Egy fiatal győri építész, Sztana Boglárka szolgálatai
Ha Istenre gondol, akkor a pont jó tér jut eszébe. Fényes, meghitt, nem szűkös, de nem is túl tág. Már az oviban is alaprajzokat rajzolt, csak akkor még nem tudta, hogy ezt így hívják. Gimnazistaként megkísértették a barátaitól látott divatos szakok, de édesanyja még épp időben emlékeztette: de hát te nem belsőépítész akartál lenni? Ennek már öt éve. Egy július eleji pénteken megvédte a diplomáját, hétfőn már kezdett is a munkahelyén. A végzős év kihívásai és a járvány okozta bonyodalmak mellett is megtalálta az időt és a módot a gyülekezeti szolgálatra. Sztana Boglárka építésszel beszélgettünk hit és építészet viszonyáról, szolgálatról és a diplomamunkájáról, amellyel a hajléktalanoknak szeretne segíteni.
Tere a tanulásnak, tere a hitnek
Amikor kezdő egyetemi lelkészként egyesével jártam utána a hit iránt nyitott hallgatóknak, meglepetésként ért, hogy az építészek között már működik egy imakör, amit Bogi és vőlegénye, Dávid működtetett a hallgatótársakkal. Sokan ilyen korukra maguk mögött hagyják a gyermekkori gyülekezeti kötődést, Bogi viszont azt mondja, sosem érezte cikinek a barátai között felvállalni a hitét, de meghatározó az, hogy a vőlegénye is hívő ember, és a családjában is pici korától olvassák a Bibliát. „Titkot nem tudok. Nekem fontos Isten és a vele való kapcsolatom. Az építész szak egyébként sem engedett bennünket annyira szabadjára, mint ahogy azt más szak hallgatóival kapcsolatban láttam. Ha minden héten ott vagyok a bulikban, akkor elkezdtem volna megcsúszni a tárgyakkal. Elég nagy kontrollt adott, hogy be kell menni, le kell adni, meg kell csinálni.”
Mivel nem mindenki engedheti meg magának a makettek készítéséhez és a tervek rajzolásához szükséges eszközöket és anyagokat, a győri egyetemen az építész labor, az úgynevezett műteremház éjjel-nappal a hallgatók rendelkezésére áll. Bogi szerint ennek a helynek nagy szerepe volt abban, hogy az imakör kialakulhatott. Más szakok hallgatói bejönnek az óráikra, aztán hazamennek. Az építész laborban viszont adott a hely és a lehetőség is a közösség születéséhez. „Amikor mondjuk már két-három órája egymás mellett rajzolgatunk, akkor feljönnek komolyabb témák is, nem csak a viccelődés. Akár nem hívőkkel való beszélgetésben is előkerült, hogy mi hiszünk Istenben, de időnként ugyanez derült ki a másikról is. »És te hova jársz?« »Én baptista vagyok. « »Én meg református. « Így alakult. Fontos, hogy volt egy saját bázisunk, egy hely, ahol kvázi össze voltunk zárva, mert ez utat nyitott arra, hogy ne csak arról beszélgessünk, hogy van-e vonalzód.” Izgalmas kérdés, hogyan lehetne másoknak is ehhez hasonló teret biztosítani.
Kuckótól a templomig
Bogi a családjával és vőlegényével a Győrújbarát-Ménfőcsanaki Református Missziói Egyházközségbe jár. Amikor a járványhelyzet miatt a gyülekezet is be kényszerült zárni, Bogi és az édesanyja előrukkoltak egy online videós gyermekáhítat-sorozattal, a Kuckóval, amely karácsonykor nyomtatott kiadványként is megjelent. Erről a szolgálatról Bogi azt meséli, hogy általában az anyukája tervezi meg és rakja össze a vázlatot, ő inkább a kivitelező szokott lenni. Emellett frissen birtokba vett épületének belső kialakításában is segíti a fiatal gyülekezetet: megtervezte az akasztókat, a piktogramokat, segített a székek kiválasztásában, a színek összehangolásában. Mint mondja, valójában sosem kereste direkt a szolgálat lehetőségeit. „Ezek a feladatok mindig akkor jöttek, amikor nagy szükségem volt rájuk. Szerettem volna sokkal szorosabb kapcsolatot Istennel. Azt éreztem, hogy csak vagyok a templomban. Azért imádkoztam, hogy segítsen, hogyan tudnám őt jobban megismerni. És így jött a gyermekszolgálat és a hajléktalanok felé szolgáló diplomamunka is.”
HÉJ!
„Gyerekkoromban szombatonként mindig mentünk a vásárcsarnokba. Az egyik lépcsőfeljáró aljában mindig ott volt egy hajléktalan. Úgy vásároltunk, hogy neki is vigyünk zsemlét meg párizsit. Megrendítő élmény volt, amikor egyszer csak nem volt ott. Se ő, se a matrac, sem semmije” – idézi fel Bogi, akinek a szociális érzékenység és az adakozás végigkíséri az életét. Amikor diplomatémát keresett, először másfelé húzott, de – mint mondja – Isten úgy gondolta, hogy a hajléktalanokkal kell foglalkoznia. Ennek keretében három léptékű projekt született HÉJ!, azaz a Hajléktalanság kérdéseire adható Építészeti Javaslatok címen.
Először is szociológus segítségével igyekezett feltérképezni a hajléktalantársadalom különféle csoportjait és szokásait, mert amennyire szűken szoktuk értelmezni ezt a szót, igazából annyira sokrétű fogalom. Nemcsak szakemberrel, hanem érintettekkel is interjúzott a munkához, több hajléktalant is megszólított, hogy minél tisztábban értse a helyzetüket.
„Nem minden hajléktalannak ugyanaz a megoldás. Van, aki számára kiváló segítség a hajléktalanszálló, ellentétben például az »ős utcásokkal«, akik a rendszerváltás óta élnek kinn, mert ők csak a legvégső esetben mennének be. Nekik olyan megoldásokat kell találnunk, ami tud nekik segíteni a közterületen, ahol élnek. Első lépésként terveztem egy olyan alvókapszulát, amely könnyen hordozható és felállítható, nem rontja az utcaképet, ugyanakkor védelmet nyújt a környezeti hatásokkal szemben.”
Az idei járványhelyzet miatt bevezetett korlátozások a hajléktalanok ellátását is megnehezítették: előfordult, hogy aki bent volt a szállón, az nem jöhetett onnan ki, aki pedig be szeretett volna kerülni, az nem jutott be. De máskor is előfordulhat, hogy hirtelen kevéssé válik a szállók kapacitása, például extrém időjárás vagy egyéb körülmény miatt. Ezért második lépésként azok számára tervezett átmeneti szállót, akik szívesen bemennének, de kiszorultak onnan. Olyan félkész, funkciójukat vesztett épületeket tervezett újra erre a célra, amelyek építése pénz híján megállt, vagy akár olyan foghíjtelkeket hasznosított ebben a tervben, ahol állványokkal lehet védett teret létrehozni.
A harmadik lépés adománygyűjtő pontok létrehozása volt. „Bereczki Lindának, a Magyar Vöröskereszt szociális szakmai igazgató-helyettesének mondtam egyszer, hogy engem mindig is bántott, hogy a kuka mellett hagyom nekik az ételt. Ő is megerősített abban, hogy ezzel állatias ösztönökre neveljük vissza a hajléktalanokat, és jobb kereteket is lehetne adni az adományozásnak. Abból indultam ki, hogy az aluljárókban mennyi használaton kívüli kirakat vagy telefonfülke van. Ezek alkalmasak arra, hogy – mint egy utcabútorba – odahozhassa mindenki azt, ami neki fölöslege, vagy amit már nem tud hasznosítani.”
Bogi kapott már megkeresést a tervei megvalósítására. A Budapest Bike Maffiával elindult egy párbeszéd, őket elsősorban a gyűjtőpontok és az alvókapszula megoldása érdekli. A diplomamunkának fajsúlyosabb pontja volt az épületek újrahasznosítása, ennek megvalósulása és üzemeltetése azonban több támogatást és infrastruktúrát igényel, de Bogi reménykedik, hogy egyszer ez is létrejöhet.
Munkahelyén tervező építészként nagyobb méretű középületekkel foglalkozik, a koncepciótervektől egészen a kiviteli tervekig. „Mélyvíz, de egyelőre bírom, és hálás is vagyok, mert látom, milyen nehéz most elhelyezkedni. A belsőépítészet terén még szeretném továbbképezni magam” – mondja Bogi. Úgy véli, ahhoz, hogy az építészet Isten dicsőségére szolgáljon, ahhoz először az építésznek kell kapcsolatban lennie Vele. Akkor tud olyan tereket létrehozni, amelyekben megjelenhet Isten, és vele együtt az a bizonyos pont jó tér.
