Szalayné Gubricza Emese nyugalmazott lelkipásztorral a hívő élet örömeiről és kihívásairól beszélgettünk. Lelkészcsaládból származik, számára mégsem vezetett egyenes út a teológiára. Családanyaként volt levelezős teológushallgató, szombatonként a hajnali vonattal járt Pápáról Budapestre. Szolgálati évei sem voltak szokványosak, hiszen egy részük a kommunizmus idejére, másik részük a rendszerváltás utánra esett. Gyülekezeti szolgálata mellett a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeiben volt munkatárs. Krisztusban örvendező életet él férjével együtt, akivel hálásak minden napért.
Emese nénit kiskorom óta Pápához tudom kötni. Most is itt találkozunk, hol egykor két házzal arrébb a nagyszüleim éltek. Idevalósi vagy máshonnét került ide?
Édesapám a Közlekedési- és Postaügyi Minisztériumban dolgozott a második világháború előtt, ezért én Budapesten születtem.Édesanyám születésemkor háztartásbeli volt. Később kerültünk Pápára, tudniillik édesapám tele volt félelemmel az ötvenes években. Az új világrend kialakításakor egymás után elvitték a szomszédjainkat és a munkatársait, ezért a fővárosból eljöttünk ebbe a csendes kisvárosba. Ide jártam a Tókerti Általános Iskolába, majd a Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségiztem. Az anyai nagyapám, Szűcs János református lelkész volt, aki Pápán a Református Kollégiumban érettségizett és végezte el a teológiát az 1800-as évek végén. Ez az egész családnak a lelkületére és a létére is hatással volt Nagyanyám egy komoly, mélyhitű asszony volt, és vele jártunk templomba. Édesanyám is jött, ha szabadnapos volt. Édesanyámmal hosszú beszélgetésekre emlékszem, nagyanyám pedig elénk élte a hitét. Így indultam egy vallásos közegből.
Természetes volt, hogy a konfirmáció után folytatódott vallásos élete?
Tulajdonképpen igen. Rendszeresen jártunk templomba és ifjúsági bibliaórára, ahol Németh Gyula és Máté Csaba lelkipásztorok voltak azok, akik foglalkoztak velünk, vezettek és tereltek bennünket. Különösen Németh Gyula volt nagy hatással rám hitbeli fejlődésemben. Volt arról is szó, hogy érettségi után elmegyek a teológiára, de a családi körülmények úgy hozták, hogy csak egy gyereket tudtak taníttatni a szüleim, és mivel volt egy öcsém, nyilván a fiú tanult tovább. Én a kórháznál helyezkedtem el, és közel húsz évet dolgoztam osztályos adminisztrátorként. Szerettem ott lenni, betegek közé is kijártam, és néha lelki beszélgetésekreis sor kerülhetett.
Vannak, akik visszakívánják azokat a kommunista időket.
Azért lehet ez, mert akkor még jobban összetartottak az emberek, nem marták egymást. Mindenki egyforma volt, egyforma kockaházakban laktak, amit kalákában építettek. De sajtó- és szólásszabadságnak híre sem volt. Az az állítás pedig, hogy mindenkinek volt munkája, tévedés. Munkahelye volt mindenkinek, de munkája nem!
Visszatérve élete folyásához, hadd kérdezzem meg, hogy a kórházi adminisztrációtól hogyan vezetett az útja a szószékre?
Jóllehet, szerettem a kórháznál dolgozni, de egyszer csak azt éreztem, hogy jó lenne megvalósítani azt, amit fiatalkoromban szerettem volna. Egyik reggel azt az igét olvastam a keresztelési parancsból, hogy „…tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek”, és ott volt mellette a református újság, amiben levelezős teológiai képzést hirdettek. Egy darabig töprengtem rajta, hogy itt van két gyerekem, a családom mellett hogyan menjek én el tanulni a teológiára. Aztán egyszer csak kiböktem a férjemnek (szerkesztői megjegyzés: Szalay József), hogy nagyon szeretnék elmenni a teológiára; mire ő azt válaszolta, hogy tudom. Érezte, hogy mi zajlik bennem. Beadtam a jelentkezésemet. A felvételi bizottság egyik tagja a dunántúli Tóth Kálmán professzor úr volt, aki egykor a nagyapám utódja lett a zánkai gyülekezetben. Felvettek, és 1982-ben elkezdtem a teológiára járni, majd 1988-ban tettem le az első lelkészképesítő vizsgát, és 1993-ban szenteltek Pápán lelkipásztorrá.
Munka és család mellett nem lehetett egyszerű holt nyelveket tanulni.
A család segítségével és elszántsággal mindent el tudtam sajátítani. Rettentően nehéz volt. Szombaton a négy órakor induló munkásvonatra vitt ki a férjem és utána ő vállalta az itthoni teendőket. Mosott, főzött a gyerekekre. Másodévet fejeztem be, és harmadévre mentem volna, amikor autóbalesetben meghalt az öcsém és a sógornőm, és hozzánk került a két gyermekük. A négy gyermek mellett nagy kérdés volt, hogy hogyan csináljam tovább a teológiát, mert sokkal nehezebb lett. A férjem továbbra is ugyanolyan támogatással csinált mindent idehaza a négy gyermek mellett is. Volt, aki azt a kérdést tette fel nekem, hogy te ezek után is jársz a teológiára? Igen, mert a rosszat az Isten csak engedi, nem Ő akarja! Nagyon rossz volt, ami történt, évekig úgy ébredtem, hogy legelső gondolatként belehasított a lelkembe az öcsémék elvesztése, a gyerekek elárvulása. De Isten akkor is szeretett. Ő nem úgy szeret, hogy mindig mindentől megóv minket, hanem úgy, hogy örökéletet és üdvösséget készített nekünk. Ennél nagyobb szeretetet nem adhat nekünk senki. A gyerekek először Sopronban voltak kórházban, aztán átszállították Pápára őket, hogy ne kelljen folyton messze utazni hozzájuk, aztán amikor hazajöhettek, szinte az első kérdésük az volt, hogy mi mikor mehetünk templomba. Balázs lába még gipszben volt, Jani keze még gipszben volt, és ők jöttek velünk a templomba. Biztos volt olyan az ő életükben is, hogy megkérdőjeleződött bennük Isten jósága, de azért ők most is komoly hívő emberek. Az Istenhez való ragaszkodásuk felnőttként sem tört meg.
Úgy tudom, hogy a lányokról is elmondható ez.
Nagyobbik lányunk szervező-mérnökként végzett, majd elvégezte a matematika tanár szakot és most Ajkán tanít egy felekezeti iskolában. Nagyon sok munka hárul rá a családjában is, ő szervezi meg az egész család életét. Kisebbik lányunk teológiát végzett, majd lelkigondozás kiegészítő szakot, és most családterapeuta továbbképzésre jár. A győri kórház kórházlelkésze és lelkigondozója. Fájdalmasan kemény munka, melyet csak mély hittel és Istennel való szoros kapcsolatban lehet végezni. Én nem tudnám csinálni. Boldog, hívő családja van.
A teológia elvégzése után melyik gyülekezetben kezdett szolgálni?
Nem a teológia után, hanem még alatta elkezdődött a gyülekezeti szolgálatom. Harmadéven valamikor megürült Szerecseny, és Sáhó Andor esperes exmisszusként kihelyezett abba az apró gyülekezetbe. Két éve szolgáltam ott, amikor egyszer csak megjelent a templomban öt ismeretlen ember, akik meghallgatták az igehirdetésemet, és elmentek. Aztán megjelentek a lakásunkon, és elmondták, hogy a takácsi gyülekezetből jöttek, hogy vállaljam el a gyülekezet vezetését. Az akkori gondnok nagyon keményen kiállt mellettem, és azt mondta, hogy elmennek a zsinatig, ha én igent mondok. Nagyon szép éveket töltöttünk ott. Te tudod is, hiszen részese voltál néhány teológus társaddal az ottani ifjúsági életnek.
Valóban összetartó közösséget, változatos gyülekezeti életet tapasztaltam meg Takácsiban.
Istentiszteletek, hittanórák, konfirmációi felkészítések, ifjúsági órák alkalmain túl voltak bibliaóráink, kulturális programjaink. Már akkor filmvetítéseket csináltunk, amikor még nem volt ennyi „kütyünk”, mint ahogy manapság van a gyülekezetekben. Az iskolába jártunk be, és ott tartottunk esténként vetítéseket. Aztán nagyon sokat evangelizáltunk. Rejtő Mária néni járt nálunk, aki hasonló volt a biatorbágyi Liza nénihez. Meg Kálmán Béla bácsi jött, aki nagyon mély hitű vegyészmérnök volt, az ő nagyapja írta az „Ím, nagy Isten most előtted” és az „Egyedüli reményem” kezdetű dicséretek dallamát. Ők tettek tanúbizonyságot több estén keresztül. Előtte végig jártuk a falut hívni az embereket. Kálmán Béla bácsival a családokhoz is elmentünk beszélgetni. Nagyon fontos alkalmak voltak ezek, mert nem csak a saját lelkészük beszélt nekik az evangéliumról, hanem más valakitől is ugyanazt hallották. Fontos volt, hogy mély hittel és erős bizalommal kapcsolódjék Istenhez az a személy, akit a gyülekezetbe hívtunk szolgálni. Mindig tematikusan beszéltek arról, hogy hogyan kell rábízni az életünket Istenre, egészen odáig, hogy mi is továbbadjuk Isten üzenetét másoknak. Az egyik ilyen szolgáló testvér egy rendőr volt, aki egyenruhában állt az úrasztalához, és nagyon értett az emberek nyelvén, főleg a fiatalokén. Elmondta, hogy kemény alkoholista volt, olyannyira, hogy a kihallgatás alatt lehajolt az íróasztal mögé, és a fiókját kihúzva ivott. Viszont volt valaki, aki folyamatosan hívta istentiszteletre, amire ő sokáig nem ment el. Aztán amikor elment, akkor úgy érezte, hogy róla beszél a lelkész, és számon kérte az ismerősét, hogy miért mondott el mindent róla. Amikor megtudta, hogy a lelkész semmit nem tud az ő életéről, akkor nagyon megütötte a dolog és végül átadta életét Krisztusnak.
Hatással vannak ránk a megtérési történetek, ahogy a szolgálók hűséges jelenléte is. Gyülekezeti szolgálata miatt, a család érdekében a vasárnapok erős logisztikát igényeltek?
Nálunk a szombat volt a családi ünnep. Amikor valaki azt mondta, hogy nem ér rá vasárnap templomba menni, mert főz, akkor mindig azt válaszoltam, hogy nálunk sem eszik vasárnap senki zsíroskenyeret. Az igaz, hogy nem frissen sült rántott hús volt, mert azt szombaton ettünk, de főtt étel volt, amit szombaton készítettünk. A férjem ekkor is sokat besegített a háztartásba.
A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeiben mikor kezdett el dolgozni?
Kórházi adminisztrátorként idő múltával a rengeteg gépelést, ülést nehezen viselte a nyakam, és egy napon felmondtam. Öt napig nem volt állásom. Akkortájt, amikor bementem Kövy Zsolt igazgató úrhoz munkahely után érdeklődni, meghalt az az evangélikus lelkész, aki a gyűjtemények múzeumi részét vitte. Elmondtam, hogy két évet elvégeztem már a teológián, és ő felvett az ótemplomi régi múzeumba tárlatvezetőnek. Akkor még egész tűrhetően tudtam németül, úgyhogy NDK-s csoportokat is vezettem. Nagy Lajos adászteveli lelkésztől tanultam meg az egyházi kifejezéseket, mert azok abban az időben nem voltak benne a szótárban. Aztán levéltárosként dolgoztam, majd 1986-tól kerültem át a könyvtárba, és a könyvek állományba vétele lett a feladatom. A gyülekezeti munkám végzése miatt később négy órásra kértem magamat, hogy többet tudjak tenni a gyülekezetben. Viszont a gyülekezetek szerény anyagi lehetőssége miatt továbbra is szükség volt a félállásra, nem tehettem meg, hogy nem járok be oda dolgozni.
Pápán a református gyűjtemények volt a központi fészke az egyházi iskola újra indítását szívükön viselőknek. Mit érzékelt ebből Emese néni?
Érdekes dolog volt a református könyvtárban dolgozni, mert az volt az az időszak, amikor a Kollégium visszaállításáról konkrétan szó esett. Ferencz Jóska, Barna Péter és az öregdiákok közül többek jöttek ott össze, és annak mind szemtanúja voltam. Hallottam, amikor ők megbeszélték a lehetőségeket, hogy mit is lehetne tenni az ügy érdekében. Amikor Glatz Ferenc oktatásügyi miniszter jött le Pápára, akkor az ajándékai közé csempésztek egy levelet, amiben a református gimnázium visszaadását kérték tőle. Arról a korról tudni kell, hogy sem az állami, sem az egyházi, sem a városi vezetés nem örült annak, ha a pápai református gimnázium visszaállításáról hallottak. Nehéz korszak volt az, de az öregdiákok, köztük Kövy Zsolt gyűjteményi igazgató úr bíztak és kitartottak. Először nagy titokban mentek ott a dolgok, mert azért a nyolcvanas évek is még kemény idő volt. Például, abban az időben kaptunk fénymásolót, amit be kellett jelenteni a rendőrségen azzal a személlyel együtt, aki fénymásolhatott vele. Kövy igazgató úr később már bevont minket, ott dolgozókat is az iskola ügyébe.
1991-ben újra indult a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma. Milyen emlékeket őriz ezzel kapcsolatban?
Nagyon-nagy öröm volt az első ünnepi tanévnyitó. Antall József miniszterelnök is eljött, zsúfolva volt a templom. Egy évfolyam indult három osztállyal felmenő rendszerben. Diákok, tanárok, meghívott egyházi és állami tisztségviselők, testvérfelekezetek képviselői, szülők, gyülekezeti tagok, mind együtt ünnepelték azt, amire 1951-et követően negyven évig nem kerülhetett sor. Aztán nekem hatalmas élmény volt a naponkénti reggeli áhítat, amit én is tarthattam. Amikor már nagylétszámú lett a diákság, akkor az egyik részének az ebédlőben, a másik részének a díszteremben volt a reggeli áhítat, és minden héten egy reggelt Köntös László gyűjteményi igazgatóval tartottunk. Egyik héten ő volt a díszteremben, én az ebédlőben, a következő héten pedig fordítva, tehát ő volt az ebédlőben, én pedig a díszteremben. Ha visszagondolok, akkor tényleg hősi kor volt a kilencvenes évek. Egyházi iskolák vonatkozásában és a gyülekezetek életében is, mert fellendült a közösségi élet. Takácsiban minden gyermek járt hitoktatásra, és a reformátusok mind konfirmáltak is. Még akkor is, amikor megszűnt helyben az iskola! Akkor szombaton jártak hittanra és konfirmációi felkészítésre.
A rendszerváltást követően napjainkig a Református Gyűjtemények hatalmas változáson ment keresztül, és emlékeim szerint ez a könyvtári részen kezdődött.
Nagytiszteletű Kövy Zsolt igazgató úr nyugdíjba vonulása után, Köntös László lelkipásztor úr lett az igazgató. Már pénzhez lehetett jutni, és ez változást hozott, de emellé kellett Köntös László igazgató úr elgondolása és előrelátása. A dolgozók bére akkor lett annyi, mint az állami könyvtárosoké. Minden évben egyszer elmentünk kirándulni, és egy jó közösség volt a gyűjteményi dolgozóké.
A rendszerváltozást követően szerveződött újra a Dunántúli Református Lelkészegyesület. Részt vett annak munkájában?
Először dr. Márkus Mihály lett az elnök, aztán amikor püspökké választották, akkor Németh Gyulát választottuk meg. Ahogy már említettem, ő volt a pápai ifjúságnak a vezetője, akkortól ismerjük egymást. Ő bevont engem, és együtt mentünk országos konferenciákra. Nagyon szép emlékem kötődik a dunántúli lelkészegyesület munkájához. Amikor a Szovjetunió szétesett, és szabad volt eljönni Kárpátaljáról a lelkészeknek, akkor a Dunántúli Református Lelkészegyesület vendégül látta a kárpátaljai lelkészeket, és a dunántúli lelkészek közül, aki megtehette, elment helyettesíteni. Én is helyettesítettem két hétig négy faluban, és csodálatos lelki élmény volt. Vasárnap istentisztelet volt, hétköznaponként bibliaóra, hét közepén pedig palástos istentisztelet. Nagyon komolyan hívő családok voltak ott. Érdekes élmény volt, hogy az istentiszteleten az asszonyok meghajtott fejjel ültek, amiből én azt gondoltam, hogy nem figyelnek az igére. Aztán a hétfői bibliaórán elkezdték mondani, hogy nekem ez szólt az igéből, nekem az szólt az igehirdetésből, tehát ők nagyon figyeltek. Volt egy szomorú eset, aminek kapcsán szintén megtapasztaltam hitük erejét. Egy patakba fulladt, két éves, cigány kisgyereket háztól temettem, ott volt az egész presbitérium, a gyülekezet mindaddig csendben imádkozott, amíg el nem kezdődött a szertartás. Fájdalmas volt az édesanya keserves zokogása, a kis koporsó, a gyermek mellé tett csörgő és kenőcs látványa. Ennyije volt csak, mert tényleg óriási szegénységben éltek. Viszont hatalmas hitük volt. A nagymamája hívő néni volt, és így imádkozott: „ha ezzel viszed magadhoz közelebb a gyerekeimet, akkor én ebbe is belenyugszom”. Az a hit, amit akkor Kárpátalján megtapasztaltam, csodálatos volt. Ma is tartjuk a kapcsolatot, messengeren pár családdal. A fiaik már Budapesten dolgoznak, hála Istennek, mert egyre több kárpátaljai fiatal kap behívót az ukrán hadseregbe, és több magyar áldozata is van ennek a szörnyű háborúnak, amihez nekik semmi közük. A harmadik fiúra nagyon kell vigyázzanak, nehogy kimenjen az utcára, mert szellemileg elmaradt, de összefognák a többivel őt is, és vinnék szegényt katonának. Összefoglalva azt mondhatom, hogy Kárpátalja lelkiségének élménye csodálatos volt számomra.
Emese néni gyülekezeti szolgálati idejének kezdete és eleje már a puhadiktatúra korára, illetve a változás időszakára esett. Mit jelentett ez?
Amikor először voltunk Zánkán, abban a bizonyos házban (szerkesztői megjegyzés: utalás a Németh Gyulával készült interjúra), ahova mi is éveken keresztül jártunk a gyülekezeti tagokkal, és megemlítettem a hozzánk érkező egyházlátogatóknak, akkor azt kérdezte, hogy kértem-e erre engedélyt.
Megmondtam őszintén, hogy nem is gondoltam, hogy erre engedélyt kell kérnem. Csak az esperes úr meg ne tudja! – válaszolta. Tulajdonképpen mit ne tudjon meg? Azt, hogy a gyerekekkel táborozni voltunk, bibliai üzenettel gazdagodtunk, lelki élményeket éltünk meg, éreztük a Szentlélek erejét. Szóval, ilyen idők voltak azok az átmeneti évek. Olyan érdekes volt, hogy mi éppen az utolsó olyan november hetedikén költöztünk ki Takácsiba, ami még állami ünnep volt, és ezzel egy történelmi dátumot írtunk magunknak. (nevet)
Utalt rá, hogy bele láttam a takácsi gyülekezet életébe, amikor ifjúsági bibliaórát tartottam teológusként. Mi ösztönözte arra, hogy teológusokat hívott?
Abból indultam ki, hogy fiatalnak fiatal a barátja, én azonban már nem voltam akkor fiatal. Isten felismertette velem ezt a korlátomat. Akkor elindult Pápán újra a teológia, egy épületben voltunk, ismertelek benneteket, és megláttam a lehetőséget a gyülekezet érdekében. Ezért hívtalak benneteket a teológusok közül ifjúsági bibliaórát tartani. Te és Filotás Julika jártál nagyon sokáig péntekenként, és eleven csoportmunka folyt ott. Térségi találkozót szerveztünk, teljesen ökumenikus jelleggel működtünk. Nagyon szép időszak volt, hálás vagyok érte Istennek. Az ifjúsági csoportot később úgy folytattuk, hogy a Palánta Misszió bábjátszós programját valósítottuk meg. Adtak hozzá szöveget, filmet, amik alapján megtanultuk a fiatalokkal a komoly, hitre hívó bábszíndarabokat. A gyülekezet asszonyai megcsinálták a bábokat, egy asztalos készített egy szétszedhető paravánt, amit bárhol fel tudtunk állítani. Jártunk faluról falura, többször előadtunk a Rába-menti Napokon is. Tudod, mit nagyon nehéz még felismerni? Azt, amikor be kell fejezni, és el kell köszönni a gyülekezeti szolgálattól. Az nem volt nehéz, amikor 2007-ben nyugdíjba mentem a könyvtárból, azonban a gyülekezeti szolgálatot nehezen engedtem el, 2009 novemberében mentem nyugdíjba Takácsiból.
Milyen volt a nyugdíjas élet kezdete, és mi segítette az új életforma megszokásában?
Gyökértelenné váltam. Teljesen szokatlan volt, hogy nem kellett vasárnap felmenni a szószékre. Igehirdetés-hallgatóvá kellett válnom. Aztán szükségünk volt egy csoportra, ezért elmentünk a Dudinszki Éva által tartott pápai bibliaórára. Egyszer aztán megkért, hogy felváltva tartsuk ezeket a bibliaköri alkalmakat, így háromhetente szolgálhattam. Majd később ezt a gyülekezeti bibliakört, ami mély hitű, imádkozó, összetartó csoport volt teljesen rám bízta a gyülekezet lelkipásztora, ifj. Márkus Mihály. Később a diakóniai bizottság javaslatára megalakult egy idősek klubja, mely azt a nevet kapta, hogy Korban gazdagok köre. Márkus Mihály nagytiszteletű úr azzal is megbízott, hogy ezeket a délelőtti alkalmakat negyedórás bevezetőkkel indítsam el, és a tagok majd szervezik a többit. Aztán a tizenötperces áhítatból az lett, hogy két órát ott voltunk szerdánként, mert annyi kérdés merült fel az ige kapcsán, és különböző kulturális dolgokról is szót váltottunk. A szünetben teáztunk, tornáztunk. (nevet) Nyugdíjasként ezek az évek voltak a legszebb ajándékaim, mert megláthattam azt, hogyan értik meg az emberek egyre jobban az igét, és ennek nyomán komoly hozzászólásokat hallhattam. Ezt a szolgálatot a covid alatt online még folytattam, de akkor már csak a fele tag tudott jelen lenni, mert a mi korosztályunkra nem jellemző annyira az internethasználat. Végül pedig a férjem volt az, aki kimondta, hogy jó lenne befejezni a csoportvezetést. Ezt is nagyon nehezen engedtem el, de hamarosan kiderült, hogy bizony bölcsen beszélt, mert jöttek a betegségek, és akkor egyre több alkalmat kellett volna már kihagyni.
Lelkipásztori hivatásában mit szeretett a legjobban?
Hogy nyíltan adhattam azt, ami Isten által bennem volt, tehát a hitemet és a szeretetet. Egyaránt így tettem a gyülekezetben és a könyvtárban is. Ne hangozzék dicsekedésnek, amit most elmondok, de ez igazolja, hogy a tanúbizonyságnak ereje van! Egy fiatalember, aki nyári munkán a könyvtárban dolgozott, és később könyvet írt a megtéréséről, abban megemlíti, hogy hitre jutásának egyik oka a velem való beszélgetésekben volt. Soha nem reménytelen az evangéliumot hirdetni! Ebben egy szerecsenyi látogatás is megerősített. Egy idős asszonyt látogattunk meg, akinek itthon volt a börtönből a fia. Az a harminc év körüli férfi egyszer csak azt mondta: maguk csak csinálják és mondják, mert sose lehet tudni, hogy mikor jut az embernek az eszébe. Igaz, hogy amikor neki mondta a lelkész, nem érdekelte, de a börtön falai között eszébe jutott. A jézusi örömhírt mondó ember eszköze Istennek, én is az lehettem Isten kegyelméből, amikor beszéltem arról, hogy miért jó keresztyénnek lenni, miért jó hívőnek lenni, miért jó az Isten iránt érzett bizalom értelmét megtapasztalni.
Úgy tapasztaltam, hogy Emese néni, bár nem a világ szerint, mégis a világban élt lelkipásztorként is, és nem különült el.
Igen, a gyülekezeten és könyvtáron túl jelen voltunk, és tevékenyen részt vettünk a falu életében is. Például az első világháborús emlékműre kihelyeztük a második világháborúban elesett katonák névsorát, amit megkoszorúztunk minden évben a hősök napján. Az én időmben a falunapi megnyitók mindig a református templomban voltak és a fiataljaink adták az ünnepi műsort. Úgy éreztük férjemmel együtt, hogy a szolgálathoz hozzátartozik a faluért végzett munka, mert a gyülekezet a falunak a része, tehát szervesen hozzá tartoztunk mi is. Mindig komolyan vettem a falu kulturális értékhez juttatását, ezért koncerteket és kiállításokat is szerveztünk. Béres Ferenc és Dinnyés József is énekelt a református templomban. A faluban és a falu javára végzett munkámért Pro Takácsi Díjban részesültem. Isten áldását éreztem az egész szolgálatomon. Azt pedig feltétlen meg kell említenem, hogy nekem ez a férjem nélkül nem ment volna.
Jóska bácsi segítő és támogató jelenlétében kulcsfontosságú, hogy hívő ember.
Bizony. Az egyik ifjúsági tag mondta egyszer, hogy ha Emese néni ezt mondja, azt értem, mert ez a foglalkozása, de hogy Jóska bácsi is ezt mondja, azt nem értem. A gyülekezet tőle is a hit szavát hallhatta. Szívvel-lélekkel volt jelen, nem panaszkodott. Egy dolgot hiányolt: a lelkészfeleségeknek volt papnék hete, de lelkészférjeknek nem volt semmilyen találkozó. Így ő soha nem tartozott sehova. Nem tartozott a papok közé, de nem tartozott a papnék közé sem.
Lelkészi szolgálata során végzett szórványmunkát is?
Amolyan dunántúli sajátosságként elkerülhetetlen volt ez, és úgy gondolom, hogy ma is az. Szórványba jártam Lovászpatonára, Gecsére, Kajárpécre. Téten és Gyarmaton hittanóra és konfirmációi felkészítés is volt. Volt jogosítványom, de soha nem vezettem, mert az nekem túl nagy munka volt. A férjem vitt el, egyházért végzett hűséges szolgálata közé tartozott ez is.
A rendszerváltást követően a gyülekezetek gazdálkodásában egyre nagyobb teret nyert a pályázati forrás megszerzése. Mennyiben jelentett ez kihívást Emese néninek?
Mivel számítógépet a könyvtárban is használtam, és volt a gyülekezetben is segítségem, így az elektronikus dolgok nem jelentettek akadályt. Sokat pályáztunk. Például a parókiát pályázati pénzből tetettük rendbe, a templombelsőt is pályázatból újítottuk fel, így tudtuk az orgonát villamosítani. A felvidéki Lakszakállassal volt testvérgyülekezeti kapcsolatunk, és többször is el tudtunk látogatni oda, és fogadni őket közösségi célú pályázati forrást nyerve.
Van kedves igéje és lelki éneke?
A régiek közül sokat sorolhatnék, de az új énekeskönyvből is van már kedves énekem. Nagyon szeretem a „Hálát adok, Uram, az életért” kezdetű éneket. Az egész életemet pedig az az ige kísérte végig, hogy „Mert kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Szerkesztői megjegyzés: Efezus 2,8) Ennek pedig a lényege, hogy ajándékba kapja az ember a hitet. Így tudtam magamra nézni, és e szerint tudtam értékelni a hitemet. Főleg ma már, hogy minden nap ajándék.
Nyugdíjas napjaiban mivel tölti el a szabad idejét?
Nagyon szeretek rejtvényt fejteni. Ez szükséges is, mert az öreg agyat karbantartja. Aztán olvasgatni szoktam, és őszintén bevallom, hogy azok közé tartozom, akik a tévét is bámulják. (nevet)
A játékos dolgokra mindig nyitott volt Emese néni, ifis alkalmakon bekapcsolódott, ezért bátran kérdezem, hogy játszik velem egy villámkérdés-villámválasz játékot?
Igen, nagyon szívesen! Ez a tulajdonságom nem múlt el az évekkel.
Zöldség vagy virág? Virág.
Falu vagy város? Falu.
Hegyibeszéd vagy én vagyok mondások? Én vagyok mondások.
Alázat vagy szelídség? Szelídség.
Hóreb-hegy vagy Siloám tava? Siloám tava.
Fakanál vagy vágódeszka? Fakanál. (nevet)
Piac vagy gyorsétterem? Piac.
Rebeka a kútnál vagy a samáriai asszony a kútnál? Samáriai asszony.
Támogatottság vagy függetlenség? Nehéz kérdés. Én független vagyok.
Advent vagy nagyböjt ideje? Nagyböjt.
Köszönöm Emese néninek a visszaemlékezését és megosztott gondolatait! Kívánom, hogy szeretetben, harmóniában és békességben teljenek további nyugdíjas évei!