Enyém, tiéd, övé, miénk, tiétek, övék – nem tudom, mi ez, talán valami társasjáték, amiben a „Jóisten” egy tartozék, vagy a cél, ahová a bábuinkkal beérkezhetünk. Teológiai, keresztény szempontból nem lehet több.
Megint szembe jött velem az interneten D. Tóth Kriszta „A Jóisten a miénk is” című kirohanása, amit ráadásul egy volt refis diák osztott meg nagy lelkesen. Szomorú. De talán nem árt puszta szomorkodás helyett kicsit tisztába tenni újra és újra a dolgokat.
Amikor úgy beszélünk az Úrról, hogy Istenünk vagy Atyánk, valóban birtokos esetet használunk. De nem árt tudni, hogy ez miért és hogyan lehetséges egyáltalán. Mert azt, Akit a világmindenség sem tud befogadni – mert éppenséggel a világmindenség létezhet egyedül csak Őbenne –, senki sem birtokolhatja. Amolyan emberi módon. Ő nem birtokolható, kisajátítható, önös zászlóra tűzhető – és ezt nem árt „nagykeresztény” jobboldaliaknak is tudomásul venni.
Isten Úr. Abszolút Úr. És igazán megértem, hogy egy nyugati típusú demokráciában és egyenjogúságban nevelkedett gondolkodó ember számára ez valami nagyon nehezen felfogható és elfogadható kategória. De ez a (keresztény) valóság. Ő annak lehet Istene, aki mindenekelőtt az Övé! Tehát Ő nem az én házi kis vigasztalóm, minden dolgom legalizálója, bármikor elővehető de el is pakolható ezoterikus izé, hanem az Uram, Gazdám, az életem tulajdonosa.
Akinek ráadásul határozott akarata van az életemre nézve. Kezdettől fogva, az Ó- de az Újszövetségben is számtalanszor kijelenti, hogy: „Térjetek meg gonosz utaitokról, és őrizzétek meg parancsolataimat és rendelkezéseimet, a teljes törvény szerint, amelyet őseiteknek adtam, és amelyet hozzátok küldtem szolgáim, a próféták által!” (2Kir 17,13) „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat” (Jn 14,15) „Menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11) Tehát egyértelművé teszi, hogy aki az akarata, törvénye elfogadója, az lehet az Övé, és Ő annak az Istene. Kedves Kriszta megnyilvánulásából ennek a tudata, ismerete nem annyira jön át…
Persze, Ő a miénk, a mi könyörülő Istenünk, de csak azért, mert ez az Ő szuverén döntése. Mert látva, hogy a bűnös ember egyedül csak az önmagáé akar lenni, sőt, mindent a magáénak tudni, odaadta magát nekünk és értünk az emberré lett Jézus Krisztusban. De – mint mondtam – nem önistenségünk dédelgető és ha kell akkor igazán nagyon diszkrét jelenlétű igazolásául. Hanem a bűneink Megváltójaként! Amikből a megtérésünket várja…
A megtérésünket, ami azzal kezdődik, hogy elismerjük a bűnünket. A megváltásra szorultságunkat. Hogy nálunk „minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban” és nem az van, hogy „love is love” – akármit is jelentsen ez. Isten a szeretet (1Jn 4,16), de nem a szeretet az isten.
Minden kereszténységből kioktatónak – aki megnyilvánulásával bőségesen elárulja, hogy gőze sincs a kereszténységről – ajánlom kedves figyelmébe a káténk első kérdés-feleletét:
Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?
Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem a Sátán minden hatalmától megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről; sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia; azért engem Szentlelkével biztosít az örökélet felől, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután őneki éljek.
Azt már igazán csak óvatosan teszem hozzá, hogy mindez azt jelenti, hogy megkérdezem, mi az Ő akarata és törvénye, azt magam felett ítélő erejűnek ismerem el, alázattal ( Ó, vajon ezt a szót ki lehet-e még ejteni Istennel kapcsolatban?!?) elfogadom, sőt, gyönyörködöm benne, és teljes szívemből, lelkemből, elmémből (!!!) és erőmből megélni akarom.
És az énképem a bűnös de megváltott és szeretett és újjáteremtődő Istentulajdona ember lesz, és nem az „énmárpedigilyenvagyok” „ígyfogadjatokel” „demégajóistenis” „különbenŐishomofób” görcsösen akart, kiabált, presszírozott emberkép. Ami a mi végtelenül szomorú, örök zsákutcánk…
