Amolyan hűvös, novemberi nap ez a mai. Leült a köd az utakra, a kerti székre és egy kicsit a szívünkre is. Ott üldögél, lóbálja a lábát és várja, hogy mi lesz. Hogy idén majd hogyan csináljuk. Valami már most is látszik belőle, de a nagyja persze még hátra van.
Egy vékonyka eladólány nyújtózkodik a létra tetején még magasabbra, hogy feltegye az üzlet ajtaja fölé a fényfüzért. Az emberek fáradt szemekkel pillantanak fel rá, ahogy jönnek-mennek alatta, úszik-kúszik már befelé a fejükbe a dzsingóbell meg a többi, és jön majd idén is minden velük együtt: a rongyrázás, az idegeskedés, a kényszerköltekezés, a túlevés, a hova a fenébe tetted már megint a díszeket, a ki kötözi fel a szaloncukrot, az idén is elfelejtetted a csillagszórót… Aztán, miután teletömjük a kukát a temérdek csomagolópapírral, reggelenként bekapcsoljuk majd a porszívót a fa körül.
Az a helyzet, hogy én minden évben igyekszem jól csinálni, de minden évben fáj, ahogyan összemosódik ez a mi ünneplésünk azzal, amire tényleg vágyom. Ráterhelődik, agyonnyomja, kiszorítja. Az áhítat csendjét, a gondolatok felívelését, a pillanat ihletettségét és azokat a dallamokat, amiket csak úgy halkan dúdolok magamban. De talán így is kell ennek lennie. Talán nem is véletlen, hogy Jézus születésének nem csak a napját nem tudjuk, de teljesen biztosan még az évét se. És talán még az se véletlen, hogy inkább a hajdani Róma hangulata maradt rajtunk, mintsem a betlehemi istállóé. Így legalább tapinthatóbb a hiány, erőteljesebb bennünk a várakozás vágya és kisebb a keserűség mindazok felett, amik elmúlnak.
De azon kapom magam, hogy az ellentmondásaiban tipródó felnőttben, ott él bennem a csillogó szemmel ünnepet váró gyermek, aki nem szeretne mást, csak valami jót, valami szépet, amitől megmelegszik a szív és a kéz. Odakintre fehéren csillogó, lábunk alatt roppanó havat, idebentre meleg szobát, duruzsoló kályhát, a mindenféle sültek, a mézeskalács és a fenyő illatát, a nagy fazék töltött káposztát a kamra polcára, és azt a békés szeretetet, amivel ilyenkor egymásra mosolygunk. Mert akármilyenek is vagyunk, Ünnepet szerzett nekünk az Úr!
Azt kívánom, így az idei startvonalnál állva, azt kérem, hogy legyen felemelő, inspiráló, reményre hangoló már a rágondolásunk is, a készülődésünk is, és egész végig legyen jelen a földi örömeinkben az az örökkévaló mennyei öröm, amit Tőle kaphatunk, és amire mindennek ellenére is megvan minden okunk!
