Nem volt itthon kenyér. Sütöttem egyet. Liszt, só, élesztő, víz kevés cukorral, meg egy kis olaj. Szép lett. Kicsit zömökebb, mint a bolti, de finom, és valamivel tovább eláll.
Elmerengek, hogy milyen lehetett úgy élni, hogy a mindennapi kenyér kérdése tényleg kérdés volt. Kenyérkérdés. Létkérdés. – „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”(Máté 6:11.)
Ma leszaladsz a boltba érte, vagy előveszed a fagyasztóból, esetleg sütsz egyet gyorsan. Ma ez nekünk nem kérdés. Mi az Úrtól tanult imádság mondatát is átvitten értelmezzük. Nem arra gondolunk, hogy mára is legyen annyi lisztünk, hogy süthessünk a családnak kenyeret, hanem úgy mindenre, amit szükségesnek és kívánatosnak gondolunk.
Ha ma nekünk kellene kimenni Egyiptomból, azt hiszem, hogy a fürjek meg a manna komoly elégedetlenségi hullámot indítanának el. Nézzük csak! Egy kicsit megváltoztak az igényeink. A korlátlan mobilnet, vagy legalább egy jobb wi-fi, meg az okostelefon, – ez a minimum. A speciális étkezési igényeinknek megfelelő (vegetáriánus, vegán, gluténmentes, laktózmentes, szénhidrátcsökkentett, diabetikus …) étkezés a megfelelő táplálék kiegészítőkkel, vitaminokkal, – alapnak tekinthető. Nem gúnyolódok, csak észreveszem. Magamon is.
A mi életünkben már rég nem azt jelenti a kenyérkérdés, mint azt eredetileg jelentette. Baj? Nem baj? Torzulás? Fejlődés? Elkényelmesedés? Jómód? Mitől jó? Elégedettebbek, jobbak nem vagyunk tőle. Olyan világban élünk, amiben az egyik fele éhezik, a másik fele kidobja a felesleges ételt a kukába.
„Én vagyok az élet kenyere.” (János 6:48.) Az igazi Új kenyér! És valami furcsán ijesztő párhuzam a kenyérkérdésünkkel. – Szép díszei a városainknak a templomtornyok, méltóságteljesen zúgnak a harangok, de vajon hányan kívánják, hogy az értük önmagát adó Isten Fia táplálja az életüket, amikor annyi minden mással jól lehet lakni, annyi minden másnak lehet élvezni az ízét, úgy és akkor, amikor csak kedve tartja az embernek. Pedig ennek a kenyérnek a kérdése tényleg létkérdés!
„… valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” (I.Korintus 11:26.) – Telnek-múlnak a napok. Az a nap is egyre közelebb jön, amikor majd eljön. Mostanában, mintha át is járna minket ennek az érzése. De vajon mit vált ki bennünk ez az érzés? Félelmet, hogy elveszítjük a sok jó nasit, ínyencséget, csemegét, amivel szeretjük kényeztetni magunkat? Vagy az élet kenyere utáni éhséget? Esetleg egyszerre mindkettőt? – Választanunk kell. El kell tudnunk dönteni, hogy mit akarunk, és sokkal tudatosabban kell kialakítanunk a szokásainkban, a szemléletünkben az életképesebb arányt.
