Márkus Gábor lelkipásztor, tanár, a Református Pedagógiai Intézet címzetes igazgatója kapta az idei Imre Sándor-díjat a református oktatás átfogó fejlesztésében végzett munkájáért, akinek stratégiai látásmódja hosszú távra hatott a református köznevelésre. De hogy ezen túl ki is ő, honnét jön, miként gondolkodik, ezt ismerheti meg a vele folytatott beszélgetésből az olvasó.
Személyiségünknek fontos részét adja a család és környezet, ahova születünk. Mesélnél erről?
Hadd kezdjem egy szomorúságommal: megkerestem országgyűlési képviselőket, hogy cseréljük ki a statisztikai adatot, azaz a születési helyet a szülőföldre, mert amikor megszületünk, akkor egy kórház adatait rögzítik, mondván, ott született, holott ő nem oda született. Ilyen módon én azt mondhatom, hogy én Szentgyörgyvölgyön születtem, bár a zalaegerszegi kórházban. Mennyivel szebb lenne, ha minden falu visszakapná a jogot, hogy újra legyenek híres szülöttei. Az identitáserősítő törekvéseknek egy fontos eleme volna, hogy a szülők akkori lakóhelye a születési hely, nem az intézmény. Úgyhogy Szentgyörgyvölgyön születtem, és hogy ez milyen meghatározó, akkor döbbentem rá, amikor egyszer Háromszéken járva rácsodálkoztam egy „olyan ismerős” domboldalra, majd egy évvel később visszamentem Szentgyörgyvölgyre, és belémsajdult, hogy a két domboldal ugyanaz a látvány. Bár csak három évet voltam Szentgyörgyvölgyön, de az emberben annyira mély és maradandó nyomokat hagy az első néhány kép, ami valószínűleg nagyon hosszú ideig rezonál az illetőben. Mind a mai napig, ha arrafelé járok, megállok a parókiánál levő diófáknál, és egy pillanatra elgondolom, hogy mégiscsak innen való vagyok.
Hasonlót fogalmaz meg egy XX. századi költő: „Nem legenda a föld, amelyből vétetünk, törvény, hogy itt születtem”.
Az eszmélésem Pápán kezdődött, az első tudatos emlékeim már onnét származnak, ahova édesapámat 1970-től 1975-ig vitte szolgálati útja. Szellemi szülőhelyem pedig egyértelműen Tata városa, ahol 1975-től élek rövidebb-hosszabb megszakításokkal, Tatán is látom a gyökereimet: apai ágon az 1930-as évektől, anyai ágon az 1870-es évektől vagyunk ebben a városban. Nyilván, az embernek kialakulnak a nagyon rejtett kötődései oda, ahol a kastély főkulcsárnője volt az egyik ősöd, és rádöbbensz arra, hogy az Esterházy grófi család süteménykultúrája mind a mai napig ott van a családodban, és olyan receptek kerülnek elénk harmadik-negyedik átírásban, amik egykor a grófi udvarnak voltak a karácsonyi süteményei. Nemrég arról prédikáltam, hogy hat-e ránk egy kétezer éve történt esemény. Generációkat hordozunk magunkban. Édesapám révén egy nagyon szorgalmas, feltörekvő, somogyi parasztpolgári család a meghatározó, akik látták, hogy a mindennapos apró munka eredményes, és akik nem féltek attól, hogy vállalkozók legyenek, így voltak közöttük kovácsmester, bodnármester, de egy időben szikvizet is gyártottak Erdőcsokonyán, ahol a családunknak még néhány sírja a mai napig megvan – a falu mára Csokonyavisonta néven egybeolvadt Somogyvisontával.
Édesanyám ágán pedig Szabolcs vármegyei alispánok voltak, a Nyíregyháza és Debrecen közötti részen, akik az Anjou-korra visszamenő eredettel és öntudattal rendelkeznek, és akik közt a reformkorban mindenki megtette a maga feladatát. Olyan leágazásai vannak annak a családi ágnak, mint Sinkovics Imre színművész és családja, vagy az Ábrányi-család, ahol író, zeneszerző, országgyűlési képviselő tevékenykedik, és aztán maga az Eördegh család, akik sikeresen alkalmazkodnak, amikor a történelmi középosztály szerepváltása megtörténik, mert katonatiszt, mérnök, tanár, evangélikus lelkész lesz abból a családi ágból. Aztán vannak még vasi és kisalföldi családi szálak is. Gondolkozok azon, hogy mi lenne, ha a történelemben még visszább látnék, s mivel a történeti genetikának vannak eszközei már erre, lehet, hogy egyszer eljön annak is az ideje, hogy feltérképezzem. Addig maradnak az emlékek és a méltatlanul elfeledett emlékek megtalálása. Ide kapcsolódik, hogy a középiskolában Dr. Kálmán Attila tanár úr honismereti munkájába bekapcsolódhattam: temetőket mértünk fel, emléktáblákat újítottunk fel. Akkoriban Kálmán Attila egészen korlátozott lehetőségekkel élt az egyház melletti kiállása és bátor öntudatossága miatt, ami oda vezetett, hogy osztályfőnökségében korlátozták. Rátalált a honismereti vonalra, ez lett a közösségi feladatvállalása. Ez sokat tett ahhoz, hogy tudatosabban kötődjek. Szóval az én életemben nagyon sajátosan tevődött össze két szál, azaz a lelkipásztorság Dr. Márkus Mihály nyugalmazott református püspök által, és a tanárság Eörgedh Béla nagyapám, valamint Dr. Kálmán Attila nyugalmazott tanár, igazgató és iskolalapító által.
A lelkész-gyerek lét számodra különleges volt, vagy megtapasztaltál keserűbb oldalt is?
A Márkus-családon belül a mi generációnk egy hat gyermekből álló orgonasípsor, ahol nekem van szerencsém a legidősebbnek lenni – minden előnyével és hátrányával együtt. Hála Istennek nagyon gyorsan jöttek a testvéreim, és nem hagytak sem elbizakodottá lenni, sem elmagányosodni. Az, hogy lelkészgyerek vagyok, számomra a világ legtermészetesebb dolga volt. Néhány apró emlék, ami az olvasóhoz közelebb viszi a lelkész-gyerek élményt: négy-öt éves lehettem, amikor a szüleim együtt mentek el szolgálni, és pápai beosztott lelkészként édesapámnak nem volt autója, egy MZ125-ös motorral járt, és hatalmas égszakadásban jöttek haza, nagyon lassan tudtak jönni. Ránk egy idős gyülekezeti tag, Erzsi néni vigyázott, akit mi Einek hívtunk. Amikor a szüleim csatakosra ázva éjféltájban beléptek, akkor Erzsi néni odalépett a szüleimhez, mondta, a Gábor még nem alszik. Édesanya esőáztatottan belépett, megkérdezte, miért nem alszol, és én válaszoltam, hogy imádkoztam, hogy hazaérjetek, és abban a pillanatban becsuktam a szememet és aludtam. Egy másik élmény, amikor egy biciklis kirándulásból hazaérve pont akkor szakadt le az eső, amikor a pápai ótemplom fedett kapualjába beléptünk, pedig irdatlan esőfelhők voltak körülöttünk végig. Gyermeki hittel mondtam, hogy imádkoztam azért, hogy hazaérjünk. Nagyon természetes élményeim voltak ezek, ahogy az is, hogy este prédikáltam a kistestvéreimnek, hogy „az igét pedig fekve hallgassuk meg”. Szóval ez fakadt a lelkész-család létből. A lelkész-gyerek-lét izgalmasabb része Tatán talált meg, ahol a templom és az utca között 100 méter hólapátolás várt rám, vagy egy másik irányból 50-60 méterről kellett behordani a szenet egy kamrából. Ehhez kaptam egy szép kis kézikocsit meg 24 szeneskannát, ezeket minden héten meg lehetett rakni, nekem ez volt a családi keresetem, mert egy forintot kaptam kannánként. Ha a tesóimat bevontam a feladatba, akkor osztozni kellett velük. Teljesen természetes volt, hogy a folyosóra kilépve az irodában próbált az énekkar. Amit mi gyermekek nem tapasztaltunk, az a Kádár-korszak látványos üldöztetése. Némi szomorúsággal nézem azt a törekvést, ami megpróbálja bizonyítani, hogy a Kádár-korszakban milyen hatalmas egyházellenes törekvések voltak. Viszonyítsunk a Rákosi-korszakhoz… Mind a mai napig nem tisztázott, hogy nagyapám, Márkus Jenő tatai lelkipásztor minek következtében halt meg 1955-ben. Az biztos, hogy a veséi mondták fel a test szolgálatát, de több meghatározó személyiség úgy véli, hogy ez nem természetes folyamat volt, hanem ebben valamilyen mérgezés szerepet játszott. Ez a Rákosi-korszakban volt, és édesapám akkor maradt félárva. De a Kádár-korszakban az egyházellenes akciókat mi, gyerekek nem érzékeltük. Nekünk az maradt emlékként, hogy jellemzően lelkészgyerekekkel tudtunk találkozni Bár hozzánk gyakran jöttek át az osztálytársaink is, hiszen volt hely a parókián; lehetett fára mászni, játszani, bandázni. Igaz, jómagam ebből a szempontból nem voltam a legjobb csapattag, mert többször előfordult, hogy a névnapomra eljöttek a vendégek, akik tudták, hogy könyvet kell ajándékba adni nekem, én pedig engedelmesen bekuckóztam az emeletes ágyra a könyvvel, a többiek meg fociztak az udvaron. A testvéreim sokkal nagyobb közösségszervezők voltak.
Az is tény, hogy amikor a lelkész gyermeke konfirmációs korba lépett, akkor hirtelen sokkal több konfirmandus gyerek lett, mint az előtte való években, mert akkor bátrabban hozták az emberek a saját gyereküket. Rendszeresen zenei összejöveteleket és zenei táborokat tartottunk, amiről utólag tudtuk meg, hogy valamiféle ellenállás lett volna. Én klarinéton, zongorán tanultam, a testvéreim fuvolán, hegedűn, trombitán, gitáron, harsonán, tubán, nagybőgőn, csellón játszottak, és teljesen természetes volt, hogy zenés szolgálataink vannak például adventi esteken, nyári zenei táborok végén – mi nem éreztük ezt tiltott ifjúsággal való foglalkozásnak. De felnőtt fejjel, történelemtanárként tudok arról, hogy édesapát ezért többször fenyegették, elővették, és megpróbálták Tatáról elmozdítani, eltüntetni. Azt pedig nagyon ambivalens megítélni, hogy az egyházi felettesek mennyire védték őt és mennyire asszisztáltak ehhez. Vagy azzal védték, hogy asszisztáltak ehhez? Nagyon érdekes ez a kérdés, és óva intenék mindenkit, hogy elhamarkodottan, fellengzősen és gőgösen ítéljen az elődeinkről, mert nekik ugyanúgy meg kellett kötniük a keserű kompromisszumaikat, ahogy nekünk is kelleni fog. Ezen a ponton hadd szóljon ki a lelkész-történelemtanár belőlem: a nagy magabiztosság néha csak a felületes ismeretek bizonyítéka, és erre célszerű odafigyelni. Bizonyos, hogy voltak lelkészcsaládok, akiket sokkal jobban megtapostak és meghurcoltak, ami minden szempontból nagyon méltatlan volt. Ahogy édesapám gyerekként sokkal nagyobb meghurcolást és sokkal nehezebb sorsot élt meg, mint mi, az ő gyermekei.
Ha már kiszólt belőled a történelemtanár-lelkész, akkor hadd kérdezzem meg, mi okból alakult úgy az életed, hogy mindkettő lettél?
Számomra az nagyjából világos volt, hogy majd egyszer lelkész leszek. Váratlan fejlemény volt az, hogy nem a teológiára mentem előszörre. Ez egy többtényezős játék volt: térdműtét, katonaság elhalasztása, és egy üzenet 1985-ben, ami jóindulatúan valahogy úgy szólt, hogy „ha a fiad a teológiára jön, onnan úgyis ki fogják rakni”. Az üzenet jószándékkal jött, de hogy miért kaptuk, azt a fene sem értette igazából. A gimnáziumi érettségi után történelem-könyvtár szakra mentem továbbtanulni. Amikor harmadéves főiskolás voltam, akkor kialakult a levelező teológia, ott kezdtem el tanulni az első induló levelezős évfolyamon. Aztán közben diplomákat szereztem és megszületett az első gyermekem, és így az utolsó levelezős évfolyammal fejeztem be a teológiai tanulmányimat. Ennek köszönhetően megkaptam azt a kiváltságot, hogy amikor indultam, nem kellett a héber és görög nyelv, de amikor a diplomát kaptam, már kellett, így azt is tanulmányozhattam. Valójában a teológiával kevesebb gondom volt, mint a történelem szakkal, mert volt egy nagyon egyszerű trükköm. Ha fogalmam nem volt arról, hogy mit kellene mondani egy vizsgán, akkor egy dologra gondoltam: Édesapám erről mit szokott prédikálni? És az jó volt! Az működött, mert ő olyan szinten tudja a teológiát, és olyan szinten tette bele a prédikációiba, hogy nagy pánik esetén abból meg tudtam élni. Ez is a lelkész-gyermeklétnek egy sajátos hozadéka volt. Egyébként Isten megadta az összehasonlítás lehetőségét, mert Anna lányom szintén történelem szakos tanár lett, és világosan látom, hogy ő az igazi tanár, én inkább lelkész vagyok a katedrán. Persze feszegetem a saját módszertani határaimat.
Mindaz, amit ismerünk és látunk belőled, azt mutatja, hogy nagyon jó kvalitásod és munícióid vannak. Ebből mit hozol otthonról, és mit szereztél később hozzá?
Valójában a pedagógia alapkérdését feszegeted. Tehát, hogy az ember vajon tabula rasa-e, és mindent csak rá ír a környezet, vagy megfelelő vagy súlyos örökséget hoz magával. Én azt a köztes elméletet látom a legvalószínűbbnek, hogy minden külső hatás a belső, meglevő dolgokon átszűrődve tud beépülni. Az orvostudomány jelen álláspontja szerint egy fiúgyermek az intelligenciáját az édesanyjától örökli és a szüleitől tanulja, tehát összetevődik a génekhez kötött öröklési szabályrendszer és a kívülről jövő hatás. Mind a két családtörténetemből látható, hogy van egy sokgenerációs örökség, aminek van egy generációkról-generációkra hagyományozódó kulturális örökségrésze, amit szoktak memetikai öröklésnek hívni. Nehezen tudom megmondani, hogy mi az, amit örököltem, és mi az, amit tanultam. A munkabírásomat egyrészt örököltem, másrészt tanultam, kialakítottam, mert rávitt a szükség, hogy még egy fokkal több terhet vállaljunk. Az átlagnál erősebb kötelességtudatom van, pszichológus legyen a talpán az, aki kideríti, hogy örököltem vagy tanultam. Azt mindenféleképpen el kell mondanom, hogy volt egy olyan irányvonal az életemben a tanáraim esetében, akik sok mindenben megőriztek. Gondolok itt Árki Vincénére (Ica nénire), aki első-második osztályban tanító nénim volt, Szeidemann Róbertné, aki harmadik-negyedikben tanított, aztán egy kitessékelt apáca lett a történelemtanárom, aki a polgári történetírás hagyományait adta át egy marxista oktatási környezetben, majd a már említett Kálmán Attila mellett a gimnáziumban Körmendi Géza tanár úr is. Sokat tanultam egy párttitkár történelem tanártól, Katona Mártától is. Utólag kiderül, hogy ezek nem is egyszerű hatások voltak, mert mindegyiknek megvolt a saját története, eredményrendszere, amik lecsapódtak az emberben és desztillálódtak. Talán az egy szerencsés képességem, hogy időnként ki tudtam egészíteni a mozaikok hiányzó elemeit, és ez segített a tanulásban. És hogy a megfelelő helyzet hogyan tereli az embert? Zongorázni szerettem, de gyakorolni nem: minek? Jó pár éve Vértesszőlősön a református gyülekezetben majdnem minden héten kántorizálok, és a korábban fölöslegesnek hitt zongoratudásom nagyon sokat fejlődött. Illendő itt megidéznünk még néhány teológiai professzorunkat is, akik segítettek újrahangszerelni egynemzedék tudását: Herczeg Pál, Bolyki János, Tóth Kálmán, Máté János, bizonyára kimaradtak még jópáran.
Szakmai pályafutásod ívét felvázolnád az olvasóknak?
A mai napig világi állásban vagyok pedagógusként, pedagógiai szakértőként, jóllehet elvégeztem a teológiát is. A tatai Eötvös József Gimnázium, utána következett Szombathelyen a tanárképzés, és megkezdtem a tanári munkát, mellette elvégeztem az ELTE történelemtanári szakát. Nagyjából tartottam a hétéves periódusokat a szakmai életutamban. Az első hétéves periódus egy színvonalas ipari szakközépiskolában telt, ahol például autószerelő szakra 4,5-ös átlag alatt nem kerültek be a tanulók. Tanítottam, de mellette a könyvtárat vezettem, és az volt az a pont, ami több lehetőséget adott beszélgetésre, meghallgatásra, versenyekre való felkészítésre. A következő hét fő év egy értékközvetítő pedagógiai módszerre épített, akkor még alternatívnak számító alapítványi iskolában dolgoztam, ahol 1-13. évfolyamon mindenféle osztály volt, például népi kismesterségeket is tanulhattak a diákok. A Talentum Iskolában rengeteget láthattam abból, hogy mit jelent a szülőkkel való együttműködés, mert – nyersen fogalmazva – az iskolának annyi pénze volt, amennyit előállított. Például az első nagy feladatom az volt, hogy az iskolafinanszírozás modelljét át kellett alakítani, aminek következtében a magatartás és szorgalom osztályzat megjelent szorzóként a tandíjban. Az ott töltött utolsó két évben elhívott a református iskolaügy. Érdekes, hogy korábban nem láttam a saját helyemet ebben, mert Tata környékén akkor még nem szerveződött református oktatás. Fakultatív hittant tanítottam gimnazistáknak, a gyülekezet keresztyén ifjúsági szervezetének munkájában részt vettem, de alapvetően nem láttam, hogy milyen komolyabb szerepet vállalhatnék a református oktatásban. Úgy voltam vele, hogy hittem is, meg nem is, hogy ennek van jövője. 2003-ban a volt gimnáziumi osztályfőnököm, Dr. Kálmán Attila, aki akkor már az államtitkársága után a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának igazgatója volt, illetve egy ideig a Zsinat világi elnöke, és a Dunántúli Református Egyházkerület akkori főgondnoka rávett arra, hogy álljak be Budapesten a református oktatás szervezésébe. Hadd fogalmazzam így: ha van keresztyén zsarolás, akkor azt megtapasztaltam. Az egyik „legütősebb” mondat a következő volt: „az állam azt várja, hogy a Református Pedagógia Intézetben egy olyan igazgató legyen, aki legalább tíz év tanári gyakorlattal rendelkezik és van kapcsolódása a pedagógiai intézetekhez, az egyház pedig azt várja, hogy ez egy lelkész legyen, ilyen ember alighanem egy van ma (2003) Magyarországon”. Akkor elgondolkodtam azon, hogy miért is alakult úgy az életem, ahogy. Az Úr Isten már 1985-ben tudta, hogy 2003-ban nekem hol lesz a dolgom. Hagytam, hogy úgy legyen, mert nagyon kemény lecke volt megérteni, hogy Isten úgy alakította az életemet, hogy neki meglegyen az az embere, aki kell. A Református Pedagógiai Intézet lett az a hely, ahol nem sikerült tartanom a hétéves periódust, mert már háromszor hét éven is túl vagyok. Volt, amikor igazgatóként szolgáltam, volt, amikor pedagógiai szakértő volt a titulusom, és most, augusztus 1-én visszahozott az utam az igazgatóhelyettesi megbízásig. Ez idő alatt, 2005-ben megalapult a Tatai Református Gimnázium, ahol tanítani kezdtem Dr. Kálmán Attila felkérésére történelmet és állampolgári ismereteket, társadalomismereteket vagy gazdasági ismereteket – attól függően, hogy mikor hogyan hívják ezt a történelemhez tartozó kiegészítő ismeretet. Érdekes, hogy míg a Református Pedagógiai Intézet mellett világi iskolában tanítottam, mindig azt éreztem, hogy kétfelé sántikálok, de a református gimnáziumban való tanítással ez megszűnt, mert minden, amit teszek, a református közneveléshez tartozik. Visszatérve az RPI-hez: egy pici intézetből láttunk neki a feladatnak, felépítettük és menedzseltük a református közoktatás szakmai támogatását. Amikor 2003-ban a Református Pedagógiai Intézet igazgatója lettem, akkor az országban negyven-negyvenöt pedagógiai intézet volt. Amikor 2014-ben elköszöntem ettől a megbízástól, öt vagy hat pedagógiai intézet maradt talpon – köztük volt az RPI. Ma egy háromszólamú rendszer van, amiben a Református Pedagógiai Intézet segíti az oktatást, természetes módon a rendszerkohéziót fejleszti, segíti a református hit- és erkölcstanoktatás szakmai fejlesztését, másfelől katalizál bizonyos folyamatokat, például közvetít, kiemel, hátrébb szorít, felismer egy tendenciát, szaktanácsadókat fordít arra az irányra, versenyeket szervez, méréseket végez. Hadd idézzem Dr. Szontagh Pált, a Pedagógiai Intézet utánam következő igazgatóját, aki azt szokta mondani, hogy az állam megszervezte a Pedagógiai Oktatási Központokat, röviden POK-ok, az egyházak számára meg ott vannak a keresztes POK-ok, amiket úgy hívunk, hogy egyházi pedagógiai intézetek.
A Református Pedagógiai Intézetből a gyülekezeti valóságot hogyan tudod érzékelni, és mi vezet a szakmaiságodban?
Benne élek egy gyülekezetben, most éppen a vértesszőlősi reformátusok között. Valóban még nem említettem, hogy a budapesti teológia elvégzése után a Tatai Református Egyházmegye beosztott lelkésze lettem. 1997 és 2010 között többször szolgáltam gyülekezeti lelkészként, mert ha zűr volt, akkor átmenetileg odaküldtek helyettesnek néhány hónapra. Voltak ezekben a megbízásokban is szép és izgalmas kalandok. Például amikor egy személlyel vettem át, majd fél év múlva harmincöt személlyel adtam át a gyülekezetet. Mint a Református Pedagógiai Intézet munkatársa, látom, hogy a gyülekezet kifejezés több értelemben is használatos kifejezés, és ezek néha ellentmondó értelmezések. A kérdés másik része, mi az, ami vezet? Egy nagyon egyszerű szabály, a gyermekben meglevő emberi méltóság tisztelete, ami arra kötelez engem, hogy fejlesszem. Isten minden egyes embert jóra teremt, mindenkit felkészít valamire ebben a világban, azaz megvan az Isten által neki szánt és kirajzolt helye. Ott a személyes példám 2003-ból. A feladat az, hogy megtaláljuk a kisgyereknek azt a majdani feladatot, és felkészítsük arra, hogy illeszkedni tudjon. Ehhez ki kell munkálni a képességeit, segíteni kell őt abban, hogy kapcsolatba tudjon kerülni Istennel, hallja, hogy merre tereli őt. Ami különösen érdekes kérdés, hogy kié a gyermek. Szívesen hallott válasz, hogy a gyermek a szülőké; az állam is szívesen mondja, hogy az övé, aztán elviszi katonának… de nem! A helyes válasz az, hogy a gyermek Istené. Isten tulajdona, és ő bízza rá a családra, és mi, pedagógusok segítőként jelenünk meg a gyermek életében. A korábbi szerepvállalásnál sokkal sokrétűbb segítőként kell jelen lennünk most, amikor azzal is foglalkoznunk kell, hogy a hátrányos helyzetű csoportokat erősebben tudjuk támogatni. A feladatot nem tudjuk elvégezni a családok helyett, de támogatni tudjuk őket.
Milyen gondolataid voltak az Imre Sándor-díj kapcsán?
Nagyon hálás vagyok az elismerésért, a magas pedagógiai kitüntetésért. Megnéztem, hogy előttem kik kapták meg ezt a kitüntetést, és nagyon zavarba jöttem, hogy méltónak találtak abba a sorba, noha én magam ismerek olyan kiváló pedagógusokat, oktatási rendszerszervező szakembereket, akik nálam inkább megédemelnék a kitüntetést. Ezzel együtt nagyon hálás vagyok egyházunk Zsinatának. Az hozzátartozik a Református Pedagógiai Intézet és az én történetemhez, hogy leváltással léptettek oldalra engem. Akkor úgy éreztem (kis túlzással), hogy másokat kitüntetnek, engem meg eltüntetnek. Ennek ellenére, amikor én olyan helyzetben voltam, hogy szólhattam annak érdekében, hogy az állam hitoktatáshoz való viszonya átalakuljon, megtaláltam azokat az embereket, akik a dominót be tudták lökni és a változás elindult: az iskolákban választható módon jelen lehetünk. Tizenegy év eltelt, és a Zsinatunk látása az lett, hogy az a szolgálat, amit én végeztem a Református Pedagógiai Intézetben, illetve az egyházunkért, érdemessé tett a díjra. Ezt a kitüntetést munkatársak, család, segítő környezet nélkül nem hozza össze az ember, ez egy csapat érdeme, ezért ezen a fórumon is köszönöm nekik. Volt egy kósza gondolatom: nem csak én kaptam különleges díjat, hanem Szászi Andrea is, akinek a munkássága mára már megkerülhetetlen a katechézisben. Andreát 2006-ban a Debreceni Református Hittudományi Egyetemről hívtuk el, mert már látszott, hogy nagy változások várhatók a református oktatásban. Az ő személye is Isten tervében volt, hiszen gondoljunk bele: ahhoz, hogy 2012-ben a református egyház egy új pedagógiai értékekre, új filozófiára épített, tanórai keretek között is működni tudó hitoktatást vezessen be – igazán sikeresen -, aminek a hármas hívó szava a „Biblia, műveltség, élmény” lett, ahhoz már hat évvel korábban dolgoznia kellett elkötelezett szakembernek. Úgy gondolom, ez a kitüntetés a mindenkori RPI-nek is szól: igazgatónak, munkatársaknak. Amikor 31 évvel ezelőtt az alapítók – köztük Molnár Miklós, Dizseri Tamás, Cövek Olivér, Jan Mulder, Pap Kornél és a Zsinat akkori vezetői – létrehozták a Református Pedagógiai Intézetet, valami nagyon jót gondoltak el, akkor és ott: ha 2025-ben öt kitüntetésből két kitüntetett ennek az intézetnek a munkatársa. Ennek kapcsán fel kell tenni még egy kérdést: amit én most gondolok, az 20-30 év múlva vajon működik-e majd?
Szakmai sikereid közül mit emelnél ki?
Tanárként említhetnék országos versenyeken elért helyezéseket, az átlag felett érettségiző emelt szintű csoportokat, még inkább azt a tucatnál is több volt diákomat, aki történelemtanár lett. Az RPI-ben a tankönyvkiadásokon túl a szolgálatatások felépítését, de mindenek előtt olyan tehetséges kollégák együttműködésének elnyerését, akik ma is a református köznevelést segítik. Azt gondolom, hogy a Református Pedagógiai Intézetnek nagyon-nagy érdeme van abban, hogy 2017-ben a Reformáció 500 megemlékezések egyik legsikeresebb területe az oktatásban volt, az pedig a Református Pedagógiai Intézetünk szervezői munkájának köszönhetően terebélyesedett ki. Ezt nem én mondom, hanem Hafenscher Károly kormánybiztos úr, aki ezt az egészet menedzselte. Ebben volt személyes szerepvállalásom. Azt mondják, hogy bennem van egy erős kiválóságra törekvés, van egy igény bennem, hogy nagyobb összefüggéseket lássak és értsek, és van bennem egy elkötelezettség – ez a három a motivációm. A Református Pedagógiai Intézetben végzett munkám révén 63.000 gyerekünk van, akiknek áttételesen a képzéséhez hozzájárulhatunk, és több mint 7.000 pedagógus van a református nevelés világában, akikkel valamilyen módon kapcsolatban vagyunk, amikor valamilyen értéket a fókuszba helyezünk, vagy valamilyen eredményt mérünk. Az utóbbi években vezetőként azt figyelem, hogy ahhoz, hogy jó vezető legyek, azaz jó döntéseket hozzak, ahhoz jó információkkal kell rendelkeznem, aminek pedig az a feltétele, hogy az adatokat jól tudjam értelmezni. Ezért alakult ki 2020-tól az a fókusz a munkámban, amit ma D-Igi Klub néven ismerünk
2020 februárjában tartottam a gyerekeknek egy áhítatot, hogy jön a világjárvány. (Mondjuk, ez már egy 2008-ban jegyzett tanulmányomban előre jelzett volt.) Viszonylag egyszerű szabályokkal kell védekezni, és teljes lezárás lesz. A visszajelzésben azt kaptam, hogy kissé túlparáztam. Aztán 2020. március 13-án, pénteken jött az egyik gyermek, hogy tanár úr, maga teljes egészében téved, mert a rádióban azt nyilatkozták, hogy semmiféle lezárás nem lesz. Mondtam, nézd, akkor ez a legjobb fejlemény: nem így történt. Viszont március 16-án reggel az első órám egy tizenkettedikes, érettségire készülő óránk volt online, merthogy a gyerekekkel közösen a zoom-rendszerre átálló tanári munkát már hetekkel előtte felépítettük. Azon a hétvégén a Református Pedagógiai Intézet irdatlan sokat dolgozott, jogszabályi hátteret tisztáztunk, szülőknek adtunk ki útmutatót, és négy munkaanyaggal jöttünk ki hétfő reggelig. Egy hiányérzetünk maradt: a magányos vezető. Március 23-án, hétfőn délután három órakor megnyitottunk egy zoom szobát, és beszélgetni kezdtünk kilenc emberrel arról, hogy mi fog történni a következő hetekben. A sok kis bizonytalanságot, hézagos információt egy információs rendszerré alakítottuk. Ez a dolog úgy nőtte ki magát, hogy az elmúlt héten a 350. ilyen beszélgetést tartottuk; és volt már olyan, hogy 330-340 ember vett részt egy ilyen online beszélgetésen. Mert rá kellett döbbennünk arra, hogy az időnk egy nagyon értékes erőforrás, és nem annyiszor fontos személyesen találkozni, mint ahogy mi azt hittük és gondoltuk. Amikor információkat kell megalapozni és a mögöttük lévő információkat kell jól összerakni, akkor online formában is hatékonyan tudunk együtt lenni, különösen, ha sok helyről vagyunk. Az, amit RPI D-Igi-klubnak nevezünk, és van óvodai, általános iskolai és középiskolai ágazata is, abból az igényből származik, hogy a vezető ne legyen magányos és jó döntéseket hozzon. Ez a platform részben tematizál, részben nagyon gyorsan körüljár, követ és egységességet ad a református oktatásban. Az ellátandó feladat: a református oktatást úgy kell elképzelni most, hogy körülbelül akkora, mint egy magyarországi vármegye oktatási rendszere, csak egy országos területen. Sőt, mi több, három vármegye már kevesebb gyereket és kevesebb pedagógust foglalkoztat, mint mi, tehát még nem a legkisebb „vármegye” vagyunk. Tehát ez egy érdekes helyzet: a hazai közoktatásból egy vármegyényi feladatot látunk el egy ország nagyságú területen, sőt azért adózzunk tisztelettel azelőtt is, hogy a külső-magyarországi területekről is jónéhányan csatlakoznak hozzánk, és velük is igyekszünk szakmai és testvéri kapcsolatot tartani. Nem szeretem a határontúli kifejezést, mert onnét nézve mi vagyunk határon túl, ezért inkább a belső-, illetve a külső-magyarországi kifejezést használom.
Véleményed szerint mi a református közoktatás jelenlegi kihívása?
Változnak a demográfiai tények, a társadalmi elvárások és az oktatáspolitikai lehetőségek. Az utóbbi hónapokban különösen érzékenyen értékelődik az fel, hogy a református oktatásnak, ha tetszik, ha nem, versenyképesnek kell lennie. Helyt kell tudni állni a református oktatást körülvevő változásokban, hogy a jók közé tudjunk tartozni, vagy a legjobbak közé. Itt még két dolgot hadd idézzek fel. Amikor 2005-ben indult Tatán a református gimnázium, akkor sokan szerették volna, hogy Kálmán Attila legyen az igazgató, de ő már nyugdíjba készült Pápáról, és nem szeretett volna igazgató lenni. De akkor történt a szégyenletes népszavazás, amit ő mindig úgy mondott, hogy megtagadtuk a határon túlra kényszerült testvéreinket, és azt mondta, hogy ameddig él és mozog, tanítani fog, hogy ez még egyszer meg ne történjen a magyar családunkkal. Tehát ezért vállalta a Tatai Református Gimnázium vezetését. Amikor megkérdezték, milyen iskola legyen, azt mondta: jó, mert jó iskolára mindig szükség lesz. Egy későbbi beszélgetésben azt mondtam neki, hogy én nem tudom, hogyan kell jó iskolát csinálni a gyerekeknek, ő pedig megrökönyödött ezen, mert tőlem szokatlan volt egy ilyen ellenállás, de aztán folytattam, hogy azt tudom, hogy jó iskolát csinálni a gyerekekkel kell. Kell, hogy legyen egy markáns sajátossága a református iskolának: nem a gyerekeknek csinálunk iskolát, hanem a gyerekekkel – azaz egy közös alkotómunka kell, hogy legyen az iskola. Na, ez is egy alapelvem! A kitörési pontjainkat errefelé keressük: szakmailag magas színvonal, igényesség, precizitás, megbízhatóság. A Református Pedagógiai Intézetet nemrégiben úgy jellemezték, hogy a barátságos profi segítőtárs, és Kelemen Gabriella igazgató azt szokta mondani, hogy ott kell lennünk, ahol a pedagógusok dolgoznak. A D-Igi-klubban úgy szoktunk fogalmazni, hogy mi ma arról beszélünk, amivel holnap foglalkozik az igazgató. Ez az előrelátó segítség ad biztonságot.
Jóllehet szakmai díjban részesültél, mégis engedd meg a kérdést: szakmai életutadnak volt gyenge pontja?
Töredelmesen be kell vallani, hogy nem ment könnyen a család-munkahely nagy problémája, ami szerintem egyébként három magyar generációnak a nagyon-nagy keresztje, különösen is az édesapáké. Egyetlen dolog vigasztal, amit Michiel De Ruyter admirális élettörténetében olvastam egyszer: amikor a tengereket járta, akkor 6-9 hónapig nem ment haza, és működött a családja. Nyilván sokkal stabilabb a család, ha megvan az édesapai állandó jelenlét, és sokkal sérülékenyebb a kapcsolat, ha a távollét szerepet játszik, – ezt meg kellett élnem nekem is a feleségem, gyermekeim és az én történetemben.
Mit jelent számodra az a két fogalom, hogy dunántúli és református?
Nagyjából a dualizmus kora óta a pesti ember kifejezés a hozzá nem értő, okoskodó megmondó kategória. Egy időben többször úgy köszöntem be különféle előadásaim kezdetén: szeretettel köszöntök mindenkit, és az a helyzet, hogy a pesti ember nem tudott eljönni, úgyhogy engem küldtek, mert én nem pesti vagyok, hanem tatai. Családtörténetemben ott van az egész Kárpát-medence, amit nem tudok megtagadni. És nyilván ott rezeg bennem az a Pannon-attitűd, ami egy szempontból nagyon fegyelmező lecke, miszerint a Dunántúlon mi reformátusok kisebbségben vagyunk. Ez két dolgot tanít. Az egyik a Bethlen Gábor fejedelem féle bölcsesség, mely szerint nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet, tehát a furfang, a józan ész, az észen-lét, a jó helyzetfelismerés sokat tud segíteni. A másik egy II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez kapcsolódó történet. A szabadságharc kirobbanásakor a mindennapok valósága az volt, hogy a falvakban a katolikusok a császári udvar aktív segédletével megpróbálták visszaszerezni a reformátusokhoz átkerült templomokat, s ezekből nagyon szomorú helyzetek lettek. Rákóczi fejedelem – akinek ősei protestánsok, de ő maga katolikus, mert a nagyanyja rekatolizálta az apját (aki ezért menekült meg a Wesselényi összeesküvés idején) -, a szécsényi országgyűlés kapcsán több szempontból megpróbálja elérni az áldatlan viszály elrendezését, és azt mondja, ha egy faluban felmerül, hogy kié legyen a templom, akkor az a többségé lesz. Ezek után a fejedelem gondoskodik a kisebbségről is, hogy annak is legyen temploma, mégpedig a többségi önkormányzat hozzájárulásával. Tehát nem az a jó megoldás, hogy „a többség nyer, a csöppség nyel”, hanem az, hogy a kisebbséget is meghallgatom és méltányolom. Azt gondolom, hogy a pannon-észjárásnak ez egy nagyon fontos eleme. És ezzel az adottsággal a jelen korban az a feladata a Dunántúlnak, hogy okosan kezelje azt a mélyben zajló, kicsit keserű, de létező sodródást, ahogy a magyar reformátusság mozog az ország nyugati része felé. Amikor a Református Pedagógiai Intézet igazgatója lettem, akkor tagadhatatlan volt, hogy a Tiszántúl a legnagyobb református egyházkerület, a Dunamellék valamivel kisebb, viszont ma már azt kell mondani, hogy ez a különbség kiegyenlítődött. Dunántúlon pedig olyan helyeken jelentek meg református gyülekezetek, ahol korábban nem voltak.
Hogy látod a magyarországi egyházba ágyazottság jelentőségét korunkban, amikor Nyugat-Európában megerősödött az iszlám jelenlét, és csökkent a keresztyének száma?
Ez olyan sorskérdéssé vált, amit mi nagyon nehezen tudunk értelmezni. Azt látom, hogy az egyházon belül is, és a magyar társadalmon belül is komoly törésvonalak vannak, és nagyon képlékeny az, hogy a többség hogyan alakul, valamint sok hatás befolyásolja ezt. Volt alkalmam mostanában a Károli Gáspár Református Egyetemen többször is egy olyan előadást tartani, ami részben érinti a migrációt is. Az első dolog, amit mindig el szoktam mondani, hogy a karácsonyi szokásrendszer értékelése kapcsán meg fogunk döbbenni azon, hogy hányféle kulturális hatás, tradíció, körömszakadtig védett ellentétes nagy igazság szinkretizálódik ebben a hagyománykörben. Csak egy példa: az adventi koszorú egy hamburgi evangélikus lelkész szolgálata révén indul el 24 gyertyával, ahol a pirosak a hétköznapokat, a fehérek a vasárnapokat jelölik; ma már a református családokban és templomokban is ott van az adventi koszorú négy gyertyás változata, sőt a római katolikus három lila, egy rózsaszínű változata is. Tehát a kultúrák ilyen szinten folyamatosan hatnak egymásra. Egy másik dolog, amit látni kell, egy példán keresztül jobban érhető. Az aradi magyar református gyülekezet megtapasztalta a román pünkösdi és baptista misszió eredményességét, ami remekül megszólította a magyar reformátusokat is, csakhogy az oda bekerülők nemcsak a felekezetüket, hanem a nemzeti hovatartozásukat is elvesztették, aminek következtében morzsolódott a magyarság. A dilemma pedig az, hogy melyik ujjadat harapod meg? Öntudatos magyar marad, de nem talál Krisztusra, vagy a másik lehetőség, hogy megtalálja Krisztust, de nemzeti identitásában románná válik? Ennek kapcsán jutott eszembe, amit édesapám mondott, hogy Jézus Krisztus ígérete az, hogy neki mindig lesz egyháza; azt nem ígérte, hogy ez magyar református lesz. Ezt jó tudni, amikor világméretekben gondolkodunk a keresztyén misszió sikerességéről. Továbbá azt is tudni kell, hogy egy dolognak köszönhető, hogy a keresztyénség ma nincs kisebbségben, és nincs második helyen az iszlám mögött, az alapvetően a pünkösdi misszió. Annak volt annyi tartaléka az 1960-as, 1970-es és 1980-as években, hogy gyorsabban tudott terjedni, mint az iszlám, mert nagyon jól megtalálta Latin-Amerika és Afrika lakosságát. A keresztyénség addig alapvetően az atlanti fehér populációhoz kötött volt, amelyik fogyóban van. Érdekes kérdés az is, hogy mit kezd egy ateista Londonban azzal a tapasztalattal, hogy az utcában van egy nagyon jámbor, szeretetre méltó hindu, egy nagyon kedves, mosolygós iszlám és egy gazember keresztyén, aki a saját gyerekeit püföli. Ennek a helyzetnek a kialakulása a keresztények felelőssége. Szembesülni kell azzal a ténnyel is, hogy amikor Szent Ágoston élt és írt, akkor Észak-Afrikában mindenki keresztyén volt, mert a pogány kultuszok elveszítették népszerűségüket, de ma Egyiptomban a kopt keresztyénség egyes iszlám csoportok által legaljasabb módon üldözött közösség, a többi észak-afrikai országban pedig gyakorlatilag nincs őshonos keresztyén.
Szerinted ez vár ránk Európában?
Nehezen tudom ezt megmondani. Inkább azt tudom, hogy olyan érdekrendszerek keverednek, amikben nagyon nehéz megtalálni az európai ember bölcsességét. Ha figyelmesen megnézzük Bécsben hittanoktatásra beíratott gyerekek létszámát, akkor azt kell látnunk, hogy iszlám hittanra már most többen járnak, mint az összes keresztyén hittanra együttesen, mert van egy nagy tömeg, akinek a gyereke csak etikára jár, miközben a karácsonyi ünnepe neki is keresztyén, mert Európának ott van a gyökerében az antik görög-római és zsidó-keresztyén ismeret. Még az Istennel szembeforduló ateistáéban is! Ez pedig azért jöhetett létre, mert a keresztyén állam idővel olyan szabadságot adott az embernek, amiben nem jár ezért a szembefordulásért retorzió. Próbáljon meg valaki muszlim országban arról beszélni, hogy nincs Isten, vagy arról, hogy van, de nem avatkozik be a világ dolgaiba. Azt gondolom, egy nagyon kockázatos vallásfejlődés útjára lépett Európa. Azt látom veszélyesnek, hogy az Európából hiányzó munkaerő muszlim országokból való pótlása legális vagy nem legális úton nem vált be, mert integráció helyett szeparációs rendszert építenek ki a másod-harmad generációban. Megkockáztatom, hogy mindez azért történik, mert nem értjük jól az iszlám vallást, azt a hierarchiát, tanrendszert, világképet, amit az iszlám mond. Leegyszerűsítve valószínűleg az az egyik hiba, hogy az egyik oldalon a nagyon barátságos, befogadó és bölcs iszlám történetek alakja, a másik oldalon meg egy brutális, terrorral fenyegető muszlim harcos alakja sejlik fel, de nem látjuk, hogy ők milyen párbeszédben vannak más társadalmi csoportokkal. Ez valószínűleg az európai politikai elitnek a felelőssége, akik szerintem ezt nem igazán jól ismerték fel. Ez egyre inkább nyilvánvaló, és ne feledjük el, hogy a franciánál és angoloknál most már polgárháborús víziókat írnak meg, mint a jövő egyik lehetséges forgatókönyve. Mindehhez annyit mondanék, lévén mégiscsak történelem tanár volnék: nem értem az egri védőket, akiknek a várfalánál, a kapuinál ott volt egy szerencsétlen bevándorló csoport, amelyik 1552 őszén az esőben sátrazott, és ők keresztyén magyarokként nem nyitják ki a várkapukat, és nem fogadják be mindegyiküket. Talán csak nem azért, mert tanultak a budai történetből, ahol ezt megcsinálták, és hálából az őrséget ledobálták a várfalról? Európában benne volt a múltból való tanulás lehetősége, de elszúrta. Talán még nem késő felépíteni. Migráció: ennek kapcsán ismét a történelemtanár szólal meg belőlem: a török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc vége után Magyarország lakossága 4 millió fő lehetett, ahogyan Mátyás király idején is, csakhogy az európai országok közben kétszeresükre nőttek. Mi óriási véráldozatot fizettünk a török hódoltság idején részben a katonai áldozatokkal, részben az ország területeiről elmenekülőkkel, részben a janicsároknak elhurcolt magyar fiúkkal. Az ország stabilizálása, életszínvonal javulása, egészségügyi helyzet javítása eredményezte a lakosság szaporodását, de önmagában nem volt elég, ezért a földesurak engedték a munkaerő spontán bevándorlását – például Erdélybe a románokat, akik nem tudtak integrálódni, és érkeztek tudatos szervezéssel betelepített népcsoportok is, akik integrálódtak. Mi állt ennek a hátterében? Az, hogy egy sváb településen a római katolikus plébános szava döntötte el, ki mehet Magyarországra telepesnek a császári parancsban meghatározott létszám szerint. A nem megbízhatókat, a semmirekellőket és kalandorokat nem engedték, mert idegenben a faluközösség nem tudja moderálni őket. Hanem azok jöttek, akik akkor is dolgoztak, ha nem ellenőrizték őket folyamatosan. Azt látom, hogy egy ilyen tudatosan szervezett vándorlás nagyon kellhet ma is a világban, és ez helyénvaló lenne, de a folyamat más érdekek fogságába került, és így már nem jó. Karácsonykor a vértesszőlősi református gyülekezetben, ahol a feleségem, Bea szolgál lelkészként, Dickens Karácsonyi énekét adjuk elő, aminek legfőbb üzenete, hogy a megmutatott jövő lehetséges jövő, de nem a determinált jövő. Talán egész Európában – melynek mi magyarok is a része vagyunk, bár mi pont a migráció kérdésében elég hamar felfedeztük a kedvezőtlen tendenciákat -, van annyi bátorság, hogy felismerve a lehetséges jövő kockázatát, valamit tesz ellene. A keresztyénség által hordozott bátorságot, a keresztyénségben meglévő közösségszervező erőt és a szabad látásmódot képviselni kell a magyar társadalomban. Egyelőre még nem megy ez tökéletesen a gimnáziumainkban, de ez a nemzedék már vívódik, foglalkozik és törődik vele. Ezt hívják magvetésnek. Összefoglalva nem tudom a kérdésre a pontos választ, inkább ezeket a megközelítéseket tudom elmondani.
A magánéletedről csak sejtettél eddig. Ennyi tartozik a nyilvánosságra, vagy többet is elárulsz?
Életem történetéhez hozzátartozik, és vállalom is. Volt egy elhúzódó nehéz válásom, ami sok önvizsgálatra kényszerített, és sok veszteséget kellett megélni mindenkinek, aki ebben a történetben benne volt. Akkor két nagyobb gyermekünk volt már, Anna már egyetemista, Bence fiam pedig gimnazista volt. A válás után volt egy vakmerő, bátor kaland: úgy gondoltam, hogy az elmúlt évek szenvedéseiért biztos kijár nekem valami, és beleugrottam egy házasságba anélkül, hogy az előző veszteségét feldolgoztam volna, úgyhogy ez így szintén váláshoz vezetett. Utána nagyon sokat vártam, és megtapasztaltam sok ember kedvességét, ahogy elítélésmentesen kezelték a válásaimat. A harmadik házasságom tulajdonképpen a reménység diadala a tapasztalat fölött. Az biztos, hogy az emberi esendőséget sokkal nagyobb megértéssel kezelem már. Hiszen a konok és karakteres, belső-somogyi református őseim miatt megvolt bennem az a fajta dacos szembenállás a bűnnel, mely nehezen szembesül azzal, hogy a krisztusi tanítás a bűn elítélése és nem a bűnösé. Valószínűleg ezt a magam kárán kellett megtanulnom. Nagyon szurkolok a gyerekeimnek, hogy ők könnyebben ússzák meg, de ha mégsem így lenne, akkor ne adják fel, hanem csinálják végig. Megtanultam, ha búcsúra kerül sor, azt csak szépen szabad. Mert olyan kapcsolatra kell törekedni, hogy a gyermekünk esküvőjén vagy az unokánk keresztelőjén ott tudjunk lenni mindketten a fiunk vagy lányunk örömére. Nem látok más esélyt, mint dolgozni a békességen.
Legyen így! Eddig főleg a munkád és szolgálatod került szóba. Van esetleg hobbid?
Hadd idézzem Kálmán Attilát, akiről már sok szó esett, és akinek egyik mondása az volt, hogy a boldog embernek a felesége a szeretője és a munkája a hobbija. Kamaszfejjel nagyon sokat olvastam, de ez ma alig van. Néha tetten érem magam, hogy olvasok, és rögtön elszégyellem magam, hogy elveszem valami mástól az időt. Korábban volt egy ötéves, nagyon termékeny hobbim. 2016-ban Genfből hoztam egy pici Luther playmobil-figurát, amit egy ötlettől vezérelve szerepbe helyeztem, és 2017-től kezdve több mint ezer történetben az ő fanyar világmeglátásait írtam le Facebookon. R-deáknak hívtam, mint a Reformáció szuperhősét. Ma már nem tudom megmondani, hogy volt erre időm. De ennek visszacsengéseként a vértesszőlősi gyülekezeti ház pincéjében Playmobil-figurákkal csináltam betlehemet. Hála Istennek, a vértesszőlősi parókia egyébként is a kreatív alkotásnak különbféle felületeit biztosítja a csatornaásástól kezdve a polckészítésen keresztül a padlástakarításig, úgyhogy egyelőre ezek a szabadidős elfoglaltságaim. Volna még egy adósságom önmagam felé, ami néhány megírandó könyv. A legfontosabb a Jézus, a tanár című. Az a helyzet, hogy Jézus – ahogyan kortársai látták -, a maga korában nem pap volt, hanem tanítómester, rabbi. A legjobb tanításait történeteken keresztül mondta el, ezeket érdemes tanulmányozni és újra értelmezni, mint például a tékozló fiúét.
Említettél egy példázatot, ami kapcsán felmerült a kérdés, mi a kedvenc igehelyed és mi a kedvenc éneked?
Az az igehely, amit mindig szerettem volna megkapni magamnak, az Ézsaiás 40,31. „De akik az úrban bíznak, erejük megújul”. Konfirmációra megkaptam, és „merő véletlen”, hogy ezt használtuk a Tatai Református Gimnázium épületén lévő emléktáblán, ami arról szól, hogy az iskolát 246 évvel azután, hogy bezárták, újra nyitották. Nincs még egy ilyen intézmény a Kárpát-medencében, amit ennyi idő után újra indítottak. Az épület előtt van egy buszmegálló, ahol a várakozók elolvashatják ezt a mondatot. Úgy gondolom, hogy ez az ige sokban kísér engem, legutóbb idén egy műtét kapcsán tapasztaltam meg igazságát. Az énekek között a „Csak vezess, Uram, végig” kezdetű ének a nekem kedves, és amit még sokszor dudorászok, az az „Istenünk, itt hozzuk néked mindenünk” kezdetű versszaka a kánonnak.
A Playmobil-figurákból arra következtetek, hogy lesz nyitottság benned a villámkérdés-villámválasz játékra. Elfogadod zárásként?
A múltkor beugrott, hogy Úr Isten, ha velem játszanák ezt, mi lenne. Hát, akkor most utolért!
Húros vagy billentyűs? Billentyűs.
Hóseás könyve vagy Habakuk könyve? Hóseás.
Hinni vagy remélni? Hinni.
Humoros vagy komoly? Humoros.
Hajó vagy vonat? Vonat.
Huszonharmadik vagy hatvanötödik? Negyvenkettő!
Hajnalban Jeruzsálemben vagy délben Kapernaumban? Jó az a dél Kapernaumban is…
Halk vagy hangos? Ugye, minden tisztességes készüléken van hangerőszabályozó?
Húr vagy Áron? Áron.
Hagymás vagy kapros? Hát, tavaly óta egyik sem.
Híradó vagy D-Igi-klub? Csak a D-Igi-klub!
Én is köszönöm!