Megértettük

Konfirmáció. Megerősítés. Megerősödés.

Konfirmáció. Ha valamit jelent nekünk ez a szó, akkor az leginkább egy személyes élmény. Talán a saját konfirmációnk valahol a gyermekkorunk végén, szép és jó, vagy épp kicsit kellemetlen emlékekkel izgalomról, vizsgáról, ünnepélyes istentiszteletről, első úrvacsoravételről, nagycsaládi ebédről. Vagy a már másképp, de ugyanilyen személyes élményként megélt konfirmációja egy fiatal családtagunknak, gyermekünknek, keresztgyerekünknek, unokánknak.

Az egész olyan picit, mint egy korai hittan érettségi. Véget ér az általános iskolai hitoktatás, amit többnyire saját gyülekezetünk lelkésze, tiszteletes bácsija vagy nénije tartott, akihez még istentiszteletre is el kellett menni talán. A hit- és erkölcstan keretein belül persze lesznek még a továbbtanuló fiatalnak hittanórái, de a gyülekezetétől, amelybe sajnos a legtöbb esetben épp csak bekapcsolódott, szépen lassan elszakad. Vannak vidékek, ahol így is mondják: „kikonfirmált”.

Pedig az egésznek nem a lezárás és elbúcsúzás a lényege. Hanem…

Egyrészt a fiatalnak egy felnőtt közösségbe való befogadása! Minden hagyományos kultúrában, vallásban van olyan szertartás, amikor a gyermekkora végére érő ifjút ünnepélyesen a közösség felnőtt, önmagáért felelős tagjává avatják.

Nem véletlenül olvasunk az Újszövetségben arról, hogy a 12 éves Jézust szülei felviszik az ünnepre Jeruzsálembe. A zsidóságban ma is ez az az életkor (lányoknál 12, fiúknál 13), amikor a bar-micva (vagy bat-micva a lányok esetében, bár ez már modern korban kialakult szokás) szertartásával a vallási közösség teljes jogú tagjává fogadják a fiatalt.

A kifejezés jelentése szó szerinti fordításban: a törvény/parancsolat fia. Mindaddig az apa felelős a fiáért, de attól kezdve a befogadott maga köteles megtartani a parancsolatokat, felelősséget vállalni az életéért és hitéért. Az ünnepélyes alkalmon ezt az is kifejezi, hogy az ifjakat ekkor hívják fel először a Tórához, amelyből olvasniuk kell. Sokat tanulnak, készülnek is rá a gyerekek. A nap végén pedig otthon vendégséggel, vacsorával ünnepelnek a családok.

A konfirmációnak szintén ez az egyik fontos eleme, jelentősége. Ilyenkor ünnepi istentiszteleten a gyülekezet nagykorú tagjává fogadják a gyermekeket, akik ezután részesülhetnek az úrvacsora szentségében. Ezt is megelőzi felkészítő tanítás, amelynek célja bibliaismeret elsajátítása, egyházunk jobb megismerése, hitvallásunk és tanításunk megértése és elfogadása.

Vannak gyülekezetek, ahol az is szokás, hogy mialatt a fiatal hitvallást és fogadalmat tesz, a szülők, keresztszülők is kiállnak mögé, felidézve ezzel egyszersmind a sok évvel azelőtti keresztelő jelenetét. Akkor ők hozták az egyház közösségébe a talán még öntudatlan kisbabát, és tettek fogadalmat arra, hogy hitben nevelik és neveltetik őt. Ezt a felelősséget veszi át tőlük a fiatalok, mikor ígérik, hogy „református anyaszentegyházunknak egész életükben hűséges, úrvacsorával rendszeresen élő, szolgáló és áldozatra kész tagjai” lesznek.

A konfirmáció azonban egyáltalán nem csak egy emberi közösséghez tartozás megerősítését jelenti! Fontos az emberi befogadás, a kiállás, a közösségvállalás a gyülekezet és a fiatal részéről is. Ám mindennek csak akkor lehet hitele, reményteljes jövője és igazi értéke, ha az igazi Megerősítő maga Isten. Ahogy a káté kérdésre: „Mit jelent a konfirmáció szó?” adandó válasz is megfogalmazza: „Ez a latin eredetű szó annyit tesz: megerősítés. A Szentlélek erősíti meg ébredő hitünket.”

Minden tanulásnak és felkészítő tanításnak a legfőbb célja kell legyen, hogy a Jézus Krisztusban való hitre segítse, abban erősítse meg a fiatalt. Itt minden buzgó magolás és számonkérés kevés, ha nem a Szentlélek Isten tesz bizonyságot a hit oktatója által, és nem Ő munkálkodik az ifjú szívében és értelmében. Hogy amikor az ünnepélyesen kijelenti, hogy Istennek a keresztelőjekor vele kötött szövetségében meg akar maradni és Jézus Krisztus követője lenni, akkor őszinte vágy és döntés legyen benne. Hit abban az Istenben, aki neki életet adott, kegyelmébe és barátságába fogadta, és Aki nélkül nem akar végigmenni az életén.

A konfirmáció egy szövetség, egy odatartozás megerősítése, és istenhitben, istenbizalomban való Szentlélek általi megerősödése mind a fiatalnak, mind pedig a gyülekezetnek, amely egyszerre tanú és befogadó. Igen, bizony a gyülekezetnek is, akik az egyetemes anyaszentegyház képviselőiként vannak jelen, átélik a befogadó örömét, de emlékeztetve is vannak saját valamikori fogadalmukra.

A mostani járvány alatt, és amikor templomaink újra kinyíltak, valamiképpen egyházunk egész közössége konfirmált. Át kellett esnünk a nehéz időkben hitünk, kereszténységünk próbáján, kemény vizsgáján, és azzal, hogy a vasárnapi harangzúgás hívására újra elindultunk Isten háza felé, újra vallást tettünk Isten élő közösségéhez tartozásunkról.

A mai korban, mikor az internetes közösségi médiában is egyre inkább megnyilvánuló gondolat, hogy a vallás kártékony és voltaképp felesleges, mindannyiunk felelőssége és lehetősége a saját mindennapi kis életünkben bizonyságot tenni arról, hogy énünk és létünk meghatározó és megerősítő tényezője, hogy Krisztushoz és az Ő közösségéhez, az egyházunkhoz tartozhatunk!