Keresztyén hitünk alappillére Jézus értünk hozott áldozatának valósága, amely meghatározza életünk minden egyes napját. Az Ő áldozatát világosan magyarázzák a hittételek. De vajon tudjuk-e egyértelműen definiálni az áldozat fogalmát? A hétköznapokban is sokszor használjuk ezt a kifejezést, de vajon miről ismerhetjük fel a tényleges áldozatot, milyen is az igazi áldozat? Amióta világ a világ, léteznek áldozatok, és a jóérzésű embereknek a szíve meg is esik rajtuk. De valójában kik is az igazi áldozatok? Könnyen le lehet zárni a kérdést azzal, hogy ők azok a sorsüldözött, védtelen emberek, akik mélyszegénységben élnek. Természetesen van ebben igazság, még akkor is, ha sokszor a nyomorúság ki is termeli önmagát. Amikor az egyénekben a sorsuk megváltoztatásának, a kezdeményezésének a magjai sincsen meg, akár generációkon átívelően sem.
A történelem során nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy nép vagy népcsoport áldozatnak tekintette magát. Voltak, akik úgy vélték, hogy egetverő igazságtalanság történt velük, amely azonban sokszor nem volt véletlen és előzmény nélküli. De mégis úgy gondolták, hogy ez feljogosítja őket kártérítésre vagy akár a bosszúra is. Arra is, hogy megtorló háborút indítsanak, amely során többnyire a materiális javak megszerzésére vonatkozó terveiket, vágyaikat realizálják igazából. Ebben az esetben az igazi áldozat az a sok-sok ártatlan lélek, amelyik a haszonszerzésben csupán statisztikai szám, elkönyvelt járulékos veszteség. Ezekről a valódi áldozatokról a világ azonban nem is hall, köszönhetően a megvett, érdek kiszolgáló médiának. Ezért aztán olyanok ezek a legyilkoltak, mintha ők soha nem is léteztek volna. Az eredményes stratégiában a jó áldozati pozícióhoz elengedhetetlen feltétel, hogy mindig legyen egy megfelelően legyártott ellenségkép, amit kellően lehet utálni. Ezzel egyidőben hangsúlyozni kell, hogy ki is az egyedül jó, mert hozzá képest a másik csak rossz lehet. Persze annak, hogy ki milyen pozíciót foglal el a képzeletbeli táblán már a kezdetek kezdetén, semmi köze nincs a valósághoz, csakis az önös érdekekhez.
Van azonban egy másik típusú áldozati szerep is, amit az egyén hite és teljes meggyőződése alapján vállal. Szeme előtt lebeg egy nemes cél, amiért képes még az életét is feláldozni. A vértanú egy ügyért, vagy egy csoport érdekeinek védelmében képes a legvégsőkig elmenni. Az egyház bővelkedik vértanúkban, akik mártírhalált haltak a hitbeli meggyőződésük miatt. Például győri kötődése miatt említem Apor Vilmos püspök esetét, aki testével védelmezte a II. világháborúban a püspökvár pincéjébe menekült védteleneket, amikor rálőttek a támadók. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy pont nagypénteken halt meg. De reformátusként mindenképpen meg kell említenem a gályarabságra hurcolt lelkészeket vagy éppen az 1957-ben kivégzett Gulyás Lajos mártíromságát.
Vannak azonban sokkal hétköznapibb, önjelölt „áldozatok” is bőven. Sokan észre sem veszik, micsoda színjáték folyik, amikor áldozati bőrbe bújik a farkas, hogy valamilyen előnyre tegyen szert a másik rovására, hogy bepalizza a sajnálkozókat. Nézzünk erre is példát. Leggyakrabban olyan dolgokkal jönnek elő ezek az „áldozatok”, melyek életszerűek és amelyeket a kiszemelt fél is könnyen át tud érezni, hiszen az „áldozat”, kellően kidomborítja saját törékenységét, védtelenségét. Pl. gyerekre hivatkozva mindig könnyű szánalmat kelteni. De lehet hivatkozni bármilyen vélt vagy valós betegségre is, lehetőleg elefánttá nagyítva a legkisebb bolhát is. Jöhet még a képbe valamilyen előre nem látott, az illetőtől független, szerencsétlen esemény is. Természetesen egy-egy alkalom mindenkivel előfordulhat, amikor valóban ilyen dolgok állnak igazi okként egy-egy szívességkérés hátterében, mert hát emberek vagyunk. De ha mindez rendszeressé válik, elgondolkozhatunk, hogy valójában nem néznek-e bennünket baleknak. Ha kezd gyanússá válni a dolog, érdemes felírni az esetszámokat, hogy világosan lássunk, hiszen tudvalevő, hogy a békát is mindig hideg vízben kezdjük el főzni. Ráadásul nem árt vigyázni a sokasodó dicsérő, mézes mázas szóval sem, mert nyomukban már jönnek is az újabb kérések.
Nekem is van 2 gyermekem, tudom, hogy milyen áldás a gyermek, de azt is, hogy mivel jár a felnevelésük. Furcsa visszásság számomra az is, hogy miközben valaki büszkén hirdeti, hogy ő sok gyermeket vállalt, mert milyen jó nagy családban élni – ami szerintem is csodálatos lehet – de közben ugyanő a helyzetéből fakadó minden lehetséges juttatás és előny kiaknázása után mégis áldozatnak is tartja magát, és még további pluszokat vár el vagy követel meg magának a környezetétől. Ilyenkor kicsit elgondolkozom, hogy az illető vajon miért és kinek is vállalt annyi gyermeket. Bevallom, ilyenkor az együttérzés, a szánalom kicsit kezd alább szállni bennem, mert előjön kérdésként, hogy valóban magukat felelősségteljesnek, értelmesnek tartó emberekről van-e szó valójában, vagy inkább ösztönlényekről.
Sokszor a tudatlanság is áldozati pozícióba kergethet hiszékeny és naiv embereket, amikor valaki nem reálisan méri fel a saját határait, képességeit, lehetőségeit, és pl. egy ügylet kapcsán eladósodik egy életre. Természetesen van olyan is, amikor az egyén nincs tevékeny ráhatással egy-egy kialakult helyzetre. Egy hirtelen jött változás olyan kilátástalanságba sodorhat embereket, amire eleve nem is számíthattak pl.egy betegség, baleset vagy természeti csapás. Ők nyilván és méltán áldozatok és megérdemlik a segítséget.
Mindezek fényében hadd foglaljam össze, hogy az én meghatározásom szerint ki nem tekinthető áldozatnak. Nem áldozatok azok, akik maguk is folyamatosan, többszöri intés, segítség ellenére is aktív munkálói szorult helyzetük kialakulásának. De, ha lehet, még náluk is bűnösebbek azok, akik tudatosan hitetik el magukról a rászorultságot, áldozati pózt vesznek fel, hogy hasznot húzzanak a naiv, jószándékú emberekből, kihasználják őket.
Mert mi is az áldozat lényege? Ehhez vissza kell menni a kályhához, ahogy szokták mondani volt. Meg kell vizsgálni az igazi, tökéletes áldozatot, a Bárány áldozatát. Mielőtt elfogták és keresztre feszítették volna Jézust, ő a Gecsemáné kertbe ment imádkozni, hogy felkészüljön a rá váró megpróbáltatásokra. Nem kért/várt el segítséget, egyedül szenvedett, és vért izzadt kínjaiban. Vallatói előtt nem hátrált meg, nem mentegette magát, és nem kérte az irgalmukat, nem kötött elvtelen kompromisszumot a megmenekülés reményében. A kereszthalál egy kifejezetten szörnyű és lassú kínhalál volt, melyet borzalmas lehetett elszenvedni. Itt érdemes megállni egy pillanatig, mert a világtörténelemben sajnos többen is voltak olyanok, akiket ártatlanul végeztek ki különféle borzalmak és kegyetlenségek közepette. De egy sem volt olyan, mint Jézus, aki egymaga a világ összes bűnéért, az abból történő megváltásért önként vállalta volna a szenvedést, a halált, és tette mindezt az ellenségeiért is, elítélőiért is imádkozó, megbocsátó lelkülettel.
Ha ebből az aspektusból vizsgáljuk meg az áldozati szerepet, mégjobban kikristályosodik a lényeg. Az igaz áldozat nem kérkedik rászorultságával, kiszolgáltatottságával, és nem akar semmilyen előnyben részesülni miatta. A felelősséget, a helyzet megoldását sem akarja másra testálni még részben sem, inkább a másik bűnét, terhét is magára veszi, pedig tudvalevően ártatlan, nem okozója a bajoknak. Sohasem önös érdekeit nézi, sőt a végsőkig ad, sosem akar elvenni senkitől semmit. A saját pusztulása árán is kitart küldetése mellett.
Az nem áldozat, csak báránybőrbe bújt farkas, akit csakis az érdekei vezérelnek minden tettében, hogy áldozatot játszva előnyöket harácsoljon magának a mások kárára. Az sem áldozat, aki, amikor sorozatos bűnei, rossz döntései, nemtörődömsége miatt összecsapnak a feje felett a hullámok, már osztja is szét azonnal a felelősséget. Az nem áldozat, aki úgy véli, hogy rajta kívül sokan felelősek azért kialakult szerencsétlen helyzetért, melyben ő, az igazi főkolompos, csupán egy az áldozatok közül; vagy ha el is ismer némi hibát, az mindösszesen annyi, hogy sajnos naiv volt, mert megbízott a bűnös emberekben, akik megvezették őt. Ahogy a nóta is mondja: „Mások vittek rossz utakra engem, mások bűne nem az én hibám!”
Mielőtt felülnénk bármilyen szép, dicsérő vagy kegyes mondatnak, amihez persze állandósuló szívességkérés is társul, ne felejtsük el feltenni a cicerói kérdést: Cui bono, azaz mégis kinek jó ez, kinek az érdekét szolgálja valójában.
