Beszélgetünk és alig pár mondat után megállapítjuk, micsoda tébolyult világban élünk! A közösségek krízisének kora a miénk. Energiahiány, önigazolás, türelmetlenség, fásultság és a mindent uraló kényelem rabszolgasága vesz körül. Hatásos elegye annak, hogy egész nemzetek épüljenek le.
Történik mindez úgy, hogy közben szinte mindenre rá lehet húzni, hogy a közjó érdekét szolgálja. A közösségi média mindent befolyásol és ha kell, gondolkodik és dönt helyettünk. Közösségi házakat építenek vagy újítanak fel országszerte, még Európai Közösségünk is van, mégis haldoklik az összetartozás és az egyetértés. A harang is a gyülekezet közösségébe hív hétről hétre. Megyünk jó páran és mégis azt érezzük, valami nem stimmel. Egyre fogyunk fizikálisan, de lelkiekben is. Nem biztos, hogy globálisan így van, de hogy velünk nagyon szétcsúsztak a dolgok, az biztos.
Sokszor, inkább legtöbbször eddig jutunk el. Megszületik a gyomrunkban a diszkomfort érzet, megtörténik a ténymegállapítás, kicsit sajnáljuk magunkat aztán húzzuk vagy toljuk tovább ugyanazt a szekeret, amit, ha nem is szeretünk, de legalább ismerünk. Hogy miért van mindez, jól összefoglalja a fiatalság körében kialakult szleng: lejöttünk az életről. Ha valaki lejön az életről magába fordul, érzelmileg és szellemileg lefárad. Nem feltétlenül önkéntes elhatározás, van, akit lehoznak az életről például egészen ésszerűtlen és felfoghatatlan döntésekkel. Mindannyian tudunk erre is példát. Sajnos egyre többet. Nem csoda hát, ha egyre mélyülő lelki és szellemi nyomor dagonyájába süppedünk.
Viszont nagy igazságtartalma van teológiai szempontból ennek a kijelentésnek. Ha azt állítjuk, Jézus az út, az igazság és az élet, akkor azzal a döntésünkkel, hogy elszigeteljük magunkat mindattól, amit és Akit Jézus képvisel, megfosztjuk magunkat az életben maradástól, a helyes döntések meghozatalától és a továbblépés lehetőségétől. Mintha mi magunk kapcsolnánk le a lélegeztető gépünket. Ez a látszólag aprócska, szinte semmit érő lecsatlakozás nem pusztán lelki anomáliákat idéz elő, hanem minden bizonnyal természeti, politikai és gazdasági zűrzavart is okoz. Vajon így lehozni valakit az életről nem az emberiség ellen elkövetett bűntett-e? Persze sokan mondják, egy pap ne politizáljon, miközben bárki papolhat. Valahol el is tudom fogadni, de azért szavazni elmegyek, mert Isten üdvtervébe mi közösen tartozunk. Mint aprócska sejtek a testben. Ha benne vagyunk annak egészséges és természetes körforgásában, jól működünk, de ott, ahol egy sejt másképp kezd el viselkedni, daganat növekszik és az élet megtörik.
Ha az a kérdés, hogy mit lehet kezdeni egy olyan helyzetben, amiben időről időre találjuk magunkat, történetesen, hogy szép lassan oda lesznek a közösségeink, kezdve a családtól a gyülekezeten át el egészen a nemzeti összetartozásig, a válasz legalább olyan egyszerű, mint amikor azt vesszük észre, hogy lemerült a telefonunk. Töltőre, vagyis az isteni üzenetre és az életre kell csatlakozni. Van, amikor már nem elég csak beszélni és tényeket megállapítani. Az álmok és tervek nem valósulnak meg tettek nélkül. Közösségeink nem élednek fel egy újabb kutatástól vagy tanulmánytól. Nem elég, ha más majd kitalálja és megteszi. Abban, ami mindenkinek nehéz és rossz, mindenkinek változnia kell.
Ha fáj, ami történik, vagy ami nem történik, ha azon kapod magad, hogy elégedetlen vagy, kérdezd meg magadtól: Mit tettem azért, hogy ne így legyen? Mit tehetnék azért, hogy másképp legyen? Van-e még, aki ebben társam?
Van!
