Megéled

Kavicsok

Kirándulások alkalmával többször is előfordult, hogy lehajoltam és felvettem egy nekem tetsző kavicsot. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, csak úgy ösztönösen tettem, mert szépnek tartottam egyiket vagy másikat. Nincs geológiai képzettségem, hogy ásványként tekintsek a felvett kövekre, inkább az idő munkáját látom formájukban: megszűnnek az éles sarkok, nincsenek reszelős felületek, helyettük maradnak a szépen lekerekített, lesimított formák. Nem volt ez mindig így, mert amikor egy szikla legurult a hegyről és darabokra tört, akkor még minden darabnak volt sarka és éle. De egy gyorsfolyású patak elkezdte aprózni, csiszolni, letörni a sarkait, mert azok mindig kiálltak és beleakadtak a többi kavicsba. Szépen lassan a sok-sok ütődés, koccanás során némely kavicsok elporladtak, mások pedig már nem sértenek meg senkit, mert minden oldalról le lett csiszolva róluk az, ami bántó lehetne.

Olvastam egy történetet a neten, amelyben egy férfi meséli el, hogy szörnyű autóbalesetet szenvedett, és percekig úgymond „a túlsó oldalon” volt. Elmesélte azt, hogy átélte a halál borzalmát, és lepergett előtte az élete filmje, ahogy erről már sokan mások is beszéltek. Természetesen a történethez az is hozzátartozik, hogy az addigi – önmaga értékelése szerint is – rossz ember megváltozott, és elkezdte átértékelni az életét. Jól tudom, hogy az ilyen vagy hasonló banális történetből tizenkettő pont egy tucat, és hemzseg a net ezektől a „tanúságtételektől”. Ezért ezt az újabbat nem is tartottam volna említésre méltónak, de valami megfogott benne, ami miatt kissé más volt, mint az eddig megszokott történetek. Azt állította a szerző, hogy testéből kiszakított állapotában már a végső elszámoltatásnál tartott. Ezért beszélt ennek módjáról is, arról, hogy milyen szempontok alapján ítélik meg a cselekedeteket odaát. Szerinte nem csak jó és rossz cselekedetek vannak, hanem annak is hatása van, ha egy adott helyzetben nem teszünk semmit. Sőt, minden egyes tettünk illetve közönyös elfordulásunk láncreakciót, egy végtelen hullámot indít el közöttünk. Pl. Segítséget kap valaki nehéz helyzetében, aminek következtében legközelebb ő is segít valaki másnak. Vagy ellenkezőleg, ha egy nála erősebb erőszakos volt vele, akkor ő is erőszakos lesz egy nála is gyengébbel. Elmondása szerint életünk minden mozzanata egy ilyen komplex vizsgálaton megy át. Mindig tudtam, hogy méltatlan vagyok az Úr kegyelmére, és Nélküle nem is létezhetnék, de ha ez tényleg így van, akkor még nagyobb mélységből kell kimenteni engem.

Lementem a folyópartra sétálni. A sodrás a partfalba belevájt egy kis öblöt, és ide rakta le az utazásban már megfáradt, simára csiszolt kavicsokat. Belegondoltam, hogy ezek is olyanok, mint az emberek. Fiatalon még meg akarták váltani a világot, sziklaként dacoltak az északi széllel a hegyek ormain, aztán egyszer csak ledőltek. Némelyiket az erózió mosta ki a rétegek közül, hogy tovább görgesse, elaprózza, és végül idehozza elém. A világ kereke amennyit felfelé megy, annyit bizony lefelé is fog haladni, és ami most még fent van az is előbb vagy utóbb, de lekerül.

A mai napig megmaradt az a szokásom, hogy bámészkodás közben egy-egy szép kavicsot felveszek és elviszek magammal emlékként. De mindig csalódottan veszem észre, hogy ezek a kövek otthon már egészen mások, mivel kivettem őket a saját kis világukból. Otthon valahogy megszűnik a varázs, a kövek már nem csillognak. Mivel rég leszáradt róluk a víz, mattan és fáradtan ülnek csupán egy papírkötegen tetején, hogy azt el ne vigye a huzat.

Megint lehajoltam pár sima, lapos kavicsért, mert kicsit dobálózni, kacsázni akartam velük. Ilyenkor az a lényeg, hogy úgy kell eldobni kavicsot, hogy hegyes szögben érkezzen a víztükörre, ezáltal minél többet bucskázzon, pattogjon a kavics a víz felszínén. Minden egyes felpattanás körkörös hullámokat vet, de máris halad tovább a kő. Aztán elfogy a kezünk által adott energia és a kavics végleg alámerül. Még látszik egy kis fodrozódás a víz felületén, aztán a víztükör újra elsimul, hogy meglássuk benne magunkat a végtelen egy pillanatában.

Mi, emberek is csak addig tudunk létezni, amíg az Úrtól kapott életerőnk tart, időnk le nem jár. Vannak olyanok, akinek többször is megadatik, hogy egy-egy pillanatra felemelkedjenek és hullámokat vessenek. Másokat teljesen felőröl az élet darálója, és olyan apróvá lesznek, mint a homok szemcséi, melyek lassacskán feltöltik a medret.  Végül az idő folyama mindig tisztára törli a táblát, mert semmi sem örök.

Nagyon hasonlítanak ránk ezek a kavicsok. Először mi is világmegváltó gondolatokat fogalmazunk meg, aztán az éles, sarkos kövek lassan lecsiszolnak bennünket, hogy kereken tudjunk együtt forogni a többi kaviccsal. Ahogy a kavicsokat kidobja a sodrás egy csendes öbölbe miután az idő elvégezte a romboló munkáját rajtuk, úgy az ember is belefárad, megfásul, megtörik a folyamatos küzdelemben.  A végén már el is felejti, hogy egykor miért lázadt. Már nem érdeklik a világ nagy dolgai, csak hagyják békében, hiszen a nyugalom mindennél többet ér.

Minket ki emel fel vagy visz el emléként magával? De az se baj, ha a Gondviselés szeretne egy jót kacsázni velünk a számunkra olyan nagy becsű, de mulandó hullámok érdekében, melyeknek hatásait nem is sejthetjük. Aztán mindannyian elmerülünk és megpihenünk a mélyben.

De itt még nincs vége a történetnek. Mert jön egy építő, aki kitermeli a mélyből homokot és a kavicsot. Számára már nem külön a kavics vagy a homok a fontos, hanem együtt a kettő sóderként, amiből lehet valami újat, szépet létrehozni, ha van hozzá megfelelő cement. Így lesz ez reménység szerint velünk is. Az Úr, a nagy építőmester ugyanis egyben látja a dolgokat elejétől fogva. Látja büszke, dacos szikla életünket, és látja, hogyan válik kaviccsá és homokká, hogyan aprózódik fel és hogyan porlad el. Hitünk szerint azonban Jézus érdeméért mi is átélhetjük, hogy ami itt a földön darabjaira hullik, ami tönkre megy, abból újra felépülhet valami tökéletes az Isten Országában.