Megéled

Küszöbén az estnek

csillagfakadáskor
dalba fog az ember


ha már fáj a sorsa
nagyon szépen fájjon 


küszöbén az estnek
csillagfakadáskor
(Utassy József: Motívum)

Az októberek, nekünk, magyaroknak már csak ilyenek. Ha nem is hallottunk volna róla, ha nem is mesélték volna, ha nem is olvastunk volna, akkor is. Az ujjunk begyén, bőrünk alatti idegekben, a szemünk sarkában, a talppárnáink zsibbadásában, az ízületeink hirtelen rossz mozdulatában, a kapkodó és lecsendesedő gondolatainkban, fejbőrünk sietős vakarásában, hajunk szálaiban, izzadságunk cseppjeiben, és a zöldséges kés nyomán kiserkenő vérünkben is ott vibrál az október. Van valami. Valaminek lennie kell itt. Mágneses tér, felületi feszültség, kozmikus sugárzás?

Nappal felmelegszik. Nem gyújtunk be – gondoljuk. Este lehűl. Be kellett volna gyújtani. Este még itt énekel a házi rozsdafarkú, másnap reggel már messze jár. Darvaktól mozog a táj az Alföldön, a learatott kukorica helyén. Majd egyszer csak szárnyra kelnek, és nincsenek többé. A gólyák és fecskék már elszánták magukat az útra, hogy helyet adjanak a nagy lilikeknek, csonttollúaknak, süvöltőknek, akik északról jönnek. Kavarog itt minden. A nappalok rövidülnek és egyre hosszabb a sötét. A levelek peregnek a fákról. Minden sárgul. Mindenki irigykedik. Ki arra, aki megéri a tavaszt és az Úristen napokat told napjaihoz. Ki arra, ki hamar végez, és gyorsan leheli ki az utolsót. 

Csoda-e, hogy összezavarodik népünkben a lélek, és jobbra, szebbre, tisztábbra és fényesebbre vágyik. Időnként írogatnak is, és imádkoznak is.

Október 2. Kedd. Ó, mily fájdalmasan sóhajtott a nő, és epedett, hogy ismét a szerelem és gyönyör szemével nézhessen téged, szép világ. De a test betegsége rendesen a lélek rejtett erejének és bölcsességnek megnyilatkozásához vezet, melyekről egészséges napjaiban nem is tud az ember; Isten a maga irgalmában úgy rendezte, a természetnek meglehetősen általános törvényeként, hogy azon arányban, amint a sírhoz közeledünk, lefelé hajló utunk síkabbá és könnyebbé válik reánk nézve, és minden nappal, azon mértékben, amint a por köde eloszlik szemünk elől, veszt valamit kísérteties színéből a halál, és végtére úgy hullunk karjába, mint a fáradt gyermek anyja ölébe. (Gondolatok és hasonlatok helyzetemre való tekintettel.) Este Dessewffy, unokatestvére. Két tiszt. Pester Zeitung. Komárom. Eső után szép este.” /Leiningen-Westerburg Károly/

„Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által. Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg. – Itt ülök tehát a kinyitott szobában, egy tizedes és négy ember őrködik mellettem a szobában, társaságom tehát van – felhasználom az időt, mielőtt a kíváncsiak megbámulnának, hogy rendbe szedjem a dolgaimat megírtam a végrendeletemet, még egy nyilatkozatot, és az elszámolásomat, mindezt két tanúval alá is iratom. […] Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának.” /Schweidel József: Aradi fogságom naplója/

„Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! (…) Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál. hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét-nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett – Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet; tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked. […] A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!” /Lázár Vilmos levele feleségének október 5-én, 1849./

„Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich Emíliának vigasztalásul” /Damjanich János imája/

Faludy György
Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Aldunán – szólt – mély a gázló,
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Huszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont,
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta, s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turínba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
Árnyatok felénk integet.
(Az ávó pincéjében, 1950 október 6)

Batthyány Lajos búcsúlevele feleségéhez, Zichy Antóniához:

„Drága Nőm!
Hiába reménykedtünk az emberségesség utolsó szikrájában, amikor azt véltük, hogy még egyszer látjuk egymást, ezt is megtagadták Tőled; és ezért ezekben a sorokban ismétlem meg Neked mélyen átérzett kifejezését forró hálámnak és tiszta szerelmed minden kincse iránti csodálatomnak, amelyet megérdemelni sohasem tudtam; és oly igaz, mint az, hogy a halál küszöbénél állok, hogy csupán ennek a bűnnek a tudata az, amit a sírba magammal viszek. Istennek még örömet és kárpótlást kell adnia Neked, te Angyal, és ha akad férfi, aki méltó a te szívedre, ó! akkor az önfeláldozásnak Rád oly jellemző túlzásával ne taszítsd el őt magadtól. Elnézéssel és szerelmünk első éveire gondolva emlékezzél rám.

A gyermekeket áldd meg és csókold meg az én nevemben, ne szégyelljék, nem kell szégyellniük atyjukat az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum (a magam útját jártam.), ezért ölnek meg engem. Ennyit a gyalázatos politikáról a Te vigasztalásodra, ámbár erre nincs szükséged, hiszen egyedül csak Te voltál az, aki mindig bízott bennem. Hagyd el ezt az országot a gyerekek kedvéért; az ő jövőjük csírájában volna megfertőzve. A Te vagyonod elég lesz nekik; jobb egy szegény sors, mint alamizsna azoknak a kezéből, akik őket árvákká tették. Az én szeretett szegény, jó nővérem! Menj mindjárt hozzá. Kölcsönösen szükségetek lesz egymásra, és bizonnyal támogatjátok egymást. Szegény kis Jancsimat figyelmedbe ajánlom, feltétlenül gondoskodjál róla, megszolgálja ő azt körülöttem. Azt a gonosz gyalázatot, melyet ezek nekem szántak, remélem, elkerülöm, erre a célra már régóta egy mentőeszközt hordok magamnál! És még egyszer egy búcsúcsókot. Isten Veled! Úgy halok meg, hogy csak a Te képed van a szívemben, a Te neved az ajkamon! Viszontlátásra!
Lajosod”

Kép: Gróf Batthyány Lajos, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökének golyóval átütött mellénye

Ez utóbbi levélhez megjegyzem, hogy az említett mentőeszköz egy kis tőr volt, amit felesége csempészett be hozzá. Ezzel a nyakán megsebesítette magát. Nem halt meg, bár azt tervezte. De olyan mértékű sérülést okozott magának, hogy nem tudták felakasztani, hanem agyonlövette egy tiszt, aki később Pest díszpolgára lett. Hiába, szép ez a történelem.

Nekünk már csak ilyenek az október esték. Nem sírunk, nem szomorkodunk, egyszerűen viseljük. Ameddig kell, élünk, amikor kell, halunk. A legnagyobb és legszentebb ellentmondás – ha szabad ilyen operettesen kifejeznem magam – az az, hogy minden vereség ellenére az a kis nép és vesztes csapat identitása még mindig létezik. Hogyan? Hát nem kellett volna elpusztulnia, és az emlékezetből is kitörlődnie? A mártírok vére magvetés. Ezt jól tudjuk. Ezt nem lehet fegyverrel elpusztítani.

Szeretem az október estéket. Mert bármi történhet. De leginkább azt, hogy tudom, semmi nem hiábavaló. Istenben mindennek van értelme.

 Széles csípejű anyaföld,
kiáll fenyves medencecsontod.
Nagykendőbe, kifoszló szélbe
bugyolálod apró porontyod.

Lesoványodtál, megviselt
ez a nép, míg világra hoztad.
Mosolyogj mégis – kínjaid
lassan-lassan megcsillapodnak.

(Ratkó József: Hazám)