Andrási Károlyné Tóth Franciska Ilona lábodi lelkipásztornak nemcsak a neve hosszú Isten kegyelméből, hanem türelme, kitartása, munkabírása és szolgálati örömeinek sora is. A nyári táborozások végén, mint a KOEN Alapítvány dunántúli régióvezetőjét szólítottam meg, de nemcsak e tárgykörben beszélgettünk. Még egy körmös tanfolyamról is szó esett. Ismerje meg az olvasó a futó, zarándokló, építkező, háromgyermekes somogyi lelkipásztort, akinek a téli havazás befolyásolta a megkeresztelését, sok véletlennek tűnő valódi kegyelem vezeti az útját, és még a piros körömcipős vágya is teljesült!
Belső-somogyi gyermekkorodból mit tartasz fontosnak?
Egy fényképről derült ki számomra tizenhét-tizennyolc éves koromban, hogy édesapám református presbiter volt, de sajnos nyolcéves koromban meghalt. Anyukám római katolikus, tehát vegyes házasságba születtem. A bátyám reformátusnak lett keresztelve édesapánk után, de az, hogy én is reformátusnak lettem, az Isten első „csodája”, mert úgy egyeztek meg a szüleim, hogy a lánygyermek anyukám vallása szerint katolikus lesz. Viszont én 1974 telén születtem, s az akkori nagy hóban édesanyám nem volt hajlandó elgyalogolni csecsemővel a karján a távoli római katolikus templomba, így a százméterre lévő református templomban kereszteltek meg. Jó és nyugodt gyermek voltam, úgy kellett noszogatni, hogy kimozduljak a kortársaimmal. Mihelyst megismertem a betűket, azonnal folyton olvastam.
A havazás okán jött református keresztség után hogyan lettél elhívott életű református?
Végig mentem a tipikus úton és konfirmáltam, a görgetegi parókia udvarán álló cseresznyefán ülve hallgattuk vasárnap reggelente Mózes József nagytiszteletű urat, ahogy elképesztő türelemmel viselte a figyelmetlen, fegyelmezetlen fiúkat, akik között egyedül voltam lány. Ő hívott egyedül Ciskának, amit nagyon szerettem, se előtte, se utána senki. Aztán maradt az ünnepi templomba menetel, inkább apu emlékének tiszteletére, mintsem bármilyen érdeklődésből. A hitrejutás egy újabb csoda volt. Amikor kereső korszakú középiskolás voltam, akkor Lábodon Bödecs Pál lelkipásztor szolgált, aki meghívott az ifibe. Nem mondhatom, hogy egyből jól éreztem magam, mert korosztályban és abban is, hogy ki „honnan” jött, igen nagy volt a szórás, komoly felnőttek voltak hozzám képest, és azt sem értettem, miről beszélgetnek. De a középiskolás osztálytársakhoz sem volt erős baráti kötődésem, ez a csapat pedig valahogy a feszengésem ellenére is vonzott. Az ottani ifisekkel találkozni még mindig jobb volt, mint a kollégiumi társakkal, így magába szippantott a csoport. Ez az Úristen egy újabb terelgetése volt, hogy ráléphessek arra az útra, amin látni szeretne. Fogalmam sem volt, hol járok.
A lelkes ifitagság motivált a lelkipásztori pályára?
Ez érdekes dolog volt! A következő felülről jövő beavatkozás. Tudatosan közgazdasági pályára készültem, fakultációkra, versenyekre jártam, szakkönyveket bújtam. Amikor én érettségiztem, akkor még az iskolában, osztályfőnöki óra keretében töltöttük ki a továbbtanulási jelentkezési lapokat. És azon a nevezetes, belém égő osztályfőnöki órán elém állt az osztályfőnököm, hogy „Franciska, azt ne írd be, mert téged oda úgyse vesznek fel. Sosem leszel diplomás”. Le voltam forrázva, hiszen őhozzá jártam fakultációra, ő készített fel versenyekre, s ő csak mosolygott rám. Az óravégi csengő szorításában gyorsan kinyitottam a felvételi tájékoztató könyvet, és kerestem valamit, ahova tutibiztos felvételem lehet pontszámok alapján. Végül beírtam a debreceni tanítóképzőt, ahova aztán az énekhangom miatt nem vettek fel.
A sikertelen felvételi után hogyan folytatódott az életed?
El voltam csüggedve, sejtelmem sem volt, hogy „az Úr csodásan működik, bár útja rejtve van”. Havonta jártam a munkanélküli hivatalba. Megalázó élethelyzet volt folyamatosan vinni a pecséteket arról, hogy kerestem munkát, de nem találtam. Belül pedig hordozni azt a megpecsételést, hogy nem leszek képes továbbtanulni, nincs bennem annyi. Hát az ilyen mondatok – most már elmondhatom, hiszen kaptam még belőlük jócskán később is –, valójában lovat adtak alám, s dacos makacssággal, összeszorított fogakkal, de többször fordítottak afelé, hogy „de megmutatom, hogy igenis”, mint ahányszor eltérítettek az elhatározástól. Talán ez Isten „hívó szava” nálam, a kirendelt ember-angyalaitól. Valahogy túl kellett élni azt az időszakot. Bödecs Pál akkor már készült el Lábodról Kiskunhalasra, és ha már tanítóképzőre jelentkeztem, megkért, hogy a görgetegi iskolába menjek be hittant tartani. Akkor még nem volt órarendben a hitoktatás, és hosszú idő után végre sikerült elérnie, hogy beszervezze ezt az iskolai keretekbe, ezért fontos volt, hogy ne essen kútba az egész. Azt mondta, az sem baj, ha focizunk, csak ne maradjon el az óra. Elvállaltam, bár azt sem tudtam, mi fán terem a hitoktatás, hiszen az egyetlen tapasztalatom éppen a cseresznyefa volt e téren. Csak annyit tudtam, hogy focizni nem fogok.
Mára viszont jól belerázódtál a hitoktatásba.
Igen, de először sok közöm nem volt hozzá. Cs. Bíró Zoltán és Bóka Emese csokonyavisontai lelkészek segítettek könyvvel, tanáccsal. Megtanultam néhány gyerekéneket, fellapoztam a hittankönyves bibliai történeteket óráról-órára. Ennek köszönhetően – konkrét lelkészi vezetés nélkül, csak Isten és én – olyan lelki érésen mentem keresztül négy hónap alatt, hogy január végére megérlelődött bennem, hogy teológiára szeretnék menni tovább tanulni. De a pecsét ott volt: nem vagy rá képes. Aztán jött újra a felülről való megerősítés. Szilveszterkor elment az ifjúsági csoport Bödecs Pal után, Kiskunhalasra. Ott, a gyülekezeti ház falán azt az Igét olvastam, hogy „te kövess engem”. Azt sem tudtam akkor még, hogy mi az a Jn a zárójelben, de annyira szíven ütött, hogy azt mondtam, „jó, akkor megyek a teológiára”.
A teológus éveidet, az akkori utadat hogyan jellemeznéd?
Vannak, akik bélyeget gyűjtenek, én csodákat. Istennek számos csodát kellett kirendelnie, hogy bekerüljek. A felvételinél sem voltam teljesen képben. Tudtam, hogy lesz magyar, helyesírás, történelem, de ott tudtam meg, hogy lesz ének, egyháztörténelem, hitvallásismeret, bibliaismeret felvételi is. Senki nem mondta. Az ajánlott irodalomról sem volt fogalmam. A vizsga előtt néhány perccel láttam egyháztörténet könyvet valaki kezében, s bátortalanul kértem, hogy egy kicsit beleolvashassak, legalább egy picurkát hadd tegyek az amúgy teljesen veszett ügyért. Egy oldalra volt lehetőségem. Éppen azt a részt kérdezte tőlem Szűcs Ferenc professzor úr. Éneken Máté János egy zsoltárt és egy dicséretet kért a kiadott listából, de én azt sem tudtam, hogy van ilyen lista. Az ajtó előtt arra készültem, hogy jól megszégyenülök, s jól hazamegyek. Sorra kerültem, bemutatkoztam, mondtam, hogy Görgetegről jöttem. Máté János professzor felélénkült, a térdére csapott: „nahát, Franciska, az én nagymamám is görgetegi leány volt! Na, Franciska, énekeljen bármit, amit akar”. Elképedve kérdeztem vissza: bármit? Ekkora esélyt senki sem kapott a 33 felvételizőből. A 23. zsoltárról volt némi fogalmam, úgyhogy énekeltem, ahogy emlékeztem rá, és utána azt kérdezte a professzorúr: „Kedves Franciska, Görgetegen ezt így szokták énekelni?” (nevet) Nem volt visszaút, azt mondtam, igen. Valahogy megfeleltem a felvételi vizsgán.
Amikor először megálltam 1993-ban a Ráday utcai díszterem hatalmas festményei alatt, akkor remegett a lábam, és tudtam, hogy méltatlanul és teljesen alkalmatlanul kerültem a többi évfolyamtársam közé. Az első évben nem is értettem, miről van szó, azt a sok idegen szót meg kellett tanulnom. Kedves társaim, Kovács Szilvi, Mucsi Zsófi, Hanula Gergő vett nekem egy idegen szavak szótárát, mert látták, hogy elvérzek. Az öt év végig nagy erőfeszítés volt, rengeteg hiányossággal kellett megküzdenem. Szóval minden tekintetben nagyon messziről érkeztem oda…
Ezek szerint az egyházi szocializációd a teológián ment végbe?
Ha lehet azt mondani, hogy végbement, és egyházilag már szocializálódtam, akkor igen. (nevet) A teológustársaim a világ legtermészetesebb módján kötődtek a küldő gyülekezetükhöz, én viszont nagyon ritkán engedhettem meg magamnak, hogy Budapestről Görgetegre utazzam, illetve a lelkészek is gyakran váltották abban az időben egymást, nehéz volt bárhogyan is kapcsolódni gyülekezethez. Úgy voltam teológa, hogy nem igazán voltam gyülekezeti tag sehol.
Teológus éveid alatt láttad már, hogy milyen területen szeretnél szolgálni?
Nem-nem, mert annyira mínuszból indultam, hogy nem voltam tisztában semmivel, nem hogy az erősségeimmel. Tényleg minden nap ott volt a kérdés: mit keresek itt? Uram behoztál, Te biztosan tudod az okát. Okos koponyák ültek körülöttem, mindenkinek volt valami villogó talentuma, de én nem voltam igazán éles kés a fiókban. Jók voltak a jegyeim, de nagyon sokat küzdöttem ezért. Hegyekben vannak az emlékeim a csodákról a vizsgákat illetően, itt is. De nem azért, mert nem tanultam, hanem azért, mert bárhogy igyekeztem, nem jutottam messzire. Az, hogy ne falusi gyülekezetbe mehessek szolgálni, el sem tudtam volna képzelni, hiszen végül is kis faluból jöttem. Egy tanévet voltam Garán kisegítő segédlelkész, ahol szintén a csodák sora volt kirendelve azért, hogy élve maradjak. Az egyik például az volt, amikor a szolgálati autón egyszer csak téli éjszaka elment a világítás, éppen Bajáról tartottam Garára, kb. tíz kilométer per órás sebességgel, mert semmit sem lehetett látni, csak éreztem, ha már nem az úton volt a kocsi. Egyszer csak rá kellett lépnem a fékre, nem tudtam miért. De ha már megálltam, kiszálltam, s akkor láttam meg, hogy egy másik kivilágítatlan gépjármű áll előttem, amiből egy jó hosszú pózna áll ki, helyzetéből fakadóan éppen úgy, hogy felnyársalhatott volna. De minden hétre jutott hasonló, Isten gondviselő kegyelméből. Nagyon megtanultam, hogy Rá hagyatkozhatom, úgyis addig fog tartani az életem, ameddig Ő akarja.
Kisebb, Istentől jövő csavar után Kiskunlacházán kezdtem a segédlelkészi évet Takaró András lelkipásztor erős karakterű vezetése alatt. Nagyon sokat tanultam életem ezen szakaszában könyvekből is – a második diplomát is megkaptam -, az emberi természetről is.
Így aztán maradtál Dunamelléken nem is akármennyi ideig.
Összesen tizenöt évet éltem Kiskunlacházán, abból öt évig aktívan szolgáltam, majd megkaptuk ajándékba a gyermekeinket, fájdalmas veszteségeket is… Helyettesítő szolgálatokat folyamatosan vállaltam.
A Brian élete című szatírában teszik fel a kérdést, hogy mit adtak nekünk a rómaiak. Ennek parafrázisaként kérdezem, hogy mit adott neked Lacháza?
A legmeghatározóbb: megismertem a férjem. Akkor találkoztunk először, amikor bemutattak az ottani ifiben. Körbe ülve mindenki mondta a nevét, és amikor rákerült a sor, „villámcsapás gondolatként” annyi volt bennem: „jaj, Uram, csak azt ne”. De hogy ez mire vonatkozott, vagy miért volt ez, nem tudtam. Ma már mosolyogva nyugtázom, arra vonatkozott, ahogyan a szívünk egymásra talált. Hosszú, könnyes és körülményes út volt. 2003-ban házasodtunk össze, de nemcsak házastársat, hanem szolgatársat is kaptam Andrási Károlyban. Itt, Lábodon nagyon sokat tesz a szolgálatom mellé és mögé. Az összes építkezési projekt, ami a tíz év alatt megvalósult, a pályázati elszámolások, a hittanos adminisztrációk, a táborok háttérmunkái, a programok szervezése, a legkisebb beszerzések egy programra, pékkel, meghívott vendéggel, munkavezetővel vagy munkásokkal való egyeztetés mind neki köszönhető. Ahhoz, hogy szolgálatom szerény adottságaim között építő legyen, s ne mindig csodákat kelljen bevetnie Istennek, Karesz minden adottságát, ”kapottságát” hűségesen hozzáteszi. Mélységesen tisztelem. Naponta van valami, amivel ő mossa a lábamat. Pedig házasságkötésünk után első reggel én kértem, hogy engedje meg, hogy így kezdjük közös utunkat, mert szeretném, ha tudná, ilyen szívvel állok mellette.
Hogyan kerültetek Lábodra?
Újabb csoda. Karesz lolkálpatrióta, el sem tudtam képzelni, hogy Lacházát húsz kilométernél nagyobb körben kész lesz valaha elhagyni. Lacháza adta a biztonságos családi otthont is. Amíg GYES-en voltam, addig szó szerint építettük, álmodtuk, terveztük, talicskáztuk a házunkat. Hozzáteszem, egy fizetésből éltünk, szóval ma sem tudom, hogy történt. De lejárt a GYES, és nekem nem volt folytatás. Emberi tervezgetések, próbálkozások voltak, visszautasítások is, amik embertelenek és fájdalmasak voltak, de mára már megértettem, József klasszikus mondatát kellett nekem is megélnem: „rosszat gondoltak ellenem, de az Úr jóra gondolta fordítani”. Az akkori lábodi lelkésszel tartottam a kapcsolatot, s egy telefonbeszélgetésben elmondta, hogy váltani fog. Ártatlanul megemlítettem Karesznak. Ő felkapta a fejét: „Lábod? Na, tudod, oda szívesen elmennék!” Kétszázhúsz kilométerről beszélünk, s egy újabb csodáról: Isten kinyitotta a férjem szívét a hajlandóságra. Jó nehéz év követte ezt a hajlandóságot és a lábodi gyülekezet meghívását.
Amikor ide kerültünk, még picik voltak a gyerekek. Nem akartuk, hogy a gyerekeink ne lássanak bennünket, mi pedig a gyerekeinket, így férjem lett főállású anya, vagyis továbbra is csak egy fizetés volt 5-ünkre. Most lesz kollégista mindhárom gyermekünk, de eddig hordtuk őket kézilabdára, focira, zongorára, szolfézsra, táncra. Én nem tudtam volna megtenni, hogy mindegyikőjüket mindig időre beviszem Nagyatádra. Ezt mérlegeltük, és inkább a családi kassza lett szűkösebb. Nem nélkülöztünk, nem járt senki sem rongyokban, csak lassabban tudunk nekik megvenni olyan dolgokat, amik a korosztályuk számára természetesek voltak. De végül még nekem is meglett a régi vágyam: egy piros és kényelmes körömcipő! (nevet) S egynagyon kedves gyülekezeti társulás, négy kis közösség, akiket nagyon szeretek. Remélem ők is minket.
Nagy váltás lehetett a férjednek Kiskunlacházáról Lábodra érkeznie.
Bizony az volt. Még nekem is, aki a szomszédos faluban nőttem fel. Ezért kértem 2013-ban azt a gondnokoktól, hogy annyit várjanak a beiktatással, míg kiderül, hogy Karesz tud-e itt élni Somogyban. Ugyanis ő annyira kiskunlacházi, hogy a mai napig ott van az állandó lakcíme. Ha nem tudott volna itt élni, akkor hátra léptem volna a szolgálat rovására. Valahogy túléltem volna. Főleg a váltás éve volt nehéz, amikor a gyerekekkel én már Lábodon laktam, de ő hétközben még Lacházán tanított, mert a tanév már elkezdődött, és lehetetlenség lett volna az óráihoz új pedagógust találni. Hűséggel és tisztességgel végig csinálta. A gyerekek számára ez a hétvégi családi életmód nagyon nehéz volt, mindenki belebetegedett. Két év telt el, amikorra kimondhattuk: most már beiktathatnak. Onnan tudtam meg, hogy egyszer valahonnan érkezve, a parókia nagykapuján begurulva azt mondta a férjem: „jaj de jó hazaérni”. Vagyis már itthon volt ő is.
A gyermekeitek hasonlók vagy különbözőek?
Ó, nagyon különbözőek. Sarkítva, de úgy szoktam mondani, hogy Koppány a szuperagy, Zselyke a csupaszív, Levente pedig a dinamizmus, a fizikum. Abban viszont egyformák, hogy jó döntéseket hoznak. Helyén van a szívük és az eszük, amikor dönteni kell. Azt látom, hogy inkább vállalják a hátratételt és a negatív következményeket, de akkor is a méltóság, az emberség, a másik felkarolása előrébb való számukra. Ezért kimondhatatlanul büszke vagyok rájuk és hálás vagyok értük. Nagyon jó gyerekeket kaptam ajándékba.
Gyermekeitek életébe mennyire épült bele az egyházi lét?
Nem kérdés nekik a vasárnapi istentisztelet. Néha egy-egy vasárnap kiesik, mert Leventének vasárnap is vannak kézilabda meccsei, Koppány is szervezi az életét, Zselyke pedig a barátnők mellől nem marad el. De nekik sokkal természetesebb az, hogy templomba jönnek, kántori szolgálatot végeznek, néha gyermekistentiszteletet tartanak, mint hogy nem jönnek. A kivételes vasárnapokhoz azért tudok jópofát vágni, mert ők maguk úgy kéretőznek el, hogy kimondják, „kivételesen” nem tudják máshogy szervezni a programjukat. Nem kényszerítettük őket, de sok erőfeszítést tettünk azért, hogy életközegükké legyen a gyülekezet. Hogy ez megmarad-e felnőtt korukra, azt nem tudom, de remélem, ez is csodánk lehet. Arra tudatosan figyelünk, hogy konfirmáció utántól ők maguk fizessék be az egyházfenntartói járulékukat a zsebpénzükből. Nem fizeti helyettük sem szülő, sem nagyszülő, mint oly sok esetben, ráadásul sokszor a gyerek vagy unoka nem is tudja, aztán felmenőik halála után ők maguk nem is válnak egyházfenntartóvá. Hálás vagyok, hogy ők nem abból a nullából vagy inkább mínuszból indultak, mint én.
A nyári táboroztatások közepette volt lehetőséged kikapcsolódni, nyaralni a családdal?
Egy-egy szűk hétre el tudtam szakadni. Év közben egyszer igyekszem mindenki nélküli néhány napot megoldani. Nem nagy dolgok ezek, nem Hawaiin nyaralunk! (nevet) Az idén júniusban voltam egy négynapos lelkészi zarándoklaton, amit a Gyökössy-intézet szervezett lelkipásztorok részére, Bakonybéltől Monoszlóig. Sokszor nem tudom, hol a telefonom, de ez még annál is csendesebb idő volt. Előre megírtam a következő prédikációmat, hogy annak próbája se legyen rajtam. A napi liturgikus elemek – a reggeli és déli közös imádság, az esti kenyérmeditáció, szőlő meditáció és úrvacsora -, nagyon megerősítettek. A napközbeni lassú gyaloglás, izzadás, elfáradás, csend kihívás volt, de igazán mélyre vittek, magasra emeltek. Az itthoni feladatok között mondott imádságok is értékesek, de ott valahogy egészen más lehetett. Volt olyan pillanat, hogy egyszerűen énekelnem kellett, mert kibuggyant a szívemből. Most már mást is tudok, mint csak a 23. Zsoltárt. A futó hátteremért hálás voltam, mert az erőnléthez jól jött. Nagyon szeretek futni, heti rendszerességgel próbálok ezért tenni. Az is egyfajta zarándoklat minden alkalommal számomra. Az olvasáshoz gyakran fáradt vagyok, ám ha elkezdek egy könyvet, akkor azt le nem teszem, míg el nem olvasom.
Tudom, hogy az új hobbid gyülekezetcentrikus gondolatból fakad. Mesélnél róla?
Hát azt nem tudom, hogy így is valósul-e majd meg. Azt tapasztalom a gyülekezeti munkám során, hogy tudom, mivel kínlódnak, mitől szenvednek az emberek, mégsem nyílnak meg. Nem beszélnek, hanem egy szerepet játszanak. A látogatásokat rendre visszamondják. Viszont a fodrásznál és a körmösnél beszélnek. A fodrászok és körmösök pedig már ki vannak bukva, mindenféle netes csoportba írogatnak, mert ők meg nem lelkigondozók. Ez adta az ötletet, hogy elvégezzek egy manikűr- és körömdizájner tanfolyamot. Egy bizonyságtételi és hívogatási lehetőséget látok benne. Magam részéről pedig igazi kihívás és kreatív alkotás, vagyis a lételemem. Egyetlen egy dolog motivál mindenben, amibe belekezdek, az, hogy mindennel Őt dicsérjem hálából azért, amit és ahogyan értem tett.
Mennyire követed a közéleti eseményeket?
Változó. Attól is függ, hogy mennyire vagyok fáradt. De a nagyobb horderejű dolgokat figyelemmel követem, mint például a kegyelmi ügy, az olimpiai megnyitó. Nyomon követem a sajtót, és családon belül teljes őszinteséggel beszélünk róla. Lelkészi körön belül is elmondom a véleményemet. Gyülekezeten belül tudatosan reagálok, ha olyan fórum adódik. Nem tudom, hogy mennyire segítem a tisztánlátást, de talán némi pásztori iránymutatást tudok adni. Döbbenettel látom, hogy református, Igét hallgató gyülekezeti tagok gondolkodását mennyire el tudja vinni a világ sodrása az Ige mellől.
A gyermekek és ifjúság közötti szolgálatod jelentős szelete a táboroztatás. Gondolom, az idén is így volt.
Igen. A gyerekmunka lett a profilom, ha lehetek ilyen merész, hogy ezt mondom. Nem gondolom, hogy tökéletesen és zseniálisan csinálom, de ebbe tudok adni. Minden nyáron négy táborban voltam a tavalyi évig, Volt saját táborunk, segítőként mentem el más gyülekezetekbe, és a dunántúli családos táborba. Valahogy ezen a téren kezdtem magam képezni. Az élménypedagógia és a Kett-módszer áll hozzám a legközelebb, kreatív, nem hagy leülni, mindig akad új ötletem. A KOEN anyagot használom mindenhol, amit már a tavaszi regionális bemutató napra elkészítek a csapattal, azt visszük, lelkületét, eszköztárát, titkait feltárjuk és átadjuk más gyermekmunkásoknak. Remélem, sokat segítünk ezzel a szolgálattal, mert nekünk, a KOEN-es csapatnak – nem titkolom – nagy erőfeszítés és sok áldozat.
Nagyon szereted a játékokat, ezért biztos nem idegen számodra, ha egy villámkérdés-játékkal fejezzük be a beszélgetést.
Hú, már vártam!
Copf vagy fonat? Fonat.
Mamré tölgyese vagy Salamon csarnoka? Mamré tölgyese.
Nyugágy hűsítővel vagy fotel távirányítóval? Nyugágy.
Nyitás vagy zárás? Nyitás.
Éjjel Jabbók révénél vagy nappal Azékánál? Éjjel.
Motiválás vagy szemléltetés? Szemléltetés. Bár nagyon szeretném bírni a motiválás tálentumát.
Roller vagy bicikli? Futás! (nevet)
Gyógyítási csoda vagy természeti csoda? Gyógyítási.
Strucc vagy páva? Páva.
Dráma vagy románc? Románc.
Köszönöm, hogy az olvasók elé tártad életutadat, és megismerhetnek téged! Kívánom, hogy Isten vezessen további utadon lakkcipők, géllakkok, de legfőképpen áldott életű családtagok és gyülekezeti tagok között!
