„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” – így kezdődik a Szentírás. A Teremtő szándéka szerint ez a kettő összetartozott. Az ember azonban engedetlen lett Isten iránt, és nem csak az istenképűsége, de ez az egység is csorbát szenvedett. Menny és föld teremtésszerinti egysége felbomlott. Sőt, egyre messzebb került egymástól a menny és a föld. Egyre kevesebb köze lett egymáshoz a kettőnek.
Olyannyira, hogy a ma embere szinte nem is tud mit kezdeni a menny szóval. A mennybemenetel ünnepét pedig, amelyet még az előző rendszer beleszürkített a hétköznapokba, ma már szinte nem is ismeri. A hittanosokkal szoktam viccelődni, amikor nagy csönd a felelet a „Mikor ünnepeljük Jézus mennybemenetelét?” kérdésre, hogy „No, mi van? Csak nem csütörtököt mondtatok?… Pedig azt kellett volna!” Sokszor még ezzel a segítséggel is inkább csak nagycsütörtökig jutnak, áldozócsütörtök annyira kiesik a látókörükből.
Pedig így vagy úgy, de a ma embere is használja a menny szót, annak képzett formáit és összetételeit. Gondolok itt arra, mikor például valami nagyon kellemes élményt nyújtó ételre, egy jó masszázsra, egy ellazító fürdőzésre, vagy más egyébre rámondja, hogy ez mennyei volt. Van, aki – túllépve helyesíráson és etimológián – a menyasszonyt és a menyegzőt is egyenesen a mennyből próbálja levezetni hihetetlen boldogságában. (Azt már csak a szarkasztikus teszi hozzá, hogy előbb-utóbb sokan rá fognak jönni a saját kárukon, hogy pár évtizeddel később visszanézve ezeknek nem sok köze volt a mennyhez.)
A mennydörgés már korántsem kelt ilyen pozitív érzéseket, főleg nem akkor, ha azt érzi valaki, hogy mindjárt rászakad a menny, vagy a mennyezet. Azt meg – még nagyjából szalonképesen – a legrosszabb esetekben kívánja csak, hogy mennykő (népiesen a ménkű) csapjon vagy üssön bele valakibe vagy valamibe. Felháborodva szól oda az őt zargatónak: Mi a ménkűt akarsz? Ménkű nagy dolgok történnek olykor az életében. Álmodozik egyfajta mennyországról, mennyei mannáról, vagy igyekszik – például kertészkedéssel- megteremteni a maga kis földi mennyországát.
De milyen is a menny? Jelen világunk feljavított, felturbózott változata? Valami álomvilág, szép utópia csupán? Vagy úgy járt a menny is, mint az igazság: ahány ember, annyiféle és fajta létezik belőle?
Hogyan képzeli az átlag keresztyén gyökerű kultúrában felnövő ember a mennyet, már ha hisz egyáltalán valamiféle túlvilágban? Biztos mindenki tud legalább egy Szent Péteres viccet, vagy látott néhány karikatúrát a témában. A mennyországnak van egy nagy kapuja, melynél mint egy kulcsos portás, egy nagyszakállas ember ül – ez lenne ugye Péter. Van valamiféle kikérdezés, mérlegelés, aztán vagy beengednek, vagy nem. Talán Jézus is ott van valahol. Persze titokban mindenki azt reméli, hogy ő azért nem olyan rossz, nem követett el akkora bűnöket, hogy ne juthatna be. Friss, divatos mentségből nincs sosem hiány. A „jóisten” majd megbocsát, úgyis ez a dolga! – hangoztatják sokszor. Olyan nincs, hogy valahogy ne lehetne elintézni azt a bejutást! Vagy csípős iróniával azt mondja a ma embere, hogy nem baj, ha a pokolba jut, mert a menny unalmas, a pokolban legalább jó társaság lesz.
Mivel kellemetlen a számadás, még inkább a lehetséges elítéltetés, „könnyűnek találtatás” gondolata, a mai ember szereti elbagatellizálni ezt az igencsak fontos kérdést, mert fél őszintén szembenézni vele. Nem akar földhözragadt horizontján túltekinteni. Nem akarja az isteni, örök, igaz, tiszta mennyet, megelégszik a mennypótlékokkal. Nem csak alkoholmentes sört, cukormentes édességeket találtunk már ki, hanem mennymentes életet is. Nem kell részletesen kifejteni, hogy hova vezet az ilyen élet, ahol csak a föld, a földi van, ahol az anyag a minden, no meg az anyagi. A mennymentes élet, ami egyben istenmentes is, előbb-utóbb pokollá lesz. Előbb csak az így élő környezete számára, de utóbb a mennymentes „élet császárok” is átélik a teljes ürességet, örömtelenséget, értelmetlenséget, távlattalanságot, mely egyre inkább a poklok poklává válik. Nem is beszélve az olykor átsuhanó kellemetlen gondolatról: Mi van, ha mégsem nekem van igazam?
A Szentírás azt tanítja, hogy a menny és a föld nem független egymástól. A menny leérhet a földig, és a föld felérhet a mennyig. Nekünk, keresztyéneknek jól példázza ezt a Krisztus-esemény. Mert mi történt? Megváltó Jézusunk születésével „fölre szállt az ég”, a földbe süppedt embert megmenteni akaró isteni szeretet megtestesült esszenciája járt itt ezen a földön. Menny és föld, angyalok és emberek együtt zengték dicséretét, mikor megérkezett közénk a mennymagasból. Ahol csak megfordult, ahol csak megszólalt, ahol csak megérintett valakit – gyógyított: a menny erői aktivizálódtak. Az, hogy küldetése elvégzése után fölvitetett a mennybe, nem jelenti azt, hogy a menny ajtaja bezárult. Sőt! Jézus mennybemenetelével tulajdonképpen mennybe emelte a földit. Egy földi esemény, a golgotai kereszt kihatással lett a mennyre is. A Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy a menny ünnepli a földön engedelmes, halál fölött is diadalmas, megöletett bárányt. A mennybe megérkező Jézus helyet készít mindazoknak, akik e földön engedelmesen követik, hallgatnak szavára. Akik nem próbálnak érvelni sem a földön, sem a mennynek kapujában, akik nem saját cselekedeteikkel, teljesítményükkel, vélt vagy valós földi érdemeikkel dicsekednek, hanem egyedül Krisztusban, mert benne van a reménységük.
A kérdés már csak az, hogy vajon a te életedben leért-e már menny a földig? Rácsatlakoztál-e már arra a Lélekre, aki a menny erőit e földön az emberi szívekben aktivizálja? Mert ahogy átélhetjük, hogy a menny leér a földig, reménységünk lehet, hogy a földi is felér a mennyig – a mi esetünkben is.
