Hodász András, Füzes Ádám, Polgár Róbert, Nagy Gergely. Aki ismeri az említett személyeket, sejti, hogy miről fogok most gondolkodni. Az egyházi szolgálatból kiállók a témám, és az, hogy ezt ki hogyan tette, teszi, kommentálja és ezzel milyen hullámokat vet. Valójában sok ismeretlenebb névvel folytathatnám a sort, volt évfolyamtársaimmal, ismerősökkel, akik családfenntartás érdekében, a gyülekezeti szolgálat nehézségei vagy kiégés miatt már riasztórendszereket szerelnek, számítástechnikusok, tanárok lettek.
Legutóbb a Szemlélek podcastjában hallgattam Hodász András plébánost és Füzes Ádámot valamikori papot beszélgetni arról, milyen nehézségek vezettek oda, hogy most egyikük sincs már a szolgálatban. A rendszerszintű problémák között kiemelték a visszajelzés hiányát, a magányt, de kifejezetten mentették a sokak által kárhoztatott nőtlenséget, és mondandójukat azzal kezdték: véletlenül sem szeretnének ellenkampányt az egyháznak, hiszen mindketten ezer szállal kötődnek hozzá és nem is terveznek ezen változtatni. Nem a lábukról a port leverve léptek eggyel kintebb, és ez jól esett nekem. Könnyű mártírnak, áldozatnak lenni, és ez garantáltan azt jelzi, hogy valaki még nem gyógyult. Velük együtt őszinte meggyőződésem, hogy a problémákra való rávilágítás ugyanakkor kell ahhoz, hogy egy rendszer tudjon változni, javulni.
Az OnLife menedzsment–podcast legutóbbi adásában – meglepetésemre kiderült, hogy keresztény szakemberek a készítők – egy új vezető példáját mutatták be, aki a veszteséges cégen belül azt kérte, hogy mindenki színekkel jelölje a saját részlegét: zöld, ha minden rendben, sárga, ha volna miben fejlődni, de dolgoznak rajta, és piros, ha gond van és nem látják a megoldást, vagy önerőből nem tudnak elindulni az irányába. Az új vezető előbb csupa zöld jelzést kapott és hat hétnek kellett eltelnie, hogy az egyébként csupa veszteséges cégből elkezdjenek sárga és piros jelzések érkezni. Kellett hozzá ugyanis a bizalom, hogy segítséget és nem kirúgást nyernek azok, akik ezeket feltárják. Az egyházainkból érkező színes jelzések sokszor elvesznek, nem találják a címzettet. A jó és a rossz egyaránt. A médiának persze csak a piros hírérték.
A többgyermekes papból lett polgármester, Polgár Róbert történetét megörökítő alkotás és annak visszhangjai már sok kérdést vetnek fel. A Holy dilemma (nyers fordításban szent dilemma) angol cím számomra jobban átadja a tartalmat, szemben a dokumentumfilm magyar Döntés címével. Azt tudom, hogy katolikus testvéreim közül többen úgy értékelték, hogy árulás, ahogyan a film sztárol egy embert, aki megadta magát a könnyebb útnak. Arra pedig, hogy egyáltalán hogy alakult ki a felemás helyzet, amiben a kettős élet létrejöhetett, nem vetül sok fény. Megnéztem a filmet, szimpatikus volt a pásztor nekem is, tudtam együtt rezonálni vele. Ahogy a helyiek kétségbeesését is láttam, hogy ha aközött kell válasszanak, hogy egy családos papjuk van, vagy egyáltalán nincs, esetleg egy csapnivaló csak, ők bizony kiállnának a mostani mellett. A filmből egyértelmű: szeretik a helyiek. Nem véletlen, hogy vissza is hívták polgármesteri minőségben, csak legyen ott a közösségnek, ha más kalapban is. A film alkotói viszont, való igaz, olyan helyzettel keltettek rokonszenvet, ami felett lehet ítélkezni, amint nem a szentimentális romantikus érzelmek, hanem a vállalt fogadalom, a szent küldetés és az egyházi tradíció irányából nézzük. Nem tisztem ítélkezni, ítéljen Isten a „holy dilemma” Polgár Róbert szerinti eldöntése felett, de az alkotók valóban egy irányba húzták az együttérző nézőt: legitimálni a kilépést. Kíváncsi lennék, milyen visszajelzéseket kapott a főszereplő, és vajon ő utólag hogy értékeli ezt, egyáltalán miért engedte be a dilemmájába a stábot.
Nagy Gergelyt (volt?) református lelkészt a HR portál podcastjában hallgattam. Három dologgal indokolta a szoftverfejlesztés irányába tett váltást. A második ezek között a szekértáborosdi volt. Nagyon nehéz nem emlékeznem arra a Nagy Gergelyre, aki fiatal érkezőként azonnal belészállt bárki véleményébe a lelkészi csoportokban, és szép lassan magára maradt. Mert már senki nem akart párbeszédbe kerülni, mert az nem is volt párbeszéd, hanem valami nagyon fájó, mérges személyeskedő csapda. A Kálvinista apologetika írójaként nagyon szeretett vitázni és érvelni, előadást tartani és aki nem úgy látta a dolgokat, már nem állhatott meg előtte. Miközben az ő véleménye is sokat változott az évek alatt. Úgy vettem ki a mostani podcastból, hogy Gergely úgy érezte, a misszió fő lehetősége a közéleti vita és aki erre a térre lelkészként nem áll ki, az nem mer. Talán politikai fenyegetettségtől, képzetlenségét palástolva, megalkuvóan. Szerintem sokan lelkészek pont a szekértáborok szintetizálásán, sőt meghaladásán fáradozunk a nagyobb célért. Mert nézhetem én lelkészként így vagy úgy a közéletet, a templomomban ott a helye a jobbosnak, balosnak, mindenesnek egészen addig, amíg Jézus ezt máshogy nem gondolja. Legalábbis rengeteg olyan szolgálót tudok, aki szépen viszi a misszió ügyét, és nem érezte, hogy ehhez állást kell foglalni a gáz, a háború, az újprotestáns egyházak, Perintfalvi-kitérdekel-Rita, amerikai teológusok vagy más olyan kérdésben, amiben még a püspökeink, teológiaprofesszoraink is csak nagy bölcsességgel mernek diplomatikusan nyilatkozni.
Azt nagyon sajnálom, hogy pszichés gondjai között Gergely nem lelt segítségre nálunk házon belül, de be kell vallanom, ha hozzám fordult volna, bizony a korábbi tapasztalatok miatt valószínűleg elutasítom. Bűn? Az. Érthető? Az.
Viszont nagy kérdés nekem, hogy nem csak színpadot váltott-e Gergely. Hiszen eddig is hangos volt közöttünk: viták, közszereplések ismert nagy nevekkel eddig a református egyház nevében, most az egyháztól szenvedő nevében. Félek, hogy kívül vagy belül, de a történet elsősorban róla szól, aki akarva vagy akaratlanul szimbólummá válik. Korábban sem éreztem, hogy hiteles reprezentánsa lenne a teljes egyházamnak, most kívülről pedig végképp nem érzem, hogy az lenne. De már az ellenzéki sajtó is kíváncsi rá, hiszen a kiugró papnak van hírértéke.
Akik ismernek, tudják, jelenleg én sem az egyházban dolgozom a szó szoros értelmében. Lelkész vagyok, de civil állásban. Tudok is nagyon érzékenyen együttérezni az említett nevekkel. Hosszú és sokszereplős történet, inkább kényszerpálya, mint választott út. Remélem lesz még más csillagzat. Ennek ellenére fogalmazgatom azt, hogy az én lelkészi szolgálatom most épp egy megyei napilap, amiben ugyanúgy jelen kell lenni Istennek, mint minden más felületen. Látom azokat a gyarlóságokat, amiktől az egyházam nyög. De mégsem tudok jobbat. Ahogy Jézus sem adott még mást vagy másikat. Ezért bár minden kritikában látom az esélyt a megjobbításra, hiszem, hogy nem szabad a felekezeteink áldozataiként feltűnni, prédájaként a sajtónak, és hagyni, hogy egyedi esetekről ítéljék meg az egyházat.
