Horrorban nem vagyok otthon, pedig kiskamaszkoromban nagyon is érdekelt a parázás. A szomszéd gyerekekkel össze is ültünk videózni. Persze a filmről nagy kuss volt odahaza, mindenki mondott valami barátságos, nekünk való filmet, csak engedjék el. Valami bohócos film volt, nem tudom már a címét. Kilencvenes évek hajnala volt. Miközben néztük a filmet, beesteledett, és nyár lévén nyitva volt az utcafronti szobaablak. A filmben tetőfokára hágott a feszültség, s pont akkor az egyik szomszéd apuka mély hangon bekiáltott: Bea, gyere haza! Olyan ijedtség és riadalom lett úrrá rajtunk, hogy egy pillanat alatt két fotelnyi helyen sikoltozva nyomorogtunk valamennyien. Pedig nem is a bohóc volt, csak egy apuka. Ám a valóság néha élesebb, karcosabb, feszültséggel telibb, mint a képernyő.
Szóval nem lettem horror és thriller rajongó, bár időnként megnézek egyet-egyet. Például Shyamalan filmjei közül A falut, A lány a vízbent, Az utolsó léghajlítót, Széttörvét, Időt… Lehet, hogy nem is mind esik bele a horror vagy thriller kategóriába. Shyamalannál nem kizárt, hiszen a Stuart Little kisegérhez is köze volt anno.
Bob Dylen és Axl Rose után Shyamalan is kopogtat legújabb filmjében, csakhogy ő nem a mennyek ajtaján, hanem egy „kabin”ajtón. A Kopogás a kunyhóban című film kevergeti a gondolatokat és érzéseket, miután felvetette azt a kérdést, hogy feláldoznánk-e egy szerettünket, ha annak halálával megmentjük a többit, sőt, az egész világot? A mi korunk már csak ilyen, egyből nagyra tör, kapásból a legmagasabbra teszi a lécet. Az egész világot, a mindenséget megmentheted, ha cserébe megölsz egyet. Olyanná lehetsz, mint az akcióhősök, eposzi magaslatokra törhetsz, ha feláldozol valakit a szeretteid közül. Megjegyzem, számomra az önfeláldozás elfogadhatóbb és hősibb magatartás, viszont a filmben ez nem opció.
A beharangozó reklámfilm kapcsán többször végig gondoltam a feszültséggel teli kérdést, és soha nem jutottam el odáig, hogy választanék a szeretteim közül. Sőt, még csak önmagam beáldozásához sem jutottam el. Miért? Mert a film felvetése paradox. Nekem, keresztyén embernek van erre válaszom, mégpedig Jézus Krisztus. Jóllehet, a film elém tolakodik a kérdéssel, de maga a kontextus sem fordulhat elő, mivel Krisztusban az Atya már meghozta az áldozatot. Éppen ezért a kérdés soha nem merülhet fel a mi vonatkozásunkban. Egyébként is, a világvégét, ami nem más mint az új ég és új föld születése, a legkiválóbb ember feláldozása sem állíthatja meg. Feláldoznád-e egy szerettedet? Nem kell. Ilyen rövid a válasz.
Őrült, beteg elme felteheti kegyetlen szándékkal a kérdést, de józan válasz kizárólag keresztyén módon adható rá, mivel megmentésünket Jézus Krisztus már elvégezte. Ezért is jelent áldást, megkönnyebbülést, tehermentesítést Hozzá tartozni, Benne hinni, és Általa az eljövendő felé lépkedni. Az apokalipszist pedig meggátolni úgysem tudjuk, még ha Shyamalan négy figurát küld erre a feladatra: „csakúgy” mint a Dániel látomásában lévő négy vadállat, vagy a Jelenések könyvében lévő négy lovas.
Szóval a válasz Krisztus. Az oroszlán mindent elrendezett bárányként.
