A geri rabbi megkérdezte egyszer az egyik haszidtól, hogy mit tanult a kocki rabbitól. – Azt – válaszolta a haszid -, hogy azon csodálkozik, miért nem lesz istenfélő és becsületes az ember pusztán attól, ha elmondja az asztali imát. – Én másképpen vagyok ezzel – mondotta a Geri. – Én azon csodálkozom, hogy nem lesz az ember pusztán az evéstől istenfélő és becsületes. Hiszen írva van: „Az ökör ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát. Ézsaiás 1, 3” (Martin Buber, Haszid történetek II. Az evésről; 370. old)
Az istentiszteleten Isten és ember találkozása történik meg. Isten megismerteti magát az emberekkel. Az első lépés tőle való. És amennyit megértettek az emberek az Istennek magát megismertető kijelentéséből, annak megfelelő a válaszuk is az istentiszteletben. »Aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy Ő van« (Zsid 11,6).
Arról nem beszélünk, hogy Isten hányszor és hányféle módon próbálta magát megismertetni az emberekkel az általános kijelentésben, a természet, a lelkiismeret által és a történelemben.
Az Ószövetségi és az Újszövetségi istentiszteletet, különösen protestáns értelmezésében, a monoteizmus és a képnélküliség határozza meg.
Az egyedüli igaz Isten mindenek Ura és Teremtője. Úgy ismerteti meg magát és úgy ismeri meg népe, hogy az emberi történelemben is uralkodik. Szabad választásából ismerteti meg magát az emberekkel és lesz Istene, Királya, Ura, Szabadítója, Megváltója azoknak, akik elfogadják és népévé lesznek.
Jézus már tanít az Atya megszólítással Isten felé fordulni. Így Ő a Fiú, akik a Szentlélekkel teljes egységben az egy Istent jelentik.
Az ember részéről az istentisztelet az Isten szolgálata istenfélelemmel. Ehhez társul a szép rend, szent idő, hely, szó, személy és cselekmény. Mivel közösségi esemény, ezért közösség fogadja el mindezeket, de ettől függetlenül Isten az, aki megszentel, elválaszt és megáldja a közösség igyekezetét. Így lesznek ünnepek, kijelölt helyek, választott személyek, Szent Írás, imádság, zsoltár, ének.
Kálvin: „Alapjában véve a mi vallásos összejöveteleinken három ilyen dolog megtartását rendelte Urunk, s ez a három: az İsten igéjének hirdetése, a nyilvános és ünnepélyes imádság, meg az İsten sákramentumainak kiszolgáltatása.”
Az erdélyi liturgia bűnvalló imádsága egyértelműen beemeli az istentisztelet menetébe, hogy a gyülekezet „az angyalok és megdicsőült lelkek társaságában” van együtt. Az Úri imádság pedig megmutatja, hogy hogyan várhatja Istent a gyülekezet: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is…”. Ezért az istentisztelet nem emberközpontú, hanem Isten központú. Istentől indul, és hozzá érkezik, csak menetközben magához ragadja az embert, aki szolgál neki és dicséri Őt. Nem azért, mert despota és az ember szolgálói voltában mint megalázottságban akar gyönyörködni. Nem. Hanem tudja, hogy az ember számára ez a szolgálat és dicséret megmentő. Mert igazán nem vár Ő senkitől dicséretet. Nem szorul rá az emberek tiszteletére sem. Az ember kiváltsága, hogy szolgálhatja és dicsérheti a Teremtő, Szabadító, Megváltó Istent. Ez a szabadulásának, szabadságának útja és módja.
Az istentiszteletben az ember visszanyeri az eredeti teremtményi dicsőségét és helyét, amelyre Isten szánta. A bűn éppen az volt, hogy a saját teremtményi dicsőségét le akarta cserélni Isten dicsőségére. Ez ma is kísérti az embert. „Az „olyanok lesztek, mint Isten” őstévedése az, hogy az ember Isten dicsőségét is magának követeli, ahelyett a dicsőség helyett, amivel Isten, mint teremtményt koronázta meg. (Zsolt 8,7.)” Dr. Szűcs Ferenc
A húsvéti történések megmutatták, hogy Isten dicsősége Jézus Krisztusban jött közénk. Az újszövetségi istentisztelet jellemzője, hogy középpontjában a megfeszített és feltámadott Úr jelenléte van, amelyet az úrvacsorai közösség is kifejez. Ugyanakkor ebben benne van az is, hogy az Isten tisztelete és a felebarát szeretete elválaszthatatlan egymástól. Ez így zajlik, míg világ a világ. Az istentisztelet a Szentlélekkel megélve kicseréli életünk áporodott levegőjét, felfrissít, és olyanok leszünk, mint a föld zápor után. A szívvel, lélekkel, elmével megélt istentisztelet a leggyönyörűségesebb eszméink, gondolataink, a hétköznapi életünk forrása lesz, és kitart velünk. Boldog az az ember, akinek az életében gondja van Isten tiszteletére, és készül a személyes találkozásra. Az istentisztelet jele annak az ígéretnek, amit Jézus tett, hogy veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
„Egész istentiszteleti életünk erre a végidőre néz. A megszentelt hetedik nap, az örök szombatra való készülődés. Jel-voltát csakugyan emlékezetben tartja-e a gyülekezet?” Török István DOGMATIKA
