Uram, nincs emberem! – panaszolja Jézusnak a majd negyven éve béna a Bethesda fürdőjénél. Az evangélium nem beszél ennek az embernek a Jézusba vagy a gyógyulásba vetett hitéről, de így is feltűnő a bajának megfogalmazása. Nem a bénaságát hozza elő, vagy élete egyéb szükségeit, szegénységét, hanem az ember-hiányát!
Ha most, az energiaválsággal, inflációval, régóta húzódó háborúval, megint emelkedő számú járványos megbetegedésekkel ránk érkező hidegben Jézus megkérdezne minket a fő bajunkról, mi mit válaszolnánk? Sorolnánk a szükségeinket és félelmeinket? Mutatnánk az égbeszökő árakat és számlákat, az anyagi és fizikai kiszolgáltatottságunkat?
Nemrég írtam a rezilienciáról és úgy általában az emberi alkalmazkodó képességről. A történelem nyomorúságos időszakaiban volt rá példa bőven. De min múlik, hogy valaki ki tud tartani és – a nyomasztó külső körülmények súlya alatt is – megtartani a lelki egyensúlyát, lelkierejét?
A lelkigondozásban hozzánk érkező segítségkérőt meghallgatjuk, mellé állunk a krízisében és segítjük rátalálni a kivezető útra és saját erőforrásaira. De elhangzik majd mindig a kérdés is, hogy van-e valakije, bárki, aki vele tud lenni, akire akárhogyan is, de támaszkodni tud – legalább lelkileg.
Valaki, aki ott van a számára, mert hivatásos segítő nem lehet minden ember mellett. És általában nem is kell. De már az első karanténos időszak alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy a lelkileg legrombolóbb, a mentális immunrendszert leginkább kikezdő: a magány. Ha nincs emberem.
Tudom, vannak introvertáltak, akik nem is szeretik a nyüzsit és a sokaságot. És nincs is mindenkinek népes családja, kiterjedt baráti köre. De nem is erről van szó.
Nincs egy éve, hogy bemutattak egy új német filmet „Én vagyok a te embered” címmel. Ez egy romantikus sci-fi vígjáték egy olyan jövőről, melyben teljesen emberszerű robotokat gyártanak, akik a megrendelő minden kívánságát, testi-szellemi igényét lesik és teljesítik, kielégítik. De nem, még csak nem is erről van szó.
Csak arról, hogy a legtöbb, amit tenni tudunk egymásért, önmagunkért, ami nagyon nehéz körülmények közt is megtartó és igen! egészségmegőrző erejű, az az egymás emberének lenni. Odafigyelni, meghallgatni, időnként rácsörögni, vagy éppen tudni, hogy van, aki figyel rám, meghallgat és bármikor felhívhatom, ha úgy kanyarodik az életem.
Bethesda azt jelenti, az irgalom háza. Abban a bibliai történetben Jézus embere és Istene lett annak a betegnek. Keresztényként tudjuk, hogy ha nincs senki más, Jézus akkor is ott van velünk, ahogy megígérte. Ő szól hozzánk, Ővele beszélhetünk, sőt gondoskodik is rólunk, mert irgalmas hozzánk és szeret minket. De a legcsodálatosabb, amit nekünk ajándékozott önmagán kívül, az a másik ember.
Nyaranta már felnőtt gyermekeinkkel is mindig elmegyünk néhány napra „szabadságra”. Nem telik és nem is vágyunk tengerpartra, távoli metropoliszokba – bár mindez szép élmény lehet. De mi inkább itthon kirándulunk, erdőt járunk, kicsi falvakban veszünk szállást, a Mátrában, a Bakonyban, valahol… És esténként későig beszélgetünk, kártyázunk, barkochbázunk, nagyokat nevetünk. Nem kerül mindez szinte semmibe.
Mégis, az egymásnak ajándékozott idő, figyelem, kedvesség, közös főzőcskézés, megosztott érzések és gondolatok anyagiakban mérhetetlen értékek, mert mindez életerő, létenergia, szeretetközeg, ami gyógyít, erősít és békéltet.
Lehet készülni erre a nehéz télre betárazott tűzifával, felvásárolt cukorral, konzervekkel, lefagyasztott húsokkal, egyéb élelmiszerrel, gyorsan még jó befektetésekkel – ha van egyáltalán mit. De nem árt lélekben is készülni, végiggondolni, kinek leszek/lehetek embere, és ki az, aki nekem emberem lehet. Számon tartani, értékelni, őrizni egymást. Mert ez a legfontosabb és leghatalmasabb.
