Megszólal

Lángos szabadság

Elérkezett a nyár. Írjuk nagybetűvel, megérdemli: NYÁR. Az ég kékje, a fű zöldje, a levegő illata is más, lebeg a meleg párában a szabadság. Lágy kelttésztából készült sült lepényt, közismertebb nevén lángost majszolok.

A hagyományoknak megfelelően papíron pihen előttem a frissen sült lángos. Tenyerem még érzi a melegét, a hőt, amit az olajtól átitatott papír okozott, amíg az asztalomig hoztam: nincsen rózsa tövis nélkül. Várok, hogy enyhüljön a hév a tésztában, maradva a virágos hasonlatnál: türelem rózsát terem. Érzem az illatát, nézem a fehérségét rikítóan hirdető tejföl-bevonatot és a kimaradt részek barnás-pirosas felületét, és gondolatban eljutok a kezdetekig: látni vélem a hullámzó búzamezőt, majd az aratók megfeszített munkáját, ott vagyok a malomban, őrlődők a szemekkel, egy ugrás, és máris a gyúródeszkán vegyülnek az elemek, látom az élesztő munkáját, a kezeket, amik összedolgozzák, gyúrják, tépik a tésztát, majd a forrongó olajban pirosra sülő lepényt. Meghűlt, hamm…

Nyár van, nem rohanok, falattól falatig haladok.  Az első harapást csukott szemmel élvezem ki. Olyan omlós a tészta, hogy a fogakra szinte nincs is szükségem, olvad a számban. Még kicsit meleg, de nem égeti a szájpadlásom – sokéves fájdalmas, türelmetlen habzsolás tanított óvatosságra. Az ízek lassan szétválnak, majd újra egyesülnek, és feloldódva merülnek el.

Kinyitom a szemem, és boldogan konstatálom, ez a valóság, itt ülök a vízparton és lángost eszek. Ennek örömére jöhet a következő falat. Harapok, és a falattal már én is beljebb leszek a szabadság eufóriájában.

Nyár van. Egy 89-es Tom Petty szám refrénje motoszkál bennem. Így kezdődik az adott rész: I’m free – szabad vagyok. Ezt látom és élem meg most. És ez jó érzés. A szabadság talán a legkedveltebb szó a világon. Ennek örve alatt mennyi mindent megteszünk a nyári szünetben, ó, de mennyit? – hömpölyögnek fel az emlékek, alig hagyva helyet a garatban, majdnem félre megy a lángos.

A következő falat alatt tovább dúdolom magamban a dalt: I’m free, free fallin’ – szabad vagyok, szabadon zuhanok. A szabadság e nyári periódusban inkább csak egy időszakos szabadulást jelent, egy „eltávot”. Ahogy a zuhanás, úgy ez is időben és térben behatárolt csipetnyi mámor. Miként az ÉLET gyűjtőfogalommal megnevezett hétköznapok nehezednek, akként buzognak egyre intenzívebben ezek a demonstratív szabadság-kvóták. Ilyenkor felerősödik a szuverén „én”, töltekezik, hogy kibírja a következő függő, alárendelt időszakot. Könnyen lesz ez a szabadság meneküléssé, ahol nincs cél, nincs ok, csak egy: szabadulni valamitől, ledönteni a korlátokat. És bizony egyre gyakrabban találkozunk azzal, hogy szabadosság lesz a szabadságból, ami nem tisztel sem istent, sem embert. Amennyi idő adatott a zuhanásra, azt kell kihasználni.

Harapok, s letörlöm bajuszomról a tejfölös falatot. Az idő lenne az a fontos tényező, ami meghatározza a szabadságot? Ez nem jó hír, hisz időből van talán a legkevesebb. Lótunk-futunk, és egyszer csak vége, elfogyott. Ezért ez a lángoló szabadság, ez a habzsolás? Éld meg a pillanatot, törd le a korlátokat, formáld a világot kedved szerint – sulykolják, nehogy elhibázd a zuhanást, és érzem, hogy ez a norma, amiből, ha kimaradok, lemaradok. És egyre inkább ezzel az értelemmel töltik fel a szabadság fogalmát – nemcsak a nyárit, hanem zusammen az egészet, a nagybetűset. Élvezd korlátlanul, sem a fizika (kivéve a zuhanás hajtóereje, a gravitáció), sem a biológia, sem emberi, sem isteni törvény ne gátoljon. De nem törődni a zuhanás végességével nem életellenes?

Mert véges az, ahogy ez a lángos is, aminek az utolsó falatját tuszkolom a számba. A „végességhez” mérve lesz egyre életidegenebb napjaink szabadságfelfogása. A másfél évnyi bezártság, mintha csak igazolását adta volna a mulandósághoz való igazodásnak. Újult erővel, kiéhezve vetjük magunkat a zuhanásba, mert jár a korlátlan szabadság.

„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (János 8:36)

Az embert Isten szabadságra teremtette, mitagadás, volt benne kockázat. Vissza is élt vele az ember, és lett a szabadságából önmaga rabjává. De Isten nem adta fel, szabadítót, egyszülött fiát adta értünk, Jézus Krisztust. Nemcsak valamitől szabadított meg minket (a bűntől, a hiábavalóságtól, a végesség mércéjétől), hanem irányt is adott, értelmet a szabadságnak, a Neki szentelt, szolgáló életben. Csak ez a szabadság – mai közkedvelt szóval – toleráns szabadság, csak ebben lehet szeretettel, elfogadással megélni (és nem átélni) az életet.

Jézus váltja valóra ezt: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket!”. Isten felajánlja, hogy ne a végességhez mérjük dolgainkat, hanem az örökkévaló távlatából szemlélhessük. Megszabadít minket a „teljes szabadság” illúziójától, ami megbéklyóz, ami szabadossá tesz.

Nincs korlátlan szabadság, annak illúziója alatt a bűn, az önhittség rabsága van. Cseri Kálmán egy helyen így fogalmaz: a keresztyén szabadság a Krisztustól való tökéletes függés. Nincs ebben ellentmondás, ez gyümölcsöző, éltető közösséget jelent.

Jézussal lenni, őt követni nem kényszer, hanem késztetés. Így lesz érthető, hogy Istennek a parancsai mind a javunkat szolgálják. Ismét idézek Cseri Kálmántól, mert nagyon szemléletesen fogalmazta ezt meg: „Még ha valamit megtilt is (Isten), azok olyan tilalmak, mint a védőkorlát a veszélyes hegyi utak kanyarjaiban: át lehet szakítani, de ott a szakadék, és számoljon az ember a következményével.” Aki vezetett már hegyi szerpentinen, az tudja, hogy milyen biztonságérzést ad az út mentén a korlát. ez a biztonság a szabadság.

Nyár van. Ideje a kikapcsolódásnak, a feltöltődésnek. Kellett már nagyon. Néha-néha azért jusson eszünkbe, hogy nemcsak az öncélú, önbeteljesítő szabadság az egyetlen, nem kell elhinni, hogy kívánatos norma a föld felé irányuló, a végességhez igazodó kibontakozás. Mert van egy felfelé ható erő, ami lassítja a zuhanást. Akár a siklást is el lehet vele érni. Szabadon, megszabadulva a rossztól, szabadon a jóra.