Nagyhét Virágvasárnappal kezdődik. Azzal, hogy Jézus bevonul Jeruzsálembe, ahol aztán a hét végére az asszonytól született testben leélt földi ideje véget ér. Sokféle reménnyel várják és sokféle indulattal fogadják, hozsannával a dicső királyt remélők és irigy gyűlölettel az uralmukat féltők.
Jézus viszont nem áll semmiféle népfelkelés élére, sem trónra nem ül isteni hatalmával. A hetet többnyire a templomban való tanítással tölti, de előbb egy elég zavarba ejtő „jelenetet rendez” …
Kötélből korbácsot csinál és elkezdi kikergetni a templomból a marhákat és juhokat, felborogatja a galambárusok székeit és a pénzváltók asztalait és a pénzüket kiszórja. Piactérré, rablók barlangjává tettétek az én Atyám házát! – hányja a szemükre.
Zavarba ejtő az egész. Jézus, a kedves, megbocsátó, könyörülő és életet adó, a tökéletesen jó és ártatlan, akit soha nem látunk indulatosnak – na jó, legfeljebb amikor megítéli Jeruzsálemet, mert nem ismerte fel meglátogatása idejét, vagyis Őt a megígért Messiásként, vagy amikor így sóhajt fel: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” De minden bíráló és ítélő szava végül is „csak” beszéd – tettlegességig Ő, a szent, soha nem megy el.
Most meg korbács, kergetés, borogatás, dobálás… El tudjuk képzelni Jézust a széttört bútorok között, korbáccsal a kezében? Pedig de.
(A mai mezei bibliaolvasó embert amúgy már az is zavarba ejtheti, hogy mi a csudát csináltak eleve a templomban a marhák, juhok, galambok és a pénzváltók?!
Nos, a kortörténeti háttérből és a mózesi rendelkezésekből annyit tudhatunk, hogy a templomi áldozat-bemutatás az istentisztelet része volt. De a messziről érkezők többnyire nem vonszoltak magukkal a napokig tartó úton állatokat, hanem inkább megvették ott helyben.
Adakozni sem lehetett bármilyen pénzzel, pláne nem az elnyomó rómaiak forgalomban lévő pénzérméivel: azokon szent, templomi pénzeket kellett előbb vásárolni. Aztán szépen kialakult a szokás, hogy mindezt a templom előterében bonyolították le az egyszerűség kedvéért.
El tudjuk képzelni azt a bőgést, bégetést, turbékolást és zsibvásárt? A templomban? Na ugye.)
Keresztény fiatalokon láttam már olyan karkötőt – gumiból vagy bőrből – amin négy betű volt olvasható: WWJD. Ezek egy angol mondat szavainak a kezdőbetűi: What Would Jesus Do? Vagyis Mit tenne Jézus? Ez egy kedves és az engedelmes hitéletet segítő dolog: arra emlékeztet, hogy minden élethelyzetben érdemes feltenni ezt a kérdést magunknak, végig gondolni, mielőtt szólunk vagy cselekszünk, hogy Akit követünk, valóban megélt példánk legyen.
A templom szent hely. És lehet, hogy van, amiről emberileg úgy gondoljuk, hogy az Isten tiszteletét segíti elő, még sincs helye odabent, mert úgy csak eltorzítja a szentet. Protestánsként talán mondhatom, hogy reformátor eleink „templom-tisztogatása”, a szentképek és szobrok kirakása az Isten házából – ebből a felismerésből fakadt.
De mai keresztényként azért hadd jegyezzem meg csendesen: az igaz „imitatio Christi” (Krisztus-követés, imitáció) és „semper reformanda” (mindig megújítandó) csak hitben, a Szentírás ismeretében és az ahhoz való hűségben lehetséges, és abban az alázatban, hogy Isten az Isten és az ember az ember. Jézus hívott az Ő követésére minket, hogy tanuljuk meg, hogy Ő szelíd és alázatos szívű, meg szeressük egymást, ahogy Ő szeretett minket, és tartsuk meg az Ő parancsolatait.
De a korbácsot nem adta a kezünkbe! Sem tanítványainak és egyébként senki másnak sem.
Amikor ma sokan mennének neki az egyháznak „korbáccsal” – nagyon sokféle saját látással és véleménnyel, ítélettel és indulattal, „tisztogató” rombolási vággyal – nos, nem biztos, hogy minden ilyen ostort Jézus font meg… És pláne nem adta a kezükbe.
Ebben a történetben a mi szerepünk és feladatunk, hogy meglássuk és megértsük, hogy Jézus mit borít fel, szór ki, mit akar lerombolni és harmadnapra felépíteni bennünk és közöttünk. Egyedül Őrá figyelni és Őneki engedelmeskedni.
(kép: Expulsion of the merchants from the temple by Andrei Mironov)
