Egy lelkész testvérem osztotta meg a történetét. Ez vele esett meg az elmúlt pár napban. Engedélyt kértem tőle, hogy név nélkül, a történeten nem változtatva megjelenhessen. A beszélgetésünk során azt mondta, hogy a történet valós, és hiteles. Aki akarja, keresse meg őt.
Amit tudhatunk még, hogy egy temetkezési dolgozó kezdte szervezni a kisgyermek temetését. Ő kereste meg a lelkipásztort, hogy eltemetné-e ingyen, mert nincs más segítség. Végül a Református Szeretetszolgálat egyik munkatársát is bevonták, akit a temetkezési vállalkozóval összekötöttek. Azóta a gyülekezetbeli gyógypedagógusokból szerveződik egy kis csoport, akik az édesapát és édesanyát írásra és olvasásra fogják tanítani.
„Kapcsolatba kerültem egy segítségre szoruló emberrel. Nem mondta, de észrevettem, hogy nem tud írni és olvasni. Többi nehézsége nyilvánvaló, ezért más jóakaratú emberek biztos segítenek rajta, ahogy mi is, amiben tudunk. A kérdésem az, hogy van-e esélye annak, hogy megtanuljon 40 éves fejjel írni olvasni? Ha igen, ki tudna ebben segíteni? Mennyi idő kell hozzá?”
Folyt. köv.:
„Az ismerősöm, aki nem tud írni, olvasni, szívesen tanulna. Ebben talán el tudunk indulni a felajánlott segítségekkel. Köszönöm. Hogy jutottunk ide 2022-ben? Így:
Az ismerősöm a Szovjetunióban született 1989-ben, gyerekkorában meghaltak a szülei, a rendszerváltás miatt Ukrajnában nőtt fel papírok nélkül, cigánygyerekként. Mivel nem voltak papírjai nem hívták be az iskolába és nem tanult meg írni és olvasni. Szeretné megtanulni az írást annyira, hogy a saját nevét le tudja írni.
Ennek a szomorú történetnek vannak még szomorúbb részletei is, amiket most nem részletezek, de eléggé megrendítettek. Talán annyit elmondhatok belőle, hogy a temetés után, ahol ő volt a gyászoló én pedig a lelkipásztor, nem volt lehetősége meghívni a résztvevőket egy halotti torra. Mondtam neki, hogy hívjuk meg őket egy általam javasolt közeli étterembe és majd elrendezzük a számlát hívő testvérek adományából. Ezt elfogadta (ugyanolyan természetes egyszerűséggel, mint azt is, hogy nincs semmije se) és azt mondta, hogy jönnek majd egy fél óra múlva, de még elültetik a virágokat. Volt három cserepes krizantémjuk, amit a sírra hoztak. Ezt a sírásók távozása után, a puszta kezükkel ültették el.
Amikor a koporsót leengedték, az egyik hozzátartozó kivette a sírásó kezéből a lapátot és maga is beállt a hantolásba. Nagyon megrendítő volt ezeket együtt látni.
Aztán, ami már egy kusturicai, kelet-európai fricska az egészen, az az volt, amikor megtudtam, hogy az egyik sírásó egy matematika tanár, aki otthagyta az oktatást, mert nem tudta eltartani a családját a tanári fizetésből és nem tudott elég időt tölteni a gyerekeivel, mert állandóan dolgozatokat kellett javítani. Egyszerre volt megrendítő és szürreális ez a délután. A matektanár temeti az analfabéta gyermekét.
Azzal zárult az egész, hogy elvittem őket az étterembe, ahol a kilenc résztvevőből hétnek én kellett rendeljek, mert nem tudták elolvasni az étlapot. Nem ismerték a szavakat: olajbogyó, szardínia stb.
Ezt a Kelet európai tragikus nyomorúságot pedig valahogy mégis átjárta az evangélium. Úgy álltak ezek a szegény emberek a koporsó mellett puszta kezükkel ültetve a virágot, mint ahogyan a végtelen gazdag Isten érkezett a földre a szegények közé a hideg porba. Az Atya mélyszegénységben élő nevelőszülőkre bízta egyszülött Fiát, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Valahol nagyon mélyen nagyon közel kerültünk Krisztushoz és az Ő vigasztalásához.”
