Site icon Meg van írva

Könyvet öltött anyai tapasztalat

Ágostonné Apáti Gabriella lelkipásztor-vallástanár életvidám, szolgálatra és tettre kész nő, akit művészi vénával is megáldott Isten. Az esztergomi gyülekezeti ház hűs falai között a „Kisöcsém született” című könyve apropóján beszélgettünk nyárutón.

Mióta élsz Dunántúlon?

2003 adventje óta, amikor férjemet, Ágoston Csaba lelkészt megválasztotta az esztergomi református gyülekezet lelkipásztorának. Négy lelkészházaspár közül minket választottak, aminek nagyon örülünk. Már 1997-ben, amikor végeztünk a budapesti teológián és összeházasodtunk a férjemmel, Dunántúlra készültünk, azonban az akkori dunamelléki püspök kérésére a Budapest-Szabadság téri gyülekezetbe kerültünk, ahol hat évet szolgáltunk. Nagyon szeretjük Dunántúlt, egészen más a légkör ebben az egyházkerületben.

Hova valósi vagy eredendően?

Debrecenben születtem, de sosem éltem ott. A szüleim magyar-történelem szakos tanárok voltak, Tiszavasváriban kaptak állást. Az első tíz évemet ott töltöttem, majd onnét a szüleim válását követően Budapestre kerültem. Nagyon szép helyen nőttem fel, mert a Váci utcában laktunk, oda jártam általános iskolába, majd a közelbe jártam gimnáziumba, és a Ráday utcába egyetemre.

Vallásosan neveltek a szüleid?

Csecsemőként megkereszteltek, de gyermekkoromban olyan időket éltünk, hogy templomba nem járhattunk. A nyarakat Panyolán töltöttem, az apai nagymamámnál. A hittel, a vallással tizennégy-tizenöt éves koromban találkoztam, amikor a panyolai református gyülekezetbe egy lelkésznő érkezett, Győrffy Erzsébet, aki összefogta a fiatalokat. Beszélgettünk, együtt voltunk, vasárnap pedig örömmel mentünk a templomba, istentiszteletre.

A nyári szünet után hogyan folytatódott a templomos életed?

Amikor visszakerültem a tanév kezdetén Pestre, akkor elkezdtem keresni egy gyülekezetet. Mivel a belvárosban laktam, így kézenfekvő volt a Kálvin-téri gyülekezet. Nagy örömmel fogadott Molnár Miklós bácsi és sokat beszélgettem vele. Ő készített fel a konfirmációs vizsgára, de a fogadalmat Panyolán tettem, tizenhét éves koromban. Miklós bácsi nagyon szeretett engem, és később ő adta nekem a lelkészi ajánlást a teológiára.

Mit jelent számodra, hogy református vagy?

A református hit tisztasága nagyon fontos számomra. Anyai nagymamám sok katolikus templomba vitt engem, már gyerekkoromban sem tetszett a túldíszítettsége ezeknek a templomoknak, bár a mise titokzatossága megragadó volt. De amikor találkoztam a református templom egyszerűségével, egyből otthon éreztem magam. Aztán, amikor tizenévesen hallottam református prédikációt, végre nekem is megszólalt az Ige. Hiszem, hogy az igeközpontúság határozza meg a reformátusságomat.

Egyenes út vezetett a teológiára?

Nem egészen. Nem mehettem érettségi után egyből a teológiára, még a felvételit sem próbálhattam meg, mivel nem telt el két év a késői konfirmációm után, valamint még nem töltöttem be a tizennyolcadik életévemet. Egy évet ki kellett hagynom, és bevallom, egy kicsit összetörtem: eredetileg biológia-magyar szakra készültem, aztán éreztem, hogy a teológia lesz az én utam, és mégis egy évet kell várnom – ez szomorúsággal töltött el.

Mit csináltál abban az egy évben, amíg vártál a teológiai felvételire?

Egy négyórás adminisztrátori állást kaptam egy óvodában, és nagyon jól éreztem magam a gyermekek között. Ezzel a munkával a semmittevéstől messze kerültem, de még nem jártam azt az utat, amit szerettem volna. Ebben az egy évben Molnár Miklós bácsihoz és Rideg Gyula ifjúsági lelkészhez jártam, ők készítettek fel lelkileg és tudásban is a teológiai felvételire. A következő tanévben pedig fel is vettek, így megkezdtem tanulmányaimat a Budapesti Teológiai Akadémián. 

Milyen volt az évfolyam, ahova bekerültél?

Abban az évben, amikor 1992 nyarán felvételiztem a teológiára, száz körüli volt a jelentkezők száma, úgy emlékszem, negyvenöten kezdtük el a tanulmányainkat. Az évfolyamvezető professzorunk Dr. Pásztor János bácsi volt, aki igazi pásztorként terelgette az évfolyamot, szeretetével, néha dorgálásával irányított, segített bennünket. Hozzám legközelebb a gyakorlati teológia állt, azon belül is a katechetikát szerettem nagyon, nem véletlenül végeztem el a kiegészítő vallástanári szakot később a Károlin. Végül talán negyvenen végeztünk, de nem mindannyiunkból lett lelkipásztor. Viszont a tavalyi évben tartottunk egy évfolyamtalálkozót Tiszaszentimrén, Fodor Gusztáv hívott meg bennünket, elég sokan elmentünk. Jó volt ennyi idő után újra találkozni, beszélgetni a lelkipásztori feladatok nehézségeiről, áldásairól, és az életünk alakulásáról. 

Az életednek mely pontja volt a legizgalmasabb?

Mindig izgalmas volt az életem, mert valahogy sosem volt egyenes utam. Úgy gondolom, az erős embereknek adatik meg, hogy ne legyen könnyű az útjuk. Ahogy mondtam, a teológia elkezdésére várnom kellett, aztán annak az elvégzése után sem oda kerültem szolgálni, ahova szerettem volna. A legkeményebb időszak mégis az volt, amikor két pici gyermekkel átmenetileg szolgálati hely nélkül voltunk, a szülőknél laktunk, csupán a Gyesből éltünk, és a holmijaink egy ismerősünk garázsába voltak bezsúfolva. Abban a lehetetlen helyzetben tapasztaltam meg, hogy mit jelent igazából Isten tenyerén lenni.

Ebből a helyzetből milyen volt Esztergomba kerülni?

Elődünk, Németh Lajos bácsi melegszívű ember volt, és első pillanattól kölcsönös volt a szeretet közöttünk. Nagyon jó gyülekezetet vettünk át, ami az ő lelkipásztorsága alatt kezdett el növekedni. Esztergom egylelkészes hely, úgyhogy én elsősorban a hitoktatásban szolgálok, régebben tartottam baba-mama kört (most már nem én tartom), és gyermekistentiszteletet. Pár éven belül olyan sokan lettünk, hogy kinőttük a templomot, gyülekezeti termet. Minden karácsonykor színpadot építünk és száz feletti gyereklétszámmal dolgozunk. Három-négy műsorral készülünk a különböző korosztállyal: bibliai színdarab, népi betlehemes, valamilyen mély értelmű darab, gyertyás tánc. Ma már tíz önkéntes munkatárssal szolgálok együtt két vasárnapi gyerekcsoportban.

A covid-időszaknak érezhető a hatása?

Nagyon. A gyülekezet már kezd visszatérni, de kevesebben vannak a gyermekistentiszteleten, az lecsökkent. A nagy lezáráskor ökumenikus alkalmakat csináltunk, amit a városi tévében közvetítettek, hol egyik, hol másik templomban szolgált valamelyik pap vagy lelkipásztor. Nekünk a vasárnapi látogatottságunk magas volt, átlag százkilencven-kétszázhúsz fő, erről csúsztunk lefelé. Most már kezdenek visszatérni az emberek, a nyári időszakban kilencvennyolc-százhúsz körül voltunk, de reméljük, hogy az ősszel még jobban emelkedni fog a templomba járók száma. A gyülekezeti teremben és a baba-mama szobában is nézhető kivetítőn az istentisztelet, úgyhogy aki nem akar bezsúfolódni, az ott is részt vehet.

Esztergom a magyar római katolikusság fellegvára. Milyen itt protestáns lelkipásztorként szolgálni a 21. században?

Abból a szempontból jó, hogy a kisebbségi létnek van egy összetartó ereje. Maga a „katolikus város” tulajdonság adja azt, hogy itt vasárnap az emberek elindulnak valamelyik templom felé. Az 1850-es évekig protestánsok nem telepedhettek le Esztergomban, ezért ebben a városban tulajdonképpen minden protestáns „gyütt-ment”. Viszont a beköltözők elkezdték keresni a lehetőséget, hogy hova menjenek templomba, és hozzánk találtak el.

Szerencsére már nem olyan kort élünk, amiben ellenségeskedés van a felekezetek között. A gyülekezeti tagok nagyon várják az ökumenikus alkalmakat, a szolgatársakkal pedig kimondottan jó viszonyban vagyunk, szeretnek hozzánk jönni, és mi is szeretünk hozzájuk menni.  

Az ökumené milyen szinten működik?

Nálunk az ökumenikus imahét mindig is addig tartott, amíg minden esztergomi gyülekezetet végig nem jártunk. Ha tíz helyszín volt, akkor tíz napig tartott. Ma már csak három plébánia van, sok összevonás történt az utóbbi években, de így is imanyolcadot tartunk. Az imahét szerdáján itt vannak a püspökök minden felekezetből, illetve a görög metropolita is részt vesz. Természetesen Steinbach József és előtte Dr. Márkus Mihály is itt volt református részről. Mind a katolikus papokkal, mind az evangélikus lelkésznővel jó barátságban vagyunk. Havonta egyszer összegyűlünk, gyakran tartunk közös alkalmakat, és minden évben tartunk nyárzáró találkozót egy tál étel, és imádság, igeolvasás mellett. Ez nagyon jól összetart bennünket.

Picit a könyvkiadás felé evezve, hadd kérdezzem meg, miért furcsálltad, hogy az egyházkerület felől ajánlottak figyelmembe téged?

Esztergom a dunántúli kerület szélén van. A közegyházi alkalmakon a férjem képviseli a gyülekezetet, én nem nagyon veszek részt a gyülekezeten kívüli vérkeringésben, ezért meglepett, hogy egyáltalán ismernek engem. A könyvem magánkiadás, nem egyházi, ezért is meglepő volt, hogy tudomásuk van róla. Természetesen azért jól esett!

Az írás újkeletű dolog az életedben?

Kamaszkorom óta írogatok, csak nem foglalkoztam vele. Édesapám és édesanyám is irodalmárok voltak, sokat írtak, sok tanulmányuk, cikkük jelent meg, talán valamit én is örököltem ebből. Elkezdtem leírogatni a gondolataimat, de nem mutattam meg senkinek. Egyszer aztán megmutattam anyukámnak, aki azt mondta, hogy ezzel azért kéne foglalkozni, mert nem rosszak. Azt sajnálom, hogy Lázár Ervinnek, aki az osztálytársam apukája volt és nagyon szeretett engem, nem mutattam meg. Évek múlva, 2018-ban azt kértem a születésnapomra, hogy egy háromnapos íróképző tanfolyamon részt vehessek. Szerettem volna megtudni, hogy érdemes-e foglalkozni az írással, vagy nem.

Végül igazolta anyukád megállapítását a tanfolyam?

Nagyon izgalmas volt az egész íróképző tanfolyam. Teljesen idegen emberekkel találkoztam, akik szintén az írással foglalkoztak. A három nap csak az írásról szólt, és megkaptam a visszajelzést, hogy igen, érdemes az írással foglalkoznom. A tanfolyam kicsit helyre rakta a formai dolgokat, kicsit a stílusban is segített, és bátorított, hogy küldjek pályázatokra novellákat, amik legnagyobb döbbenetemre antológiákban megjelentek, sőt voltak olyan írásaim is, amelyek országos pályázatokon helyezést értek el. Ekkor vettem elő a Kisöcsém született kéziratát. Picit átírtam, megcsináltam a szerkezetét, ahogy kell.

Miről szól a könyv, és mit tapasztaltál a megjelenése óta?

A Kisöcsém született című könyv a testvér-elfogadásról szól, azt mutatja be, hogy az egyke gyermekből hogyan lesz testvér. Tulajdonképpen egy hiánypótló könyv, ezért is fogyott néhány hónap alatt elég sok kötet. Van rá igény. Annyiban hasonlít a Bartus Erika Anna, Peti, Gergő meséire, hogy nekem is a gyermekeimről szólnak a fejezetek, de teljesen más stílusban.

A testvér-elfogadás történetét hogyan dolgoztad fel?

Tizenkét történetben van leírva egy év története, a testvér születésétől az első születésnapig tart. Próbáltam nagyon egyszerűen, gyereknyelven írni azokról a helyzetekről, amikkel találkozhat az idősebb testvér. Például: anya jöjjön haza a kórházból, de a kistestvér maradjon inkább a kórházban; szembesülés a fiú-lány különbséggel; szoptatás; elválás az első óvodás napon, unalmas kistestvér elcserélése. A gyermeknevelésben folyamatosan kérdések és problémák merülnek fel, melyekre a szülők választ akarnak. Azt gondolom, a könyvem megoldáshoz segíti a gyermeket, szülőket egyaránt.

Visszaemlékezéssel írtad, vagy már anno lejegyezted a történeteket?

Nagyjából tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt leírtam, és elraktam a fiókba. Majd egy pályázatra beadtam, de formai problémák miatt visszaküldték. Akkor kicsit elkeseredtem, és visszatettem a fiókba. Aztán amikor Botond fiam tizennyolc éves lett, akkor olyan ajándékot akartam neki adni, ami nem szokványos, hanem személyes. Megkapta a babakönyvét, egy képalbumot és lefűzve ezt a könyvet, ami róla szólt. De nem csak ő kapta meg, hanem a nővére, Sára is, mert róla is szól. Megdöbbentő volt, hogy mennyire örültek neki.

Tizennyolc év hosszú idő. Szükség volt korszerűsítésre?

Tulajdonképpen nem igazán kellett frissíteni, mert az élethelyzetből következő probléma ugyanaz maradt. Végül is csak a környezet változott, például más típusú babakocsi van, de a testvér érkezésére ugyanúgy oda kell figyelni, mert az nem egy könnyű dolog.

Milyen volt az első találkozás a kötettel?

Házhoz hozták az ötszáz példányt a miskolci Irodalmi Rádiótól, Zsoldos Árpád és a felesége, Adrienn. Itthon vettem a kezembe. Szagolgattam, fogdostam, pakolgattam. Az embernek az első könyvét a kezében tartani nagyon nagy élmény!

Ez egy valódi „true story”. Nem féltél ennyire kitárulkozni?

Félelem nem volt bennem, de például óvatos voltam a névhasználattal. A gyerekeim nevét semmi esetre sem akartam használni, ezért választottam az Emma és Gáborka neveket. Egyébként a könyv hátuljában megjelenik Sára és Botond kiskori és mostani fényképe az ő engedélyükkel. Ezzel a két fényképpel hitelesebb is a könyv. Van olyan gyülekezeti tagunk, akinek másodszor már úgy kellett felolvasnia a meséket a lányainak, hogy Emma és Gáborka helyett Sára és Botond nevét olvasta, mert reklamáltak a lányok.

Egy online ajánlóban azt mondtad, hogy a főszereplő kislány feladata „megtanulni szeretni a betolakodót”. Ez gyakorlatilag egy keresztyén üzenet. Hogy-hogy nem egyházi kiadónál jelent meg a köteted?

Bevallom, eszembe sem jutott az egyházi kiadó, mert a miskolci kiadó, az Irodalmi Rádió, ahol több novellám jelent már meg, éppen könyvkiadási pályázatot írt ki. Egy rövid tartalom beküldése után én is ígéretet kaptam a kiadásra. Így nem kerestem más kiadót.

A könyv írója és illusztrátora is te vagy. Tudtad magadról, hogy jól rajzolsz, vagy csak költséghatékony akartál lenni?

Az anyai nagyapám elég jól festett, egy időben abból élt. Valamit tőle is örökölhettem, bár abszolút amatőr vagyok. Békési Sándor tanár úr, akinek hivatása is a rajzolás, megnézte a festményeimet. Akvarell képek voltak, de olyan többrétegű, egyedi technikával festettem, hogy azt hitte, olajfestmények. Azt mondta, hogy érdemes lenne ezekkel foglalkozni, de a festéshez nincs akkora türelmem, mint az íráshoz. Nem költséghatékonyság miatt kerültek bele az én rajzaim a könyvbe. Két grafikust is felkértem, de végül a családom és a kiadó is az én rajzaim mellett döntött. Egyébként painttel, a legegyszerűbb programmal csináltam, egérrel rajzoltam, mert akkor csak erre volt a lehetőségem.

Lesz folytatása a könyvnek?

Igény van arra, hogy a fordítottját is megírjam. El is kezdtem, az első fejezet készen van. A „Kishúgom született” főhőse Szilveszter lesz, aki rosszalkodik annak rendje-módja szerint. Mivel fiam is van, így bele tudok helyezkedni ebbe a helyzetbe. Huszonéve tanítok, látom a gyerekek problémáit, valamint kérdezősködtem is a báty-húg kapcsolatról, szülőknél. Szeretném, ha egy éven belül megjelenne.

A kiadást könyvbemutatók követik. Milyen élményekkel gazdagodtál ezeken az alkalmakon?

Két könyvbemutatóm volt. Az egyik az Árpádházi Szent Erzsébet Gimnázium, Óvoda és Általános Iskolában a nyár elején, majd Debrecenben egy írótársam baráti körében. Illetve a könyvem kint volt a Vörösmarty téren, a könyvhéten, ott is sokan vásárolták meg. Érdekes tapasztalatom volt a célcsoporttal. Én azt gondoltam, hogy kizárólag kisgyerekeknek való ez a könyv. Nyilván a szülő olvassa föl, így ő is tanul belőle, de a testvér-elfogadás kisgyerekeknek szóló téma. A Szent Erzsébetben ott ültek az alsó tagozatos diákok, és tátott szájjal hallgatták a felolvasott részeket, de Debrecenben a tizennégy éves fiú is beült, és végig figyelt. Aztán van olyan ismerősöm, akinek nincs gyermeke, mégis megvette a könyvet, mert annak idején az öccsével való találkozás olyan mély sebet ütött az életében, hogy évekig nem tudta elfogadni, mint testvért. Így igazából minden korosztálynak tudom ajánlani.

Hogyan készültél a könyvbemutatókra?

Nagyon sokat segít, hogy tanítok gyerekeket és beszélek a gyülekezet előtt. Nem írtam külön szöveget, bár az ismerőseim azt hitték, hogy előre megírtam. A felolvasott részekhez fűztem gondolatokat. Könnyen megtaláltam a hangot a hallgatósággal. Remélem, lesz még könyvbemutató, bár már nincs sok a kötetből, de online rendelhető még. Ha dedikált példányt szeretne venni valaki, arra is van lehetőség, nálam. Ráadásul az a megtiszteltetés ért, hogy a moly.hu közösség tagjai által létrehozott Merítés-díj zsűrije bekérte értékelésre a könyvemet, ami azt jelenti, hogy a díj egyik lehetséges várományosává vált a Kisöcsém született kötet, gyermekirodalom kategóriában.

Hívő ember felismeri Isten csodáját. A könyved kapcsán éltél meg ilyet?

A budapesti Könyvhét csütörtöki napjára tettük a könyvbemutatót. Hatalmas vihar volt aznap. Majdnem elmosta az eső, de mégsem, mert előtte tíz perccel elállt az eső. Letörölgettük a székeket és asztalokat, megtartottam a másfél órás dedikálást, és csak azután kezdett szakadni újra az eső, mikorra már elpakoltam. Isten velem volt!

Most, hogy gyermekekről szóló könyv apropóján beszélgettünk, lezárhatjuk egy villámválasztásos játékkal az interjút?

Próbáljuk meg!

Rózsa vagy levendula? Levendula.
Ámósz könyve vagy Efezusi levél? Efézusi levél.
Szanálás vagy raktározás? Raktározás. Pedig nem kéne!
Efraim és Manassé vagy Áron és Mirjám? Áron és Mirjám.
Foltos vagy csorbult? Csorbult.
Vonat vagy busz? Vonat.
Jósiási reform vagy jézusi templomtisztítás? Jézusi templomtisztítás.
Dallam vagy rím? Mindkettő! Énekelni is szeretek. De szerintem az, aki ír meg rajzol, általában énekelni is szeret.
Dackorszak vagy kamaszkor? Kamaszkor.
Színház vagy cirkusz? Színház.

Köszönöm a beszélgetés lehetőségét, és kívánom, hogy minden kötet leljen gazdára, jövőre pedig jelenjen meg a könyv folytatása!

Exit mobile version