Site icon Meg van írva

Képkivágás

Van a hagyományos életút: általános iskola, gimnázium, egyetem, majd az ebből következő munka. De akad néha, hogy ezzel az úttal párhuzamosan fut egy másik is, ami hol keskenyebb, hol szélesebb, de a végén az válik a főútvonallá. A litéri Halmy Fanni esetében így történt. Egy tinédzserkori kifejezőeszköz, a fényképészet futott végig a tanulmányai alatt, és vált végül hivatássá. Vele beszélgetünk most karakterekről, portréról, a környező világról, és persze az útról.

Hogy jött a fényképezés?

Tinédzser koromban eléggé „elvonult” voltam. Sokat ültem az internet előtt, zenét hallgattam. Közben elkezdtem a neten képeket nézni. Tetszett ez a kifejezési mód. A zene és a képek együtt segítettek kiszakadni, feldolgozni a mindennapokat. Megtaláltam benne a szépséget. Elővettem a gépem, és elkezdtem megvalósítani a saját ötleteimet. Eleinte csak itthon kattogtattam, tetszett, ahogy a nap a gitáromon játszik, vagy az udvarban a fák lombjai között. Aztán jöttek a portrék. Kezdetben csak a barátaimmal modellkedtünk, leginkább csak vicces időtöltésként, majd magamat kezdtem el fényképezni. Ez már tudatosabb volt, mondani akartam ezekkel a képekkel valamit magamról. Érzéseket, hangulatokat próbáltam velük kommunikálni.

Mit szólt a környezeted ezekhez a képekhez?

Jöttek rá visszajelzések, de igazából nem szakmaiak vagy érdemiek. Tetszett az ismerőseimnek, de nem feltétlenül a mondanivalójukat keresték.

Mikortól lett komolyabb?

Gimnázium után. Választani kellett, merre tovább? Jelentkeztem a Mome-re meg a BKF-re. Mind a két helyen megjelöltem a fotó szakot. A felvételire fotósorozatot kellett beadni. Ekkor jött az, hogy már tudatosan összeállított képeket csináljak.

Mit készítettél?

Egy történetet. Apa-fiú kapcsolat, ahol az apa a munka miatt keveset van a gyermekkel, aki aztán felnőve egy ponton rájön, hogy ő is errefelé halad. Emlékszem, volt benne egy ilyen szál, hogy az elején rajzolt egy hajót a gyermek, amíg az apja dolgozott. A végén pedig felnőve papírokat szór szét egy hajóról, és az volt a zárókép, hogy a papírhajók úsznak a vízen.

Te találtad ki a történetet?

Igen, a megvalósításban pedig a szomszédok, ismerősök segítettek. Ők voltak a modellek. Készült egy másik sorozat is, az unokatesóm kisfiát fényképeztem a szentkirályszabadjai szellemvárosban. Ott a színek és a szürkeség, az élet és az elmúlás kontrasztját mutattam meg.

Most kérdőn nézek, miért ezek a témák?

Mert foglalkoztatott az a gondolat, hogy az élet előrehaladtával, vagyis felnőve beszürkülünk.

Beteljesítették a küldetésüket ezek a képek?

Azt a küldetésüket nem, hogy felvételt nyerjek velük, de azt igen, hogy továbbhaladjak, fejlődjek a fotózás területén.

Helyette jött Veszprém, a Pannon Egyetem.

Igen, valamerre tovább kellett menni. A szabad bölcsészet nagyon jól hangzott. Itt a fotózás is nagyobb lendületet adott. Jelentkeztem a VEFI-hez (Veszprémi Fiatalok). Ez újszerű volt nekem, itt nem beállított képeket csinálhattam, hanem eseményeken, bulikon dolgoztam. Nagyon megtetszett ez. A fényképezés által részese lehettem sok élménynek, azt csinálhattam közben, amit szeretek, és a kreativitásomat is kiélhettem. És nem utolsó sorban barátságok is születtek.  A munkámat is elismerték, jó visszajelzések jöttek, sokan megosztották a képeimet, a megörökített pillanatokat. És ami még jó volt, hogy beszélgetések is kialakultak a képekről.

A fotózás nélkül kinyíltál volna az élmények felé?

Az biztos, hogy nagyon sok élményt köszönhetek a fotózásnak.

Aztán jött Győr, Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Kar, tanítói szak. Miért váltottál?

A létezés teoretikus kérdései…ilyen és ehhez hasonló elméleti kérdések, amivel a bölcsészet foglalkozik, ezek számomra egyre nehezebben voltak befogadhatóak. Közben voltak pedagógiai élményeim, amik sokkal szimpatikusabbak, gyakorlatiasabbak voltak.

És a mi lett a fotózással?

Győrben is rögtön jelentkeztem a HÖK-nél, hogy „Helló, én ezzel és ezzel foglalkoztam Veszprémben, jó lenne, ha itt is csinálhatnám”. Ők az Ajtó nevű újsághoz irányítottak. Bár nem volt szándékom, de itt az újságírásba is belekóstolhattam, és az is tetszett. A fotózásnak itt is nagyon sok élményt köszönhetek. Ekkorra már a portrék háttérbe szorultak, szinte csak az eseményfotózásokkal foglalkoztam. Bejutottam a FEZEN, a győri Öt Templom és a Sziget fesztiválokra is fotózni és ezeken is életre szóló élményeket szereztem.

Pedig aki most ránéz a fotós oldaladra(Fannifotó), nagyrészt portrékat láthat. Kössük össze a szálakat, hogy lettél hivatásos fotós?

Elmúltak az egyetemi évek. Jött egy kis tanítás. Három évig tanítottam Budapesten a Britannica Nemzetközi Iskolában. A tanítást élveztem, jó volt a gyerekekkel dolgozni, de a szigor, az, hogy néha keményen fel kellett lépni, az nem állt közel hozzám. Szerettem Pestet, de nem tudtam kihasználni a nagyváros által nyújtott lehetőségeket, mert kissé magamra maradtam és a munka miatt fáradt is voltam. És bevallom, a fotózás is nagyon hiányzott. Apa tanácsára nekifogtam és elvégeztem egy fotósulit. Ott sok technikai dolgot sajátíthattam el. Elkezdett jobban érdekelni az emberábrázolás.

Hogy stílszerű legyek, a kezdeti gitárról való kattogtatásoktól átfókuszáltál az emberábrázolásra.

Észrevettem, hogy mennyire sokfélék az emberek, és mindenki a maga módján egy karakter. Igazából ezeket a karaktereket szeretem megmutatni.

A pedagógiát teljesen elengedted?

A tanítás úgy maradt az életem része, hogy most egyéni foglalkozásokon készítek fel angolra diákokat. De a portréfotózásoknál sem hátrány ez a tudás.

Látom, hogy ezek a portrék stúdió-képek, beállított kompozíciók. Mi a jó portréfotós ismérve?

Az oktatóm, Szipál Péter mondta, hogy a portréfotózás az nyolcvan százalékban kommunikáció. Ahhoz, hogy igazán jó képek készüljenek, néha több óra kell. Kipróbálunk ezt-azt, közben beszélgetünk, ismerkedünk az alannyal. Közvetlennek kell lenni, és érdeklődőnek. A szakmán belül különböznek a nézetek arról, hogy jó-e az, ha van előzetes ismeretség a portrén szereplővel. Az én tapasztalatom az, hogy azokról, akiket régóta ismerek, jobb képeket tudok csinálni. Persze ebben az is benne van, hogy náluk bátrabban kísérletezek. Merészebb világítást használok, eltérve a sztenderd beállításoktól. Ezek az alkalmak nagyobb teret adnak, mint mondjuk egy iskolai tablófotózás. Ott se idő, se igény nincs ilyenekre, ott a technikai tudás és a gyakorlat dominál.

Régebben magadat fotóztad, hogy kifejezz, elmondj magadról valamit. Ezekben a portrékban mennyire lehetsz benne?

A karaktertanulmányokban benne vagyok. Ismerem a modelleket, így ezek az én reflexióim róluk.

Lássunk egy konkrétumot. Itt ez a kép Szabó J. Róbert tiszteletes úrról.

Konkrét elképzelésem volt arról, hogy róla milyen képet akarok csinálni. Nála szerencsésen egybevág a karaktere a lelkészi szerepével: a haja, az arca, az egész lénye tükrözi a lelkipásztori mivoltát. Bár reformátusként nem akartam egy „szentképet” készíteni, de egy kis „glóriaszerű” háttérvilágítással és a fentről jövő fénnyel erősítettem meg a személye jellegét. És az a fentről jövő fény az imába kulcsolt kezet és az alázattal lehajtott fejet is megvilágítja. Ezek kiemelik a karaktert, míg a palást egybeolvasztja, összeköti őt a háttérrel. Az ujján pedig szinte világít a jegygyűrű. Ott van benne a lelkiség, ami könnyen felismerhető, a fent és a lent, a hivatás és a család.

Tudom, kicsit merész a hasonlat, de nekem Rembrandt portréit juttatja eszembe….

Igen, van egy kis festményszerű hatása, volt ilyen szándékom vele. A fény és az árnyék játéka dominál itt is, ott is. Sok visszajelzést kaptam erre a képre, örülök, hogy tetszik az embereknek.

Most már a portréfotózás mellett tetted le végérvényesen a lantot?

A portréfotózást szeretem, de nem engedtem el a fesztiválok, események fotózását sem. Az másfajta technikát igényel, ott inkább alkalmazkodni kell a körülményekhez, de cserébe rengeteg élményt ad, amiből táplálkozni lehet. Ezek főleg így a pandémia alatt nagyon hiányoztak. Esküvői képeket is készítek, ezekben is megtalálom a kihívást. Újfajta tapasztalat a hivatásszerű fotózás, hogy arra tudjak összpontosítani, amivel megkeresnek. Volt már babafotózásom, azt is szerettem. Újra divat a családfotózás. Ott a gyerekekkel erőpróba a munka, kicsit elő is jön belőlem a tanítónéni, de ezek is jó dolgok.

Ez a régen divatos műfaj, a családi fotózás ismét divatba jött?

Igen. Az igényesen elkészített képek felkeltik a vágyat az emberekben, hogy ők is csináltassanak magukról.

A minőség miatt?

Részben. Azt figyeltem meg, hogy akik eljönnek ilyen fotózásokra, ők szeretnék valamilyennek látni magukat, megörökíteni és megmutatni azt. Ezt maguknak nem feltétlenül tudják megcsinálni. Egy jól elkészült profi fotó megerősítést, magabiztosságot adhat.

Szakmád, hogy fürkészd a körülötted lévő világot, és talán a fényképező keresőjén át jobban is láthatsz dolgokat. Mit látsz, ha nem éppen portrékat készítesz?

Egy kis kitérővel kezdem. Fél évet éltem Baszkföldön, az Erasmus program keretében. Ott nagyon nagy a szociális élet. A családos emberek is összejárnak közösségi helyekre, munka után találkoznak, a felnőttek beszélgetnek, a gyerekek közben szaladgálnak, játszanak. Azzal, hogy család lettek, nem szűnnek meg a közösségi élet számára. Nekem ez itthonról nagyon hiányzik. Azt látom, hogy a család, a megállapodás magával hozza a bezárást, bezárkózást is. Maximum egy-két másik hasonszőrű családdal jönnek össze, ezzel letudva a társasági életet. Jó lenne, ha kicsit tágulna az emberek szociális élete.

Tágabb értelemben, a Teremtett Világot nézve kicsit kuszának látom a dolgokat. Azt nem tudhatjuk, hogy mi az Isten terve velünk, de remélem, hogy jobb dolgok lesznek, mint ami most van.

Érezted-e valaha az Isteni gondviselést az életedben?

Talán azt tudnám mondani, hogy olyan embereken keresztül éreztem, akik felismertek bennem valami lehetőséget, különlegességet és segítettek, terelgettek az utamon.

A szüleim minden téren támogattak. Apa asszisztál is a fotózásban, közös ötlet volt a fotósuli is, és a műterem kialakításánál is segített.

Szoktatok a társaiddal beszélgetni a hitről, Istenről?

Igen.

És?

Nem biztos, hogy hallani akarod.

De azért én megpróbálom. Mire futnak ki ezek a beszélgetések?

A többség úgy gondolja, hogy valószínűleg van valami felső erő, ami segített az emberiségnek ide eljutni. De valamiféle science fiction-ban gondolkoznak, jobban hisznek a földönkívüliekben, mint Istenben. Tudományos okokat, megoldásokat kutatnak, ezekbe kapaszkodnak. Keresnek válaszokat, de nem értik meg azt a nyelvet, amit az egyház beszél, ők nem így gondolkoznak. Sokan vannak a fiatalok között, akik hisznek valamilyen módon Istenben, de Jézussal már kevésbé tudnak mit kezdeni. Bár az egyház tana a Biblián alapszik, és ez nem változik, de az Istent sokféleképpen lehet értelmezni, a világon nagyon sokféleképpen fogják fel. Azzal nagyon nehezen értenek egyet a kortársaim, hogy csak a Jézus Krisztusban való hit létezik, és aki nem hisz, azt bármi áron meg kell téríteni. Bezárnak ez előtt. Akik nem vallásos családban nőttek fel, azoknak ez nem evidens. Keresik az igazságot, de a kizárólagosság erőltetése elrettenti őket.

Ezek szerint van egy ilyen érzés, hogy ráerőltetés zajlik a hit kérdésében?

Igen. És ez azzal párosul, hogy úgy érzik, szabályozni akarják a viselkedésüket, és ezt nem szeretik. Arról, hogy mi a jó, és mi a rossz, arról vannak elgondolásaik, de nem feltétlenül vonzó számukra ez a konzervatív élet. A liberalizmussal, a szabadsággal sok új dolog bejött, és a fiatalság szereti megélni a dolgokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy lépten-nyomon orgiákat tartanak, csak szeretik felszabadultan élvezni azt, ami van. Az egyház gondolkodásának a sémája ebbe nem passzol bele.

A mai fiatalság nem szívesen vesz át gondolati sémákat, szereti saját maga kialakítani a világképét. Most már ezer helyről tudnak informálódni, az internet megnyitotta a világot – akár élőben nézhetünk indiai gurut is – csipegetnek a gondolatiságokból, magukra szabják, ami tetszik. De ez a dömping össze is zavarja a fiatalokat, hogy mit gondoljanak a világról. De ugyanúgy azok a könyvek is, amik mostanában olyan divatosak… ezek a self help (önfejlesztő) könyvek. Ezekben van egy kicsi ezotéria is, és ez sok mindenki számára megnyugvást nyújt, vagy eligazítást. Ezekből is többféle van, elolvasnak ilyet is, olyat is, és összeraknak belőle saját hitvilágot. Tág körben elterjedt hiedelem az emberi elme hatalmas képességeibe vetett hit, hogy a gondolatainkkal formálhatjuk a valóságunkat, meg ilyenek…

A mostani felnőtt generáció már nagyon messze van a mai fiatalságtól. Hogy látod, az utánatok következő korosztály és köztetek is nőtt a szakadék?

Ezt így nem tudom megmondani. Az biztos, hogy mások a fiatalok, mint amik mi voltunk. Azt pedagógusként tudom, hogy rengeteg a viselkedészavaros gyerek. Hogy ennek a média vagy a szülői nevelés-e az oka, azt nem tudom. Azt viszont magyartanárként észrevettem, hogy akiknek mesélnek otthon – öt-hat éves gyerekekről beszélek –, vagy mondókáznak, játszanak velük, nekik a nyelvi tudásuk messze meghaladja azokét, akik csak nézik a mesét. Úgy veszem észre, hogy az értelmi fejlettségük is nagyobb, készebbek az iskolára és a közösségre. 

Sok a viselkedészavar, nehéz a mai gyerekekkel, és a kollégák, akikkel gyakorlatom idején beszéltem, azt mondják, hogy egyre nehezebb. Itt is csak bízunk abban, hogy Isten tervei jobbra hozzák majd ezt is.

A húszas éveid vége felé közeledve, hogy állsz a beszürküléssel? Jól vagy most, a helyeden érzed magad?

Azt csinálom, amit szeretek. Úgy érzem, hogy úton vagyok, és lehet, hogy még tíz évig úton leszek. Van még kihívás a fotózás terén, de hogy hova vezet az út, azt majd meglátjuk.

Köszönöm a beszélgetést, és akkor jó utazást kívánok!

Exit mobile version