Megértettük

Minden napnak a maga baja

Egyetlen nap. Reggel felébredsz, kinyitod a szemed és ahogy lassan felkelsz és mozdulnak az izmaid, elindulnak a gondolatok is. Az alvás öntudatlansága után újra szembesülsz önmagaddal, koroddal, fájdalmaiddal, élethelyzeteddel, feladataiddal és hát… azzal az erőforrással, ami van. Akár testi, akár szellemi vagy lelki.
Végeláthatatlan a sora az olyan net-bölcsességeknek, mint hogy „ne merengj a múlton, ne álmodozz a jövőn, éld meg a jelent” és egyéb carpe diem jellegű jó tanácsoknak. Többnyire ez adja is magát, csak a nem túl pozitív taposómalom értelemben.
Nekiindulunk minden napnak, és néha ez ugyanazokat a kis és nagy küzdelmeket jelenti, mindig újra és újra elvégzendő dolgokat, legyen ez a mosogatógép be- és kipakolása, vagy a műszak, a napi munka letudása, ugyanaz a napi gond a gyerekkel, a háztartással, a kenyérkeresettel, az idős szülővel, a vizsgákkal… és este úgy fekszünk le, hogy tudjuk, holnap újrakezdődik az egész elölről. És sokszor azt gondoljuk Cseh Tamással, hogy csak tíz év múlva ne ez a dal legyen…
(Aztán egyszer csak vége szakad a dalnak, és elmegy valaki ötvenegy vagy negyvenhét évesen.)

Persze azért (is) vagyunk emberek, mert van történelemtudatunk, felfogjuk az időt, tudunk múltról és jövőről, társadalmi léptékben, de a saját egyéni életünkre nézve is. Igyekezhetünk elengedni meg feldolgozni a múltat, de akárhogyan is, a lenyomatait a bőrünkön, a lelkünk bőrén is viseljük. Csak tanulni nem mindig sikerül belőle.
És bármilyen bölcsek is próbálunk lenni, nem tudunk mindig sztoikus nyugalommal nézni a holnapba. Sokszor inkább úgy meredünk belé tekintetünkkel, mint aki az éjsötétben igyekszik mégis valamit látni. Nagy elhatározásokkal vagy önironikus legyintéssel, reményekkel vagy görcsökkel.
Egyszerre élünk a pillanatban és az időben. Egyszerre feszül ránk a most, és ugyanakkor az egyszer nem voltunk és az egyszer nem leszünk közé szoruló felfoghatatlanul sok minden. Foglyai vagyunk az időnek és annak is, hogy nem tudjuk, mennyi. Egyetlen szabadságunk van: eldönteni, hogy énünk legmélyén, ahonnan minden érzés, gondolat és tett fakad, egyedül vagy Istennel akarjuk-e megélni. Én legalábbis mindig csak így jutok lélegzethez. Vele…

Valahol Jézus is a „ragadd meg a napot” bölcsességére tanít. Csakhogy Ő nem pusztán megereszti a bölcsességeit, hanem beszáll a történetbe. A miénkbe. Nem hagy az időbe bezárva magunkra. Sem a pillanatba, a napi görnyedésbe, futásokba, mert egészen konkrétan ott van. A veletek vagyok minden egyes napon ezt jelenti.
Beszáll a múltunkba, köteleket szaggat, terheket dobál és gennyes sebeket gyógyít – régről és tegnapból. A jövő homályos ködében meg ott áll, mint voltaképp az egyetlen tisztán látható objektum, mint egy világítótorony, mint vigasztalás. Úgyse fogod tudni soha igazán, hogy mi vár rád, de azt tudhatod, hogy Ki.

A szerző

Írások

Református lelkipásztor, teológus. Lelkigondozó. Lelkészfeleség. Édesanya. Alföldi lány voltam, akit Isten kunsági szelei átfújtak a Dunán, és végül itt lettem azzá, aki vagyok. Először a somogyi vizek és erdők mentén, most pedig már régóta a Balaton partján. Szisztematikus gondolkodás, pontos fogalmak, de empátia és költészet egyformán fontosak nekem. Talán segítenek meglátni, igazán látni és láttatni...