészült a gyermekeknek egy terem, illetve az emeleten a lelkészlakás is bővítésre került a terem feletti részen. A hátsó hatalmas udvar szintén gyülekezeti szempont szerint lett elrendezve, van játszótér és lehet sütögetni is.

Terveztek nagy, hálaadó alkalmat a 25. évforduló kapcsán?

A bővítésért való hálaadás pont a templom szentelésének huszadik évfordulójára esett, és akkor nagy ünnepséget rendeztünk. Új palástot kaptam a gyülekezettől. Mivel akkor sok vendéget hívtunk, és nagy ünneplés volt, én most afelé hajlok, hogy a huszonötéves jubileum legyen csendesebb. Ajándékozás és külső vendégek meghívása nélkül tartsunk hálaadó istentiszteletet.

Helyi lelkészi szolgálatodon túl közegyházi tisztségeket is ellátsz. Miért fontos ez számodra?

Sem egyházi, sem világi tisztségekért nem törtetek, de ha valamire megkérnek, abban a legjobb tudásom szerint igyekszem helytállni. Így voltam a város kulturális bizottságának tagja egy választási ciklusban. Korábban voltam egyházkerületi képviselő, jelenleg az egyházmegyénknek lelkészi főjegyzője vagyok, illetve gazdasági előadója, emellett egyházkerületi bíró. Nálunk, itt az Őrségben e tekintetben is mindenkire szükség van. Mindahányan vállalunk valamilyen tisztséget, mert különben be sem lehetne tölteni a törvényben előírt tisztségeket, mivel annyira kevesen vagyunk. Az alacsony lelkészlétszám a szabadságra is hatást gyakorol. Évekig úgy tudtam nyáron szabadságra menni, hogy vasárnap még prédikáltam, a következő vasárnapra pedig már újra itthon voltam szolgálni.

Hivatásoddal kapcsolatos kérdések után, hadd kérdezzek a magánéletedről! Kit rendelt melléd társul Isten, és kikkel ajándékozott meg általa?

Pont ma került szóba, hogy nemsokára házasságunk huszadik évébe lépünk Annamarival. Ő a Pécsi Egyetemen végzett, német-történelem szakos tanár. Az egyetemi évek alatt lettek evangélikus és református barátnői, akikkel a MEKDSZ-be kezdett járni (szerkesztői megjegyzés: Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség). Amikor hazakerült Sárvárra, akkor a mi gyülekezetünkbe kezdett járni, és itt ismerkedtünk meg. Anna lányunk tizenhét éves múlt, most utolsó éves a középiskolában, a nyelvek és a gazdaság érdekli, de még konkrét elképzelése nincs a továbbtanulás terén. Áron pedig most kezdi a középiskolás éveket. Ő tipikus fiú, noszogatni kell, ahogy annak idején engem is. (nevet)

Jut időd a gyülekezet és család életének szervezése, vezetése mellett hobbira?

Különösebb hobbim nincs, de arra figyelek, hogy legyenek gyülekezeten kívül is emberi kapcsolataim, hogy ne csak az egyházi szegmenst ismerjem és vegyem figyelembe. Olvasni szeretek, fradimeccsekre szoktam eljárni, és az idén néhány hónapig törökül tanultam. Az talán nevezhető hobbinak.

Törökül? Talán eredetiben kívánod megnézni a Szulejmánt?

(nevet) Ez is szép cél lehetne, de nem ezért kezdtem törökül tanulni. Engem az motivált, hogy Isztambulba mentünk a nyáron a családdal, és úgy gondoltam, öt hónap alatt egy alapfokhoz közeli állapotot elérek, hogy legalább tudjak köszönni, kérni, és megérteni egyszerűbb mondatokat.

Végezetül egy mérföldkőhöz illő kérdést szeretnék még feltenni: így képzelted el az életedet?

Abszolút nem. Teológusként úgy gondoltam, hogy maximum tizenöt évet szolgálok egy helyen, mert akkor már a gyülekezetnek és a lelkésznek is jót tesz a váltás. A gyakorlatban ez nem így működik. Emberi kapcsolatok, barátságok, együtt gondolkodás és munkálkodás van ebben a történetben, ami nem szakítható meg csak úgy. Valamint a saját gyermekeimet sem vehetem csak úgy ki a megszokott környezetükből.

Köszönöm a beszélgetést! Kívánok szeretetteljes családi és gyülekezeti életet számodra!

Dinamikus vagy statikus? Dinamikus.
Költészet vagy festészet? Költészet.
Lévi Máté vagy Timóteus? Máté.
Víz vagy föld? Föld.
Héber vagy görög? Héber.
Közöny vagy megvetés? Megvetés.
Salamon vagy Nehémiás? Salamon.
Modern vagy veretes? Veretes.
Póló vagy ing? Ing.
Túrázás vagy sakkozás? Nagyjából egyik sem, de legyen a sakkozás.

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.