Fejet be, közben rúg, evez ééééss levegő. Fejet be, közben rúg, evez ééééés levegő. Ritmus, ami ideális mennyiséget ad két világból. Abból fent, amiben otthon vagyok, és ebben itt lent, amiben könnyebb vagyok. Bámulom a medence alján a fények játékát, amik közben azt is mutatják, mennyire sietem el, vagy lapítom el a mozdulatot. És azt is látom ott lenn tükröződve és fodrozódva, hogy haladok. A másik sávban tanulók gyorsúszásban, szóval nem hátrány valahol látni, hogy az ő látványos, fröcskölő, versengő hosszaik mellett azért én is haladok. Fejet be…
Keresem az ideális ütemem. Ha elsiettem, kifulladtam, egy ütemig nem merülök le, utolérem magam inkább. Két hete még csak kint tartott fejjel úszkáltam, hiába tudom, hogy rossz a hátnak, szóval az, hogy egyáltalán keresem az ideális ütemem, máris haladás. Ne türelmetlenkedj! – mondom magamnak. …éééés levegő.
Fentről jön, ami éltet, amiért újra és újra jönni kell. Lentről jön a kihívás. Mennyire tudok mélyre menni? Mennyivel tudok többet haladni egy helyesebb kartempóval?
Egy teljesen új területen szerzek önismeretet, amit mindig szerettem, de sosem lett rutinná, heti rendszerré. Most a fiam úszása adja az új apropót. Egy területet, amit újra felfedezek, egyedül – a poroszos, elhanyagoló pedagógiájú első osztályos alapok után – ezúttal idegenvezető, segítség nélkül. A mozgás nagyon jól esik és ismerős. Az úszószemüveg nagyon idegen és akár hányat próbáltam, egy se passzol igazán.
Biztos idétlen vagyok, és látom, milyen kecsesen ugranak ki és be azok a tizenévesek, akik edzésben vannak. De most nem sürget, nem nyom, nem hajt semmi. Hiába is tenné, itt úgysem ér utol a telefon, az email. Talán mostani életem heti egyetlen órája, amit nem siettetek, amikor a monotonitást nem csak tűröm, de élvezem is. Az okostelefon applikációja lehallgatván új szokásom, elémadja a reklámokat olyan fülhallgatóról, ami a medencében is játszana le nekem zenét, vagy podcastokat. Nagy kísértés. De akkor ki figyel rám, ha még itt is valaki igehirdetését hallgatom, valaki zenei alkotásában gyönyörködöm? Van itt spiritualitás anélkül is, hogy ezt is kitölteném a szokásos ingerrel.
Akkor tuti elveszíteném az ütememet, amit olyan nagy eredménynek érzek, hogy néha már eltalálok. Várom a vizet. Várom a hétnek azt az egy óráját. Előtte utána, sietés, készülés, közben általában sok humor és ének a fiammal, de a medencében csak én vagyok. Illetve talán épp ő is ott van, de a csoportjával, oktatókkal, nekik is jobb, ha nekem csak én magam vagyok. Ünnep. Nincs más feladat, nem kell priorizálni, listát írni, stratégiát gyártani, egyeztetni. Csak egyik mozdulat a másik után. Nem tagolva, nem számolva, csak úgy ösztönösen. Többnyire. Tanulva a magamról való elfeledkezést.
Így tanulhat bennünket egyházat, gyülekezetet is egy újonnan betérő? Így keresi a hitgyakorlat ütemét? Így tud meríteni levegőt ahhoz, amikor alámerül?
Gondoltam már rá, hogy megkérdezem az oktatókat, van-e valami trükk a szemüveggel, amit nem ismerek… Lifehack úszóktól beavatásképp mugliknak… Vagy hogy szerintük mit tehetnék egy-egy mozdulat jobbítására. Egyelőre nem merítettem hozzá bátorságot, még próbálom magam kitapasztalni, kiokoskodni. De szerintem el fog jönni az idő. Egyrészt egyedül hamar elérem a határaimat, másrészt, amikor az ember belemerül valamibe – legyen az épp a víz – elkezd felnézni azokra, akik már otthonosabbak benne.
El lehetne veszni a víztömegben. Mégis fenntart. El tudna pusztítani, mélyre süllyeszteni és nem engedni, amint változna a sűrűsége, vagy megtelne légbuborékokkal. Mégis békésen metszem a felszínét hol fölülről, hol alulról. Játék egy megzabolázhatatlan elemmel. A sokra bízott, mégis kicsi teremtmény a teremtett világ törvényeivel, a fizikával játszik: a kezével tereli, a lábával rúgja, idétlen úszósapkában hasítja. És ez lehetséges. Hát nem észveszejtő?
És csak egy újabb levegő, és csak egy újabb kartempó. Mögöttem egy kilométer, pedig én nem csináltam mást, csak vettem egy újabb levegőt, közben rúgtam azzal a fura békaimitáló lábtempóval, kalimpáltam a karommal, és újra kibukkantam. És újra. A távolság eltűnt, a kartempó meghosszabbodott és úgy olvadt össze perc és óra, mint centi és kilométer, mint Dalí órái, elfolyva és deformálódva. Jól eső olvadás ez.
