Megértettük

Kisebbségből elnökségbe

Szeretett kis magyar hazánk nem egy nagy kiterjedésű vagy népességű ország, még európai viszonylatban sem. Azon belül a Magyarországi Református Egyház valamivel több, mint egy millió taggal, a maga mintegy ezerkétszáz gyülekezetével sem egy brutál gigantikus közösség. Nem, korántsem kicsi, de átlátható.
Mi lelkészek sem ismerjük persze mind egymást, de a távolabbiakról is sok mindent hallunk, egészen messziekkel is kötnek össze régi közös tanulmányok, barátságok, vagy együtt átélt országos programok, konferenciák, találkozások. Egy-egy egyházkerületen belül meg persze még sokkal erősebb az ismeretség és kötődés.
„Egy vérből valók vagyunk” – hogy a klasszikust idézzem, és ez bizony a mi Urunk Jézus Krisztus vére, Aki mindannyiunkat elhívott a maga egyházába, kit-kit a maga szolgálatára, lelkészeket és főgondnokokat, presbitereket és kántorokat, tisztségviselőket és gyülekezeti tagokat. Őbenne egyek vagyunk. De nem egyformák.
Mert bármilyen kicsi is az országunk, más a hangulata, tradíciója egy-egy tájegységnek, más ízű az édes anyanyelv is, ha egy szögedi, vagy ha egy szabolcsi, vagy ha egy palóc, vagy egy somogyi mondja. És történelmi okoknál fogva reformátusságunk sűrűsége, vagy éppen épített öröksége, megélt hagyományai is mások.
Ebből adódik nagyrészt a négy egyházkerület közti különbség is. Tiszántúl hagyományosan is inkább református népességű, Tiszáninnen veretes múltja is meghatározó, Dunamellék a fővárosi központjával is jelentőségteljes, és Dunántúl – hát igen, itt is itt van az ősi múlt, a reformátor atyák gyülekezetplántáló és egyházszervező munkájának nyomai.
De mindegyiknek más a jelenkori helyzete és ezzel együtt a hangulata, és egy kicsit a lelkisége is. Az 1881-es alkotmányozó debreceni zsinat óta beszélhetünk egységes magyarországi református egyházról, és az azt összefogó országos zsinatról. Melynek elnökségét mindig, most már majd százötven éve, a két nagyobb egyházkerület egyike adta, vagy Dunamellék, vagy Tiszántúl.
Tiszáninnen mérete miatt „kicsi”, Dunántúl pedig jellemzően a reformátusságának a többi felekezethez képest kisebb aránya miatt. Itt mi a katolikusokhoz képest sokkal kevesebben vagyunk, és evangélikus testvéreink is itt vannak a legtöbben. Ez bizony kisebbségi lét. És mi ebben élünk, ebben tanultunk meg munkálkodni, kommunikálni, valahogy boldogulni.
Talán szerényebben vagy alkalmazkodóbban, el- vagy befogadóbban, ugyanakkor saját hitvallásunkhoz és hagyományainkhoz is féltőn-szeretőn ragaszkodva. Másik kerületbe látogatva, vagy másik kerületből érkezőt fogadva tapasztaljuk igazán azt a finom, de érezhető különbséget, amit a dunántúli stílus és létforma jelent.
Talán közvetlenebb, lazább, kevésbé tekintélytisztelő – merthogy nekünk itt kevesebb a tekintélyünk is, és sokszor inkább elfogadó, belül őrzött önazonossággal alkalmazkodó emberi kapcsolatokkal tudunk boldogulni. Kevesebben is vagyunk – jobban tudjuk, tartjuk számon egymást is. Reziliencia? Talán igen. Mindenesetre más a megküzdésünk.
Másfél évszázadon át elfogadtuk azt is, hogy egyházpolitikai kérdésekben többnyire inkább csak a „mérleg nyelve” megtisztelő szerep a miénk, a „nagyok” diktálnak. Mi ebből az aspektusból látjuk, nézzük a nagy egészet, és próbálunk részt venni benne.
A mostani történelmi és politikai helyzet azonban valami teljesen egyedit és előzmény nélkülit produkált: az MRE zsinatának lelkészi elnöke a dunántúli püspök lett! Nyilván csak egy csonka, fél mandátumnyi időszakról van szó, de bennünk akkor is ott van a megilletődöttség. Kisebbségből elnökségbe…
Én a „nagy” Dunamelléken nőttem föl, onnan jőve lettem itt Dunántúlon lelkész, és találtam testi és lelki értelemben is otthonra. Én ebben vagyok önazonos és végtelenül hálás Istennek, hogy ennek a kerületnek a közösségébe ültetett el, nevelt fel a maga szolgálatára. Én itt értem és mondom a szót, Istenünk szavát is.
És Őt kérem most is, legyen áldása a „kicsik” békességszerző szolgálatán, bölcsességet és erőt adó áldása püspökünk helytállásán ebben a különleges időben – kerületünk jelmondatához híven: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6)

A szerző

Írások

Református lelkipásztor, teológus. Lelkigondozó. Lelkészfeleség. Édesanya. Alföldi lány voltam, akit Isten kunsági szelei átfújtak a Dunán, és végül itt lettem azzá, aki vagyok. Először a somogyi vizek és erdők mentén, most pedig már régóta a Balaton partján. Szisztematikus gondolkodás, pontos fogalmak, de empátia és költészet egyformán fontosak nekem. Talán segítenek meglátni, igazán látni és láttatni...