Új kenyér ünnepéhez közeledve, egyre gyakrabban pillantok féltve nevelgetett kovászom üvegére a spiritualitás lencséjén keresztül. Emlékszem, nem is olyan rég még emberek ezrei lepték el a boltokat fejvesztve, hogy egy kis darabka élesztőhöz jussanak. Az utolsó morzsa is felértékelődött, pedig minden háztartásban ott van annak a lehetősége, hogy egy jó kenyeret süssenek lakói.
Covid idején magam is felkiáltottam: „Nincs sütnivalóm!” Mekkora szégyen lett volna pár évtizede, de persze ma sem büszkélkedhet, akinek elment a józan esze. Eredetileg viszont, akinek elfogyott a sütnivalója itt Dunántúlon, kifogyott a kovászból, ami szinte lehetetlen, hacsak nem tartja valaki mostoha körülmények között.
A bezárkózás sokak számára nyitotta ki a kovászolás világát. Reneszánszát éli a kovászos kenyér sütése. Én magam is ekkor kezdtem először olvasni róla, majd kovászt nevelni, végül sütni. Nem vagyok profi, de azért mindig öröm van a szívemben, ha kisül egy újabb kenyér, mint például ez itt. Az pedig még nagyobb öröm, ha ajándékba adhatom, másokkal is megoszthatom a kenyeremet. Egészen mély értelmet kap, életté válik ezáltal a „hálát adott, megtörte, tanítványainak adta” liturgiai szöveg.
Mindig csodaként élem meg, ha végig gondolom, hogy a liszt, víz és a levegőben lévő mikroorganizmusok hármasából olyan keverék jön létre, mely képes megkeleszteni a kenyeret. Annak a kovásznak köszönhetem mindennapi kenyeremet, amit nem csak állandóan gondozok, hanem ami folyamatosan tanít az életről, annak terjedéséről, jelen esetben erjedéséről. Gyakran jut róla eszembe az a kép a teremtéstörténetből, amikor azt mondja Isten, pezsdüljenek a vizek az állatok nyüzsgésétől. Ez a világ tele van élettel! Valami elképesztő módon jelen van mindenben az élet kibontakozásának és továbbadásának lehetősége.
A kovász pedig, ha egyszer „megszületett”, etetni kell. Napi feladatot ad akár többször is. Úgy egészséges kinézete és kellemes illata van a kovásznak, és elég erős ahhoz, hogy sütni lehessen vele. De vizenyős lesz a teteje és ecetes, szúrós, már-már aceton szagú, ha elhanyagoljuk. Olyan élőlény, ami újra és újra emlékeztet Jézus szavaira: „Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet egy asszony megfogott, és belekeverte három merőnyi lisztbe, amíg meg nem kelt az egész.” (Mt. 13;33)
A hitben járó ember ebben a világban olyan, mint a kovász egy nagy tál liszthez keverve. Mert az Isten országa közöttünk van. Élő vízzel vegyítve, a Szentlélek leheletével átjárva, képes arra az ember, hogy felpezsdítse a világot, betöltse élettel, de ami a legfontosabb, emészthetővé tegye ezt a világot annak sokszor emészthetetlennek tűnő eseményeivel. Mert aki kovászol, tudja, míg eljut a kenyér sütéséig, több időnek kell eltelnie, mintha csak instant élesztőt használnánk. A gyors kelesztés gyors étkezést is jelent, de nem minden esetben egészséges táplálást. Ezzel szemben a kovászban lévő tejsavbaktériumok könyebben emészthetővé teszik a glutént, lassú felszívódásúvá formálják a szénhidrátokat, és így a kenyér probiotikumokban gazdag tápanyagot jelent a szervezet számára.
Talán furcsa lehet ilyen mélységig párhuzamot vonni hit és kovász között, de vajon nem ugyanerről beszél-e Jézus, amikor hitünket a kovászhoz hasonlítja? Úgy tűnik, egyre kevesebben vagyunk krisztushívők az országban, ami miatt szomorkodhatnánk, de mi másra szolgálna a kovász, ha nem arra, hogy a nagy egészt felkeltse, felrázza porladó mivoltából és élettel árassza el!
Hitünk legyen valami olyan, ami kellően jóllakott ahhoz, hogy mások számára is élhető közeget teremtsen. Ne valami bűzösen erjedő kutyulmány, hanem frissen illatozó, mint az anyatej. És itt érkezünk el megint a legégetőbb kérdésig: hogyan tudjuk úgy táplálni hitünk kovászát, hogy valóban működjön?
Ahogy lisztből, kovászból is többféle van, úgy a kegyességünk, vagyis annak módja, ahogy Istenhez kapcsolódunk is más. Így lehet az, hogy ami az egyikünknek diétás gyülekezeti program, a másiknak megfekszi a gyomrát. Van, akinek egy hosszú séta a természetben nagyobb istenélményt jelent, mint beülni a kiüresedő templomba, és van aki szívesen beszél hitéről vagy énekel, míg mások csendes szemlélődésükben keresik a kapcsolatot Istennel. Ezzel együtt mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy csak egyféleképpen lehet Istent tisztelni.
Gyülekezeteinkben évszázadok óta hordozunk sablonokat, mára kiüresedett liturgiai elemeket, amikre sokszor úgy tekintek, mint sütőformákra. Elszomorít, amikor látom, azért vész el az élet csodája, mert csak a sütőformát, a sablont visszük tovább a sütnivaló helyett. Nem véletlen, hogy a pozitív hatása mellett Jézus óva int bennünket a farizeusok kovászától.
Új kenyér ünnepén imádkozzunk azért, hogy Isten óvjon bennünket attól, hogy csak a sütőformát adjuk tovább és ne legyen többé kenyerünk, amit megtörünk és örömmel adunk át!
